A korabeli tudósítások szerint ekképp zajlott le az Orfeusz az al-világban 1858-as párizsi õsbemu-tatója. Azután eltelt 147 év, és a Magyar Színház mûsorára tûzte Jacques Offenbach mitológiai témájú nagyoperettjét.
E majd' másfél évszázad alatt bizony nagyot fordult a világ. Az operett mûfaját, amelyet Émile Zola még virulens, ám kártékony (és épp ezért kiirtandó) állathoz hasonlított, mára a kihalás fenyegeti, akárcsak az óriáspandát vagy az orangutánt. A veszély eltagadhatatlan: a nagy stílus bizony már réges-rég manírrá vált, a tradíció mindinkább elhal-ványul, s a mégoly jó szándékú életmentõ kísérletek is inkább csak rontani látszanak a helyzeten.
Fájdalom, eme tiszta, önzetlen de felemás kimenetelû experimentumok közé kell sorolnunk a Magyar Színház új produkcióját is. Hiába mozgósítja a színház társulatának legértékesebb erõit, s hiába
az áldozatos ügyszeretet,
a végeredmény mégis fölöttébb kétes. Az Iglódi István által rendezett elõadásban ugyanis egymást érik a stílustalanságok s a legkülönfélébb elkedvetlenítõ momentumok.
Igaz, Offenbach és a - mellesleg a Carmen szövegkönyvébe is bedolgozó - nagyszerû librettista, Ludovic Halevy (akinek a nevét, sajna, hiába keresnénk a színlapon!) operettje többszörösen nehéz feladat elé állítja a minden-kori elõadókat. Egyszerre követel ugyanis perfekt zenei megvalósítást, biztos ének- és tánctudást, könnyeden frivol játékstílust s a jelenre kikacsintó, a mû parodisztikus jellegét érvényre juttató rendezést. Nos, mindezen kritériumokhoz képest a Magyar Színház elõadása több ponton is fogyatkozásokat árul el.
Nehéz megbarátkozni például azzal a ténnyel, hogy a szereplõ színészek csak az orcájukra ragasztott mikroportok segítségével képesek hangjukkal betölteni a teret, s hogy az elektromos hangosítás egy pszichopata sorozatgyilkos következetességével mészárolja le a természetes énekhangok közvetlenségét, eredendõ báját. Döntõen prózai színészekrõl szólva közönséges és durva lovagiatlanság lenne fölhánytorgatni, hogy néhány közremûködõ mûvész indiszponáltan zengeti a vocét.
Azt viszont nem lehet említés nélkül hagyni, hogy a színpadra állítás nélkülözi az átgondolt és egységes koncepciót. Következetlen példának okáért a három felvonás színpadképe. Mert amíg a második és a harmadik felvonás díszletei (díszlettervezõ: Mira János) egyértelmûen a jelenkorra utalnak - az istenek olümposzi szaunája, illetve
luxusbordély
és swingerklub az Alvilágban; addig az elsõ részt mintha a János vitéz címû daljáték valamely enervált tájelõadásának díszletei között bonyolítanák le.
A jelenre kacsintgatás általánosságban is komoly problémának tûnik fel a Pozsgai Zsolt által átdolgozott mû elõadásában. Elhangzik ugyan egy vérszegény utalás az iraki háborúra (ez a Fõvárosi Operettszínház ötvenes évekbeli klasszikus, békeharcos beütésû elõadásának morzsája is lehetne), egy másik pedig a lakáshitelre, s kimondatnak olyan fölöttébb naprakész szavak is, mint amilyen a szingli és a díler. Ám a következetlenségek kifejezetten zavaróak. Csak egyetlen példát említve: a Tantus nevezetû szerep gazdája egy az egyben jelen idejû rendõrt formáz, de mindeközben vég nélkül bokázik, akárha egy helyõr-ségi garnizonban szolgált volna az ifjú Noszty Ferivel vagy a Gyurkovics fiúkkal. Sajnos elmondható, hogy amit az alkotók a jelenre sandító, hamiskás hunyorításnak szánnak, az a nézõtér felõl tekintve sokkal inkább közönséges kötõhártya-gyulladásnak hat (cop. by Kellér Dezsõ).
Jupiter petárdát hajigál (a frászt hozva ezáltal a közönség dúltabb idegzetû részére), Cupido dartsozik, Vulkán pedig vándorcirkuszba illõ módon hányja a tüzet. Az egységes játékstílusnak mindez természetesen nem kedvezhet, amint az sem, hogy a harmadik felvonásra a szereplõk már térdig gázolnak a bornírt szóviccekben (istenes, ördögös, poklos stb.) s az ölre menõ tréfákban. Ráadásképp ebben a felvonásban lép a színpadra Agárdy Gábor (Styx Jankó), a forszírozott tapsok õsz mestere, hogy leltárt tartson bevett, a hajdanvolt daltársulatok szellemét idézõ ripizései felett.
Súlyosan igaztalan lenne azonban említés nélkül hagyni az elõadás kellemes, örömteli vagy éppenséggel megható pillanatait. Kállai Ferenc (Szophosz) póztalan színpadi létezésének csodáját, az élveteg pederasztaként sikkantgató Makay Sándor (Phellosz) játékát, a kis szerepben is élményszámba menõ Sándor Bözse (Popo) és Szabó Máté (Cupido) tehetségét. Auksz Éva (Eurydike) és Császár Angéla (Junó) sugárzó szépségét vagy a címszereplõ Tóth Sándor férfias kiállását. Feltétlenül szólni kell még Dörner György (Plutó) és Szakácsi Sándor (Jupiter) mindenkor telivér színpadi jelenlétérõl, valamint Jegercsik Csaba (Merkur) okosan kihasznált szerencséjérõl, akinek az átdolgozás bizonnyal legsikerültebb hányada, a rappelõ sajtómunkás szerepe jutott.
Vitán felül az elõadás pozitív mozzanatai közé kell számítani a táncbetéteket (koreográfus: Fincza Erika), a teljes tánckart, s egyáltalán, az ügyesen megrendezett, hatásos finálékat. S végül, de éppen nem utolsósorban, beszélni kell Offenbach minden fogyatkozást, még a zenekar (zenei vezetõ: Fekete Mari) kisebb-nagyobb botlásait is fölülíró muzsikájáról. A valamennyiünk által jól ismert pokoli kánkánról és a többi, bájosan romlott dallamról, amelyek közül kettõt a mûveivel ökonomikusan gazdálkodó szerzõ áthömpölyögtetett másik mitológiai témájú nagyoperettjébe, a Szép Helénába.
Jacques Offenbach megvesztegetõ erejû mûvészete tenné, hogy a közönség mosollyal az ajkán, dudorászva hagyja el a Hevesi Sándor teret? Mi a titok?
Az ördög tudja!
László Ferenc
Magyar Színház, január 14.
