Vajon személyében a XX. század legnagyobb humanistáját búcsúztatjuk vagy a szélsőségesen konzervatív egyházi vezetőt? A gyász napjai aligha kedveznek a reális, legalább többé-kevésbé elfogulatlan mérlegkészítésnek.
Szemben a XIX-XX. század pápáinak szabványosan unalmas kúriai karriertörténetével, Karol Wojtyla nagyon messziről indult, és igencsak változatos életutat járt be, amíg az egyházi hierarchia csúcsára emelkedett. A hívő katolikusok az isteni gondviselés közreműködését, míg az agnosztikusok inkább a páratlanul sikeres önérvényesítés és kapcsolatépítés mintapéldáját, no meg a véletlenek összjátékát csodálhatják II. János Pál pályafutásában. Karol Wojtyla a rendíthetetlen katolicizmusáról és Mária-devóciójáról ismert, ám az egyházi karrier szempontjából mégiscsak az Isten háta mögötti vidéknek számító Lengyelországban született (1920. V. 18., Wadowice), és kezdetben semmiféle jel nem utalt arra, hogy személyében egy leendő egyházfejedelmet tisztelhetne a környezete. Leérettségizett, majd fizikai munkásként egy vegyi üzemben dolgozott; mindeközben tehetséges színésznek ígérkezett, mígnem a német megszállás idején, 1942-ben elhatározta, hogy papi pályára lép. Szakított a színjátszással (bár előadóművészi kvalitásainak pápaként is gyakorta tanúbizonyságát adta), és felvételt nyert a krakkói illegális papi szemináriumba. Ekkor karolta fel első befolyásos pártfogója, Karol Adam Sapieha krakkói érsek, aki a II. világháború után, 1946-ban pappá szentelte, majd Rómába küldte tanulni.
Az ifjú Wojtyla két évet töltött Rómában, doktorátust szerzett és számos hasznos ismeretségre tett szert. Lengyelországba vissza-térve továbbra is Krakkó maradt papi pályafutásának színtere, s ez utóbb nemcsak neki, de a katolikus világegyháznak is hasznára vált. A krakkói katolikus értelmiség ugyanis kifejezetten nyitott szellemű és fogékony társaság volt, s az egyházmegyei lapként működő tekintélyes Tygodnik Powszechny intellektuális színvonala is jótékonyan elütött a korabeli lengyel (és kelet-európai) vallásos orgánumok ásatag bornírtságától.
A Lengyelországban mindenkor az egyik legkomolyabb politikai tényezőnek számító nemzeti ka-tolikus egyház élén ekkoriban a legendás
Stefan Wyszynski hercegprímás
állt, akit teljességgel lekötött a kommunista államhatalommal való kényszerű tusakodás, a taktikai engedmények és rendre megújuló erőpróbák sorozata. Ezzel szemben az időközben krakkói segédpüspökké (1958), majd krakkói érsekké (1963) kinevezett Wojtyla jóval kevésbé állította működése középpontjába a napi politikát, hiszen egyházi szolgálatával párhuzamosan egyetemi oktatóként etikát tanított, teológiai és erkölcstani (valamint álnéven szépirodalmi) műveket írt. Nem csoda tehát, hogy a XXIII. János pápa által öszszehívott II. vatikáni zsinat mun-kájából sokkal inkább kivette, ki-vehette a részét, mint a vele csak igen mérsékelten rokonszenvező Wyszynski bíboros.
A katolikus egyház modernizálása (aggiornamento) miatt össze-hívott reformzsinat (1962-1965) óriási hatással volt nemcsak a relatíve fiatal krakkói főpap pályafutására, de ekkor megszilárduló gondolatrendszerére is. A filozófiailag rendkívül fölkészült Wojtyla érsek a VI. Pál pápa erőteljes támogatását élvező reformista tábor egyik kiemelkedő képviselőjévé vált, ismertséget és elismertséget szerzett magának a katolikus világegyház vezetői körében. S ami még fontosabb, ezen a zsinaton fogalmazta meg első ízben nagyobb nyilvánosság előtt a véleményét azokról a kérdésekről, amelyek azután egyházfői működésének is homlokterében álltak. Ilyen kérdés volt az ökumené előmozdítása, illetve az egyház és a modern világ kapcsolata. Ez utóbbival összefüggésben e helyütt formulázta meg először a modern világ társadalmi igazságtalanságait kárhoztató, utóbb több pápai megnyilatkozásból visszaköszönő álláspontját, mondván: "Ez a világ a haladás és a fényűzés világa, amelyben ugyanakkor az emberiség nagyobbik fele éhezik." Ugyancsak a II. vatikáni zsinat teremtett alkalmat arra, hogy a nagyobb részt Wojtyla által megfogalmazott Nostra Aetate (Korunkban) című dokumentum - majd kétezer év hivatalos antiszemitizmusa után - kinyilvánítsa a zsidókkal mint istengyilkosokkal szembeni előítéletek tarthatatlanságát.
Wojtylának a hatvanas évek végén módja nyílt arra is, hogy elfogadtassa az őt látványosan megkedvelő VI. Pállal a születésszabályozás kérdéskörét tárgyaló elgondolásait. A szexualitás, a házasélet és a születésszabályozás témájában ekkor már avatott elméleti szakértőnek számító krakkói érsek ugyanis, aki 1967 óta bíborosként szolgálta egyházát, közreműködhetett az 1968-ban kibocsátott Humanae Vitae (Az emberi életről) kezdetű pápai enciklika megszövegezésében. Ez az oly sokat vitatott, hatását tekintve kontraproduktívnak bizonyult dokumentum eltiltotta a katolikusokat az abortusztól és a mesterséges fogamzásgátlás valamennyi válfajától (beleértve a bibliai Onán bűnét, a megszakított közösülést is), s a születésszabályozás egyetlen, még elfogadható eszközének a női ciklus követését nyilvánította.
A hetvenes évek közepén Wojtyla kardinális már egyike volt a befolyásos és nagy tekintélyű egyházi vezetőknek, mindazonáltal nem tartozott a Bíborosi Kollégium legbelső körébe. Ennek következ-tében sem VI. Pál, sem pedig I. János Pál halála után nem emlegették a nevét a sajtóban a pápaságra esélyes személyek között. Ám azI. János Pál utódlásáról dönteni hivatott konklávén a két olasz jelölt (a liberális Benelli és a keményvonalas Siri) antagonisztikus szembenállása új helyzetet teremtett. Ekkor történt, hogy Franz König bécsi érsek, Wojtyla zsinati harcostársa agitációba kezdett az 58 éves krakkói bíboros megválasztása érdekében. Wojtyla kiterjedt kapcsolatrendszere működésbe lépett, s König kezdeményezése mellé fölsorakozott a lengyel származású amerikai Krol bíboros, valamint a kardinálisként sihedernek számító (51 éves), ám máris tekintélyes Joseph Ratzinger. Így történt, hogy a konklávé harmadik napján, 1978. október 16-án meggyőző többséggel
pápává választották
Krakkó érsekét, aki szabódás nélkül elfogadta e döntést, s elődje iránti tiszteletből, valamint a II. vatikáni zsinat szellemét hangsúlyozandó II. János Pál néven lépetta trónra.
Wojtyla megválasztása nemcsak azért okozott általános meglepetést, mivel a németalföldi VI. Hadrián pontifikátusa (1522-1523) óta rendre itáliai főpap viselhette a fején a pápai tiarát, hanem mert kezdetben az a hír járta, hogy Róma új püspöke nem bővelkedik a vezetői erényekben. S valóban: első néhány közszereplése inkább pápaságának lelkipásztori oldalát hangsúlyozta, amint ezt elhíresült - utóbb regénycímként feltünedező - "Ne féljetek!" kezdetű megnyilatkozása is jelezte. Ám az már ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy az új egyházfő remek kommunikátor, akinek az oldottsága a zava-rát állandó mosolygással leplező I. János Pál és az arisztokratikus, töprenkedő "Hamlet-pápa", VI. Pál után valóságos felüdülésként hatott. (Mint az első igazi média-pápa, II. János Pál később is majd' mindenkor jó érzékkel alkalmazta a modern tömegtájékoztatási eszközök által nyújtott lehetőségeket.)
Hamar kiderült azonban, hogy II. János Pálnak határozott programja van, s hogy tervei nem szorítkoznak szűk részterületekre. Pápaságának első felét egyetlen lendületes, még Ali Agca 1981-ben elkövetett merénylete által sem feltartóztatott, többfrontos offenzívaként jellemezhetjük, amely egyszerre jelezte a pápa világpolitikai, főpásztori és egyháztanítói ambícióit. Visszacsatolva a XXIII. János által megújított tradícióhoz, II. János Pál újra a világpolitika szereplőjévé tette a Vatikánt. Különösen aktívnak bizonyult a vatikáni diplomácia Kelet- és Közép-Európával, legelsősorban is Lengyelországgal kapcsolatban, ahol az ellenzéki Szolidaritás mindvégig maga mögött tudhatta a rendszeresen hazalátogató Wojtyla támogatását. A szklerotikus Leonyid Brezsnyev 1979-es politikai balsejtelme beigazolódott, a lengyel pápa megátalkodottságában rendre kontrakarírozta a kommunista vezetés törekvéseit. Dinamizmusával II. János Pál némiképpen új irányt adott a VI. Pál és Augusto Casaroli bíboros-államtitkár neve által fémjelzett keleti politikának, s ekképpen - sokak véleménye szerint - komoly érdemeket szerzett a kommunista világrendszer összeomlásában, valamint az új demokráciák meggyökereztetésében.
Ugyancsak nagy megbecsülést biztosított a pápának a világbéke és a harmadik világ érdekében végzett munkája, bárha egyik területen sem dicsekedhetett számottevő eredményekkel. A jó szándék dacára ugyanis békefelhívásai és a fejlődő országok megsegítését, felzárkóztatását célzó kezdeményezései rendre kudarcba fulladtak. Eredményes volt viszont az a törekvése, hogy az egyházi hierarchián belül végre a legmagasabb szinteken is megjelenjenek a harmadik világ reprezentánsai. Ennek következtében ma már a legkevésbé sem tűnik lehetetlennek egy harmadik világbeli pápa megválasztása.
Pápai működésének talán legemlékezetesebb vonulatát alkotta a részben diplomáciai, részben főpásztori látogatások végeérhetetlen sorozata. Az utazó pápa több mint
egymillió kilométert
tett meg, ellentétben elődei kényelemszerető gyakorlatával, s a repülőtéren a földet ajkával illető egyházfő alakja a jelenkor egyik leg-ismertebb médiamozzanatává vált.
Az utazások nem túlságosan bonyolult szimbolikája a közeledést, az egymáshoz való közelebb kerülést jelképezte. Ezt a közeledést sürgette II. János Pál a keresztény egyházak, illetve a nagy világvallások között is. Az ökumené jegyében tett erőfeszítései mindazonáltal csak részlegesen bizonyultak gyümölcsözőnek, amennyiben néhány kérdésben sikerült kiküszöbölni a katolikus és az evangélikus felekezet közötti nézetkülönbségeket. Döntően önhibáján kívül azonban csak sovány eredménnyel járt a pravoszláv ortodoxiával való kapcsolatkeresés, mert az orosz Szent Szinódus rendre megtorpedózta a két egyházfő tárgyalási kísérleteit. Bízvást történelminek nevezhetőek viszont II. János Pál azon lépései, amelyek egy iszlám mecsetbe, illetve 1986-ban a római zsinagógába vezettek. A zsidóság kiengesztelésével kapcsolatban amúgy is elévülhetetlen érdemeket szerzett magának a Wojtyla pápa, miután nyilvánosan megkövette a kereszténység "idősebb testvérét" az évezredes antiszemitizmus bűneiért.
Egyháza belső közvéleményének tekintélyes hányadát megbotránkoztatta azzal, hogy végre - pár száz év késéssel - bocsánatot kért néhány, tovább már nem ignorálható bűntettért. Így a zsidóságon kívül 2000-ben kinyilvánított mea culpájában megkövette az inkvizíció és a boszorkányüldözések áldozatait, az elpusztított civilizációk millióit, valamint a méltóságukban megbántott nők nemzedékeit. Egyszersmind közeledni látszott olyan eszmékhez, amelyek ugyancsak évszázadok óta a világi tudományosság és a laikus társadalomszerveződések alaptételeinek számítanak. Ennek legismertebb példájaként pápasága idején sor került az 1633-ban tanaiért elítélt Galileo Galilei rehabilitálására.
Ha ezekben a kérdésekben - legalább a katolikus egyház normáihoz mérten - figyelemre méltó rugalmasságról és belátásról tett is tanúbizonyságot II. János Pál, ez korántsem jelentette azt, hogy lemondott volna dogmatikai csalhatatlanságáról és autoriter erkölcsbírói szerepéről. Sőt, pontifikátusa során megannyi teológust és papot akolbólított ki a katolikus egyházból, akik valamely kérdésben
szembehelyezkedtek
az ő álláspontjával. Akár a cölibátus, a papi nőtlenség kérdését feszegették, akár a nők egyházi szerepvállalását szorgalmazták ezek a klerikusok (pl. a német Hans Küng), könnyen meggyűlhetett a bajuk legfőbb földi elöljárójukkal. Ugyancsak elutasította II. János Pál a latin-amerikai "felszabadítás teológiájának" eszméit, mert a milliókat fojtogató nyomor ellen harcba szálló egyháziakban (akik egyébiránt a helyi diktatúráktól is gyakorta üldöztetést szenvedtek) a marxizmus mételyét vélte felfedezni.
Enciklikái és egyéb megnyilat-kozásai úgyszintén megfellebbez-hetetlen, ótestamentumi szigorral ítélték el újra és újra a terhesség-megszakítást s egyáltalán a születésszabályozás bármely formáját. Sokak véleménye szerint a gumi óvszer használatának pápai tilalma nagyban hozzájárult az AIDS mérhetetlen pusztításaihoz a fekete kontinensen, aminthogy a homoszexualitás többszöri megbélyegzése és a feminizmus elparentálása sem bizonyult védhető humanista álláspontnak.
Sajnálatos módon éppenséggel ezek a problematikus erkölcsbírói megnyilatkozások dominálták II. János Pál pápaságának második felét, amelyet amúgy is beárnyékolt az agg egyházfő látványosan hanyatló egészségi állapota. Ez az utolsó évtized egyébként is egyre inkább defenzívában, a modern világgal (és annak "halálkultúrájával") szembekerülve mutatta II. János Pált, illetve a római katolikus egyházat. A reformerként induló pápa lendülete megtorpant, s évről évre sokasodtak a modernizációval, a tudományos-technikai fejlődéssel, a túlzott szabadsággal és az erkölcsök átalakulásával kapcsolatos rosszalló állásfoglalások. Az erősödő pápai konzervativizmus mindinkább elősegítette az egyház kebelén belül az Opus Dei elnevezésű (az 1920-as években spanyol földön alapított), félig-meddig titkos szervezet nyugtalanító térnyerését. Ráadásul ebben az évtizedben robbant ki az egyház morális alapjait megrendítő pedofíliabotrány, a kiskorúak ellen elkövetett szexuális zaklatások száz és száz fertelmes esete. S amíg a katolikus egyház meglepő módon jószerivel tekintélyvesztés nélkül került ki a Vatikáni Bank rendkívül tisztátalan és maffiagyanús ügyleteiből az 1980-as években, addig ezek a bűncselekmények mondhatni teljes egyházmegyéket töröltek le a térképről az Egyesült Államoktól Ausztriáig.
II. János Pál pontifikátusa most véget ért. Az utolsó napok megrendítő emberi drámája és a világméretű együttérzés látható jelei nem fedhetik el a tényt, hogy a katolikus világegyháznak egy ellentmondásos korszak után megoldatlan problémák sokaságával kell szembenéznie az elkövetkező időszakban.
I papabili
Immár hosszú hónapok óta tart a mind zajosabb esélylatolgatás a következő pápa kilétéről. Vajon melyik korosodó szentéletű agglegény húzhatja majd az ujjára Róma püspökének halászgyűrűjét? A reménybeli utódjelöltek (olasz szakkifejezéssel:i papabili) száma feltűnően magas, hiszen több mint egy tucat bíboros neve forog a világsajtóban.
Amit biztosra vehetünk: az új egyházfő úgyszintén konzervatív beállítottságú lesz, akárcsak az elődje. Ez annál is kevésbé meglepő, mivel II. János Pál hosszú uralkodása során a maga képére formálta a Bíborosi Kollégiumot. Három kardinális kivételével a pápaválasztó konklávé valamennyi tagját ő nevezte ki, s így e 117 tagú testület kiszámíthatóan konzervatív szellemiségéhez aligha férhet kétség. Ugyancsak több-kevesebb bizonyossággal állítható, hogy a konklávé résztvevői ezúttal az idősebb, bárha nem az elaggott jelöltek közül fogják majd kiválasztani Szent Péter soron következő utódját. A bennfentesek szerint a bíborosok ezúttal nem kívánnak sem egy újabb negyedszázados pontifikátust, sem pedig egy a korral és a betegségekkel küzdő pápát. Nem tudni azonban, hogy a legerősebb, ám többséggel már rég nem rendelkező olasz blokknak sikerül-e visszafoglalnia a pápai trónt. Ez valószínű, bár korántsem vehető biztosra, mint ahogy az sem, hogy a népszerűtlen római kúria képviselői érvényesíteni tudják-e majd befolyásukat a pápaválasztás során. Egyelőre azt sem lehet bizonyossággal megállapítani, hogy mennyiben befolyásolja majd a pápaválasztás menetét II. János Pál 1996-os rendelkezése, amelynek értelmében 30 szavazási forduló (vagyis nagyjából egyheti ülésezés) után immár elégséges az egyszerű szavazattöbbség.
A fentiek előrebocsátása után a következő bíborosok tűnnek valóban esélyesnek:
- Dionigi Tettamanzi, Milánó mérsékelten konzervatív érseke. 71 éves, népszerű főpap, elismert teológus és II. János Pál kedveltje, aki maga mögött tudhatja a nagy hatalmú Opus Dei és a kúria tekintélyes hányadának támogatását. Az ő megválasztása felelne meg talán a leginkább a papírformának.
- Angelo Scola, Velence pátriárkája. 63 éves, pályafutása, beállítódása és beágyazottsága Tettamanziéhoz hasonló.
- Oscar Andrés Rodriguez Maradiaga, 62 éves hondurasi bíboros. A ma már a katolikus világ súlypontját jelentő Latin-Amerika legtekintélyesebb főpapja. Bonóval kampányolt a harmadik világ érdekében, ám a sajtóval hadilábon áll: Néró, Hitler és Sztálin keresztényüldözéseihez hasonlította mindazt a kutakodást, amely a papi pedofília kérdését bolygatja.
Néhány latin-amerikai jelölt mellett szóba került még Madrid érsekének, Antonio Maria Ruoco Varalának a neve is, aki szintén meg-felel az általános elvárásoknak. Ugyancsak jó ideig komoly és erős jelöltnek számított a német Joseph Ratzinger, ő azonban még sok kollégája szemében is túlontúl keményvonalasnak számít, s egészségi állapota, valamint magas életkora (78 éves) sem ad okot a megnyugvásra. Így megválasztása legfeljebb átmeneti megoldást jelenthetne. Tökéletes egészségi állapotnak örvend viszont Ratzinger kedvence, a más szempontból is remek jelöltnek tekinthető karizmatikus Christoph Schönborn bécsi érsek, aki ellenben túlságosan fiatal (alig hatvanéves), és az ausztriai egyház sorozatos botrányai is rontják az esélyeit. Úgyszintén kevésbé valószínű a nigériai származású kúriai kardinális, Francis Arinze befutása, mivel a bíborosi testület több jel szerint még nem érzi elérkezettnek az időt egy színes bőrű pápa megválasztására.
A találgatásokkal mindazonáltal vigyázni kell, mert a pápaválasztó konklávék - a Szentlélek sugallatára - rendszerint leszavazzák a jó előre beharangozott esélyeseket. A római közmondás szerint: aki pápaként megy be a konklávéba, az bíborosként jön ki onnan.
