A közmegegyezés szerint Hollandia manapság sem tekinthetõ érdektelen, hogy ne mondjuk, dögunalmas országnak. Ott található példának okáért az amszterdami Concertgebouw pazar szimfonikus zenekara, az Ajax és a Feyenoord focicsapata, a legalizált könnyû drogok nirvánája, no meg az a töméntelen mennyiségû örömtanya. Ezek vitán felül csudálatos dolgok, ám mégis legfeljebb csak halavány visszfényei a XVII. századi batáv aranykornak, Rembrandt és Vermeer, Grotius és Spinoza korának.
Ezt az úgynevezett arany évszázadot, a holland történelem és kultúra hosszúra nyúlt csillagóráját mutatja be nagyszerû könyvében Maarten Prak, az Utrechti Egyetem érdemes történészprofesszora. Prak a legkülönfélébb történetírói megközelítésmódokat alkalmazva keresi a megfejtést a zseniális Johan Huizingát is olyannyira foglalkoztató talányra, az Egyesült Tartományok zavarba ejtõ politikai, katonai, gazdasági és kulturális siker-sorozatának enigmájára. A szerzõ mesteri invencióját (s egyúttal a fordító, Balogh Tamás szakértelmét) dicséri a tény, hogy a rejtvényfejtés, a nyomozás intellektuális izgalma idõvel az olvasóra is átragad, s hogy a könyvben hál' istennek nyomát sem találjuk a történeti szakmunkákra gyakorta jellemzõ narkoleptikus komolykodásnak.
Az olvasóközönségnek azon része, amely megmerítkezett már Passuth László terjedelmes életmûvében, bizonyára megelégedetten észrevételezi majd, hogy a kötet elsõ egységét alkotó politikatörténeti áttekintés ugyanazzal az expresszív történelmi jelenettel indít, mint a népszerû magyar szerzõ Fekete bársonyban címû románja. 1555. október 25. Brüsszel, V. Károly lemondása. A podagrájától meggyötört, elaggott uralkodó rezignált, egyszersmind érzékeny, mondhatni könnyes búcsút vesz az úgyszintén fátyolos tekintetû németalföldi rendektõl. A színen vannak még: a merev II. Fülöp, az apródként (gyakorlatilag eleven járókeretként) közremûködõ ifjú Orániai Vilmos, a németalföldi felkelés leendõ vezére, valamint a helytartó szerepében excelláló Magyarországi Mária, a mi szegény II. Lajosunk özvegye. Azután a folytatás: a spanyolellenes szabadságharc fordulatos és
vérben tapicskoló
évtizedei, majd a kisszerû akcidenciák sorozata, melynek eredményeképpen létrejön és konszolidálódik a hét szuverén tartományból álló észak-németalföldi köztársaság, a korszak egyik legkülönösebb és egyúttal legsikeresebb államalakulata.
Ez a középkorias szabadságok és ódon privilégiumok által széttagolt, kormányt és államfõt nélkülözõ köztársaság bízvást tekinthetõ a modern politikai vitakultúra bölcsõjének. A tartományok, a városok és a bizonytalan státusú Orániai-dinasztia nemritkán elmérgesedõ civódásai közepette alakul ki a politikai közvélemény és a konszenzuskeresõ államvezetés modellje. Persze - eufemisztikusan szólva - zökkenõktõl korántsem mentesen, hiszen az arany évszázad vezetõ politikusai közül többen is felettébb szomorú sorsra jutnak: egyikük merénylet áldozata lesz, egy másiknak a fejét veszik, kettõt pedig - még kimondani is szörnyû - meglincselnek, a szó szoros értelmében szétszaggatnak a nyílt utcán.
A kortársak (mint például a mi Szepsi Csombor Mártonunk) mégis indokolt csodálattal, igaz, némi idegenkedéssel elegy csodálattal tekintettek Hollandiára. Bámulták tengeri hatalmát, virágzó nemzetgazdaságát, serény polgárait, a városi
szegénygondozás
páratlan rendszerét, és bámulták a kora újkorban szinte példa nél-kül álló vallási türelmét. A batáv földben meggyökeresedõ, azóta mondhatni haladó hagyománnyá nemesült - jelenleg némiképp fenyegetett - felekezeti és etnikai tolerancia éppúgy a hasznosságot vizslató polgári szemléletnek köszönhette szárba szökkenését, mint a korszak másik kolosszális húzása, a nagyüzemi szintû tulipántermesztés. A derék facipõs hollandusok ugyanis rájöttek arra, hogy az ibér félszigetrõl a spanyolok által botor módon kiakolbólított zsidók befogadása fölöttébb serkentõ hatással lesz majd az üzletmenetre, s hogy az Európa minden sarkából Hollandiába sereglõ bevándorlók csak gyarapítani fogják az ország gazdasági és kulturális (lásd pl. Baruch Spinoza) potenciálját.
Ugyancsak a polgári, vagy ha úgy jobban tetszik, burzsoá megközelítésmód eluralgásának köszönhetjük a máig ájult csodálattal szemlélt észak-németalföldi festészet XVII. századi fölvirágzását. Prak könyvébõl nyomon követhetjük a festmény- és mûkincspiac kiépülésének és terjeszkedésének fõbb állomásait, a kismesterek tematikus specializálódásának folyamatát s a nem is annyira magányos festõóriások (Rembrandt, Vermeer) kereskedelmi ténykedését.
A kötet talán legérdekesebb fejezetei azok, amelyekben a tudós szerzõ a korabeli városi élet föltérképezésére vállalkozik. Az olvasó e helyütt betekintést nyerhet a céhek, az ún. szomszédsági társulások, a lövészegyletek és a polgárõrségek változatos, eszem-iszomokban és csetepatékban bõvelkedõ mindennapjaiba. Meggyõzõdhet arról, hogy a föntebb emlegetett holland sikerek sine qua nonja a térség mind jobban elõrehaladó urbanizációja, a félreismerhetetlen városi kultúra és mentalitás elterjedése volt.
A hollandok tündöklése természetesen nem tarthatott örökké. A XVIII. századra az államszervezésben jóval sikeresebb territoriális királyságok túlnõttek az Egyesült Tartományok kusza adminisztrációjú köztársaságán. Anglia elvette tõle a világtengerek fölötti uralmat, a Napkirály Franciaországa pedig állandó támadásaival - szégyenszemre! - pénzügyi csõdbe kergette a valaha szebb napokat látott holland államot. Hollandia másodrendû hatalommá süllyedt, mindazonáltal irigylésre méltó elérményeinek javát, többek közt kulturális nyitottságát és polgári mentalitását mindmáig õrzi. Jórészt ezeknek tudhatjuk be, hogy Hollandia még ma is számottevõ szexepillel rendelkezik. Ám Hollandia szerény, s ha errõl kérdik, nem válaszol.
Azt se mondja, fapapucs!
László Ferenc
Osiris, 2004, 288 oldal, 3980 Ft
