A Budapesti Operettszínház teherbírását jócskán próbára tévő észak-amerikai animációs musical (Szépség és szörnyeteg) hosszúra nyúlt árnyékában, némiképp rej-tezkedve került sor Huszka Jenő klasszikus operettjének új bemutatójára. Az előadás tetthelyéül a felettébb szolid befogadóképességű és még szolidabb játékterű, úgy-nevezett raktárszínpad szolgált, s a zenekart is mindösszesen csak egyetlen, bárha igen jól hangolt pianínó helyettesítette. Az előjelek tehát csöppet sem tűntek kedvezőnek, hiszen az operett műfaja az évszázados közmegegyezés szerint parancsolólag megköveteli az érzékcsiklandó látvány- és hang-orgiát. A Lili bárónő mindazonáltal mégis teljes sikert aratott, s még csak azt sem állíthatjuk, hogy e sikert a körülményekkel dacolva vívta volna ki.
A szokatlan színhely ugyanis meglepő módon remekül funkcionált, s a színre lépő művészek lubickolni látszottak az újszerű lehetőségekben. A Lili bárónő előadása ilyesformán már a közönség székfoglalója közben kezdetét vette, amikor a Becsey intéző szerepében egyúttal
porondmesteri feladatokat
is ellátó Szolnoki Tibor durván kitoloncolt a nézőtérről egy indiszponált nőimitátort (Kiss Zoltán), mivel az osztentative a mobiltelefonjával babrált. A játék tovább folytatódott Kiss Zoltán második, immár férfiruhában megejtett bevonulásával, majd tetőzött Szolnoki színész úrnak a darab cselekményét elindító azon meghökkentő felszólításával, miszerint most pedig mindenki azonnal "menjék" haza. Fájdalom, az előadóművészek és a publikum fraternizálása ezen a ponton félbeszakadt, ám a játék tapintható közelsége és a zenekari árokbetemetés politikája a továbbiakban is jelentősen növelte az előadás élvezeti értékét.
Ha van szabvány-operettszüzsé, akkor a Lili bárónőé ilyen. Az 1919 márciusában, a műfaj ezüstkorának alkonyán és néhány perccel a bolseviki hatalomátvétel előtt bemutatott Huszka-operett módfelett ismerős panelekből építkezik: az elszegényedett ifjú gróf komornyiknak szegődik a saját kastélyába, és összeszűri a levet az új tulajdonos leányával, majd komolynak tűnő félreértések után végre egymáséi lesznek. A rendező Béres Attila talántán kissé bugyutának érezte ezt az alaptörténetet (amelyben pedig a Marica grófnő motívumai éppúgy megtalálhatók, mint a Lohengrinéi), s ezért egyetlen pofonegyszerű színpadi megoldással a fantázia birodalmába utalta a teljes cselekményt. Meglehet, ez a döntése a purista operettrouék számára kissé megbotránkoztatónak tűnhetett, de voltaképp egyáltalán nem rontotta el a közönség szórakozását (sokan észre sem vették e távolító gesztust), rendezésének egyéb mozzanatai pedig tiszteletre méltó szakértelemről tettek tanúbizonyságot.
Az operett címszerepében (Malomszegi Lili bárónő) a szép Lukács Anita domborított, ám színpadi jelenlétének üdvös volta - kissé meglepő módon - inkább a prózai részeknél tetszett bizonyítottnak, míg ezzel szemben ismételt dalra fakadásai úgymond hagytak kívánnivalót maguk után. Halvány primadonnával az oldalán különösen erősnek tűnt viszont a bonviván Dolhai Attila (gróf Illésházy László) alakítása. Az idei év EMERTON-fölfedezettje musicalsikerei (Rómeó és Júlia, Mozart!) után figyelemre méltó énekhangjával és üde naturbursch fazonjával immár az operett műfajában is igazolta tehetségét. Az előadás ifjúsági szubrettje (Szendy Szilvi mint Sasvári Clarisse) meglehetős dalolásával és karcos játékával keltett figyelmet, a pehelysúlyú táncoskomikus (Kerényi Miklós Máté mint Remeteházi Galambos Alfréd Iván) pedig fürge lábú Nikotex-Latyiként brillírozott.
A Lili bárónő mindenkori előadásainak sajátos jelleget kölcsönöz a tény, hogy a fentiekben elősorolt szereplőkön túl még egy korosodó táncoskomikust, valamint - legalábbis Darvas Szilárd és Gádor Béla átdolgozói közremunkálása óta - két érettebb szubrettet is a színpadra állít. (Emlékezetes e tekintetben Dajka Margit, Turay Ida és Márkus László bumfordi bájú triója egy régi televíziós változatban.) A friss színrevitel veterán erőssége Lehoczky Zsuzsa és Mednyánszky Ági (a két Illésházy aggszűz szerepében), valamint Jantyik Csaba (mint báró Malomszegi Ernő) volt. Mindkét
sokadvirágzását
élő művésznő tündökölt szerepében: Lehoczky Zsuzsa játéka fanyar, míg Mednyánszky Ágié inkább cukros volt. Valóságos fölfedezésszámba ment ugyanakkor a kevésbé nagynevű Jantyik Csaba alakítása, aki szerepsablonját megújítva formázta remekbe a fölkapaszkodott parvenüt, s mind e közben bátran élt a vaskosabb meg-oldásokkal is. Az előadás egyik magaslati pontját jelentette, amikor Malomszegi báró ekképp kezdte beszédét az őt üdvözlő, hangsúlyozottan egyfős paraszti származású tömeg előtt: "Kedves kanászok! Kedves kanásznők!"
Még két szereplője volt e jól sikerült kamara-előadásnak: a kényszerű szürkeségben leledző Szolnoki Tibor, valamint a nagyjából tucatnyi kis szerepben elő-előbukkanó Kiss Zoltán. Utóbbi láthatóan élvezte a szerepváltogatás bravúrszagú lehetőségét, míg az előbbi rokonszenves alázattal szolgálta az előadás sikerét. Huszka Jenő népszerű dallamait (Kis cigaretta, valódi finom..., Gyere, csókolj meg, tubicám!, Tündérkirálynő, légy a párom... stb.) Reményi József verte ki hangszerén. Perfekt kíséretét helyenként kisebb variációkkal, merész ritmusváltásokkal színesítette.
Budapesti Operettszínház Súgó Raktárszínháza, 2005. április 9.
