Az opera köszöni szépen, jól van. Rendre kiheveri a végzetes betegségéről, haláláról, koporsószenteléséről és sírkőavatásáról szóló híreket. Régen beharangozott hanyatlása akár virágkornak is beillenék. Világszerte bizonyítottan mind több és több ember tekinti e nemes műfajt az esztétikai töltekezés értékes forrásának. Ám növekvő népszerűsége ellenére az opera még manapság is megannyi buta közhelyet és lekicsinylő elménckedést kénytelen elszenvedni, melyek mindegyre csak vélt életidegenségét, ósdiságát, művészi alacsonyrendűségét gúnyolják.
A fentiek ismeretében aligha lehet elvitatni az időszerűséget Winkler Gábor monumentális operairodalmi áttekintésétől. A már csak terjedelme okán is tiszteletet parancsoló enciklopédia szerzője arra a komoly és embert próbáló feladatra vállalkozott, hogy abszolút kezdők, valamint haladó és megszállott operarajongók számára egyként hasznos, az eligazodást segítő tudásanyagot gyűjtsön egybe. Az eredmény több mint imponáló: ez a mű vitán felül a magyar nyelven valaha megjelent legteljesebb s egyúttal az egyik legszínvonalasabb operakalauz.
Winkler Gábor, aki egyébiránt nem céhbeli zenetörténész vagy zeneesztéta, hanem tisztes orvosdoktor, az eddig közkézen forgó operakönyvek mondhatni valamennyi erényét egyesíti enciklopédiájában. Nemcsak az alaprepertoárhoz tartozó műveket tárgyalja, hanem olyan
ritkaságokat és ínyencségeket
is, amelyekről még a legrafináltabb, vájt fülű operakéjencek is csak alig hallottak. Mert hát ugyan ki ne ismerné a Parasztbecsületet vagy a Manon Lescaut-t? No de őszintén, ki ismeri Domenico Monleone Parasztbecsületét és Daniel Auber Manon Lescaut-ját?
A Barangolás az operák világában sikerrel abszolválja a mindenkori operakalauzok legnehezebb feladatát: az operák cselekményének tartalmi összefoglalását. George Bernard Shaw szellemes, de önfeledten felületes aforizmája szerint az opera az a műfaj, ahol a tenorista szerelmes a szopránba, ám ez a baritonnak nagyon nem tetszik. Az enciklopédia hál' istennek nem elégszik meg ily sommás leegyszerűsítésekkel. A szerző, ha néhol talán kissé terjengősen is, de mindvégig jól áttekinthetően meséli el a nemegyszer valóban túlbonyolított vagy vadromantikus történeteket (lásd pl. Marschner A vámpír című rémoperáját). Kiemelve ismerteti az operák gyakran önállóan is fölcsendülő slágerszámait, s művelődéstörténészeket megszégyenítő rész-letességgel és hozzáértéssel tárgyalja az egyes művek keletkezés- és előadás-történetét.
Az enciklopédia hasznos tanácsokkal szolgál mindazoknak is, akik operalemezek és -kazetták gyűjtésére adják a fejüket. Megismertet a historikus felvételekkel éppúgy, mint a DVD-n elérhető vadonatúj előadásokkal. A szelíden orientáló ajánlások érezhetően magukon viselik a szerző ízlésvilágának, hangzásideáljának ismertetőjegyeit. Mindazonáltal Winkler választásai és ítéletei bölcsen nélkülözik az apodiktikus jelleget, s az is bízvást kijelenthető, hogy a műfajt még csak kóstolgató gyűjtő a legkevésbé sem járhat rosszul, ha megfogadja a könyv ajánlásait.
Az eddig elmondottak érvényességét csöppet sem csorbítva szólni kell ugyanakkor az operaenciklopédia néhány problematikus jellegzetességéről. A mű tudatosan és fölvállaltan nagyjából 160 évre korlátozza tárgykörét, vagyis csakis olyan operákkal, illetve életművekkel foglalkozik, amelyek a XVIII. sz. vége és 1950 között keletkeztek. Ezzel az egyszerű döntéssel a szerző lemond Monteverdiről és a barokk operákról éppúgy, mint a jelenkor vagy a félmúlt dalműveiről. A terjedelmi szempontok által vezérelt döntés természetesen védhető, hiszen valóban e bő másfél évszázad termése adja a jelen operajátszásának túlnyomó részét, ám következetes érvényesítése nemegyszer faramuci helyzetet eredményez. A huszadik századi szerzők esetében ugyanis az 1950-es cezúra gyakorta félbevágja az életművet. Így például a Benjamin Brittenről szóló fejezet részletesen taglalja az angol komponista első négy operáját (beleértve John Gay Koldusoperájának 1948-as átdolgozását), ám az 1951-es Billy Budd és a későbbi operák pórul járnak. (Hasonló történik Gian Carlo Menotti életművének tárgyalásakor is, bár az ő esetében talán kevésbé súlyos az olvasót érő veszteség.)
Komolyabb gondot jelent, hogy a kiválasztott korszak néhány jelentős szerzője és operája is említés nélkül marad. Kimarad példának okáért a belga-francia Grétry, noha máig kedvelt fő műve, az Oroszlánszívű Richárd bemutatójának évéből (1784) a könyv részletesen ismerteti nemcsak a Figaro házasságát Mozarttól, de Joseph Haydn Armidáját is. Leos Janácekkel ellenben foglalkozik a könyv, ám két - manapság nemzetközileg gyakorta műsorra tűzött - operáját (A Makropulos-ügy, Feljegyzések a holtak házából) nem tárgyalja részletesen. Még fájdalmasabb, hogy az enciklopédiából egész egyszerűen kifelejtődött
Alban Berg
és az ő két nagy, korszakos jelentőségű operája (Wozzeck, Lulu), noha mindkettő bőven a huszadik század első felében íródott (1917-21, illetve 1935).
Egy újabb kiadás alkalmával remélhetőleg könnyűszerrel orvosolhatók lesznek ezek a kisebb-nagyobb bakik, amelyek valósággal eltörpülnek a könyv hegyként magasodó érdemei mellett. A bizakodó derűlátás annál is inkább indokolt, mivel az enciklopédia befejező, harmadik kötete (benne Puccini és Wagner, Zandonai és Wolf-Ferrari műveivel) várhatóan a közeli jövőben napvilágot lát majd.
A jól ismert aforizma szerint (Graucho Marx?) az operának nincs vége mindaddig, amíg a kövér hölgy énekel. Winkler Gábor munkája segít megértenünk azt, hogy miről is énekel a fent említett túlsúlyos asszonyság. S ha ezt megértjük, talán már nem is fogunk az opera vége felől kérdezősködni.
László Ferenc
Tudomány Kiadó, 2003-2004, 1815 oldal, 9800 Ft
