A hányatott sorsú operát mára az elvitathatatlan remekmûvek közé sorolja a közmegegyezés. Túlélte Sztálin generalisszimusz masszív ellenszenvét, no meg a zenei formalizmus szégyenpadján való hosszas ücsörgést, s immár jó ideje a nemzetközi repertoár szerves részének számít, akárcsak Bartók Kékszakállúja vagy Berg Luluja. Kizárólag a hazai operaélet lassan oldódó ókonzervativizmusa magyarázhatja, hogy Sosztakovics mûvének friss budapesti színrevitele sokak számára mégis merész újításnak, vakmerõ mûvészi tettnek, kockázatos mûsorpolitikai lépésnek tetszik. Az Állami Operaház vezetése, átérezve önnön bátorságát és felelõsségét, komoly erõket mozgósított a siker érdekében. S noha a végeredmény inkább csak félsikernek tekinthetõ, a produkcióból kiérzõdõ mûvészi erõfeszítés összességében mégis okvetlenül elismerést érdemel.
Ebbõl az elismerésbõl azonban csak igen keveset vagy éppenséggel semmit sem juttathatunk Vidnyánszky Attilának, az õ fõrendezése ugyanis hemzseg a zavaróan dilettáns mozzanatoktól. A decens közönség ilyenkor persze tapintatosan félrenéz, ám Vidnyánszky nyilvánvalóan visszaél a publikum jólneveltségével. Ennek eredményeképp az elõadásban egymást érik a többszörösen elõcsócsált szimbólumok, a bal kézzel megrendezett tömeg- és párjelenetek, valamint a drámaiságuktól könyörtelenül megfosztott színpadi pillanatok. Csak a legkínosabb momentumokat fölemlítve: a darabot végigkíséri egy ifjú és romlatlan szerelmespár - elkoptatott jelképiségükkel ellenpontozandó a brutális történetet és a fõszereplõk sorsát; az Igor herceg Galickij-jelenetét fölidézõ
tömeges leányzaklatósdi
esetlenségében sokkalta inkább hat egy heves civakodássá fajult kilósruha-vásárnak; a kulcsfontosságú gyilkossági jelenetek pedig rendre elkeseredett téblábolásba fulladnak a rendezõi ötlettelenségtõl.
Dmitrij Sosztakovics 1934-ben bemutatott operája, amelynek irodalmi alapját Nyikolaj Leszkov 1865-ös azonos címû elbeszélése szolgáltatta, felettébb drasztikus mû. Megvan benne minden, ami egy lebilincselõen érdekes és egyúttal felkavaró zenés színházi estéhez szükségeltetik: pazar muzsika, szex, erõszak és halál. Az elõadók tehetségét, énekesi és színészi kvalitásait dicséri a tény, hogy dacára a rendezõ általi magárahagyatottságuknak, nagyobbára mégiscsak képesek mindezt a közönséggel is érzékeltetni.
A történet középpontjában a boldogtalan kereskedõfeleség, Katyerina Izmajlova áll. A Shakespeare Lady Macbethjére valójában a legkevésbé sem hasonlító aszszonyszemély egyszerre szenved mérhetetlen érzelmi és szexuális kielégítetlenségétõl, valamint apósa despotikus elnyomó hatalmától. A nagyszerû Lukács Gyöngyi játéka mindvégig illúziókeltõ, a kétely legapróbb szikrája nélkül elhisszük neki vadul burjánzó nõiségét, mámoros szerelmét és gyilkos indulatát éppúgy, mint végsõ, bûnösen tiszta megdicsõülését.
Katyerina õrjítõen elrendezett magánpoklát egy Szergej nevû munkás fölbukkanása forgatja fel fenekestül. Az operai kisváros primitív és kisszerû világához illõ módon Szergej maga is afféle ötöd-osztályú vidéki zsebamorózó. Nyalkasága közönséges, állhatatlansága bicskanyitogató, széptevése otrombán célratörõ és sikeres. Az orosz tenor, Vagyim Zaplecsnyij megingás nélkül abszolválja szerepét, s jobb híján férfinak tûnik föl egy valódi férfiakat nélkülözõ kisvilágban. Katyerina elsõ áldozatát, a zsarnoki apóst Berczelly István formálja remekbe. Léleknyomorító atyai potestasát csak az öregkori impotencia csorbítja, figurája egyszerre félelmetes és visszataszító. Úgyannyira, hogy Katyerina a közönség és a zeneszerzõ teljes erkölcsi támogatását tudhatja maga mögött, amikor patkányméreggel ízesíti apósa estéli gombavacsoráját.
A kisebb szerepek gazdái közül okvetlenül megemlítendõ még a Katyerina második áldozatát, a fájdalmasan semmilyen férjet, Zinovijt alakító Kiss Péter; a víg kedélyû pópát adó, önmagához képest kissé színtelen Gregor József; valamint az inkább mozgásmûvészeti, mint énekesi teljesítményével elismerést kicsikaró Tóth János a mentális problémákkal küszködõ rendõr-fõnök szerepében.
A zenei irányítást Kovács János kezébe helyezte a jó szerencse és az operai direktórium. A Sosztakovics által tragico-satirico operának deklarált Kisvárosi Lady Macbeth partitúrája nehéz feladat elé állítja az énekeseket és a hangszeres zenészeket egyaránt. Az elõbbiek az áradó melódiák hiányát fájlalhatják, míg az utóbbiak számára a rafináltan megkomponált vad cirkuszzenék és a gunyorosan lírai pillanatok perfekt kivitelezése jelenthet gondot. Nos, az énekesek mindvégig feledni látszanak az esetleges veszteséget, ugyanak-kor érezhetõ bizalommal és elköte-lezettséggel követik az érdemes karmester utasításait. A zenekari árokból a jobboldali proszcéniumpáholyba is átcsorduló együttes teljesítménye pedig a gyakori tisztátalanságok és esetenkénti lötyögések ellenére is hajszálnyit élvezhetõbb a szokottnál, bárha ez nem sokat jelent. Hasonlóan enyhe javulás nyugtázható a kórus mûködésével kapcsolatban is (karigazgató: Szabó Sípos Máté).
Katyerina kálváriája Szibériában ér véget. A számûzöttek, a "szegény kis nyomorultak" között elveszíti csélcsap szerelmesét. Veszteségét képtelen földolgozni, s ezért inkább vetélytársnõjét magával rántva, vízbe öli magát. Hallatlanul erõs negyedik felvonás, letaglózó zárójelenet. Fájdalom, a rendezés e helyt is a katarzis ellenében dolgozik. Talán ez lenne a magyarázata annak, hogy az elõadás végén a - szünetben szembetû-nõen megfogyatkozott létszámú - közönség oly rövid és kényszeredett ünnepléssel jutalmazza a mûvészeket?
Vagy mégis az óvatoskodóknak volt igazuk, és Sosztakovics operája valóban túlontúl modern a magyar operalátogatók számára?
László Ferenc
Magyar Állami Operaház, március 16.
