Évek hosszú során át járt a szóbeszéd e könyvről, s a locska-fecske bölcsészek (ezek a máskor oly megbízhatatlan hírharangok) azt is tudni vélték, hogy remekmű lesz, ha majd elkészül egyszer. Dávidházi Péter könyve most végre megjelent, és immár bátran kijelenthető: a híresztelés igaznak bizonyult. S jóllehet mostanság a vaskos szaktudományos munkák és tanult szerzőik vajmi ritkán válnak nyilvános ünnepeltetés főszereplőivé, egy-egy lelkesült hangú recenzió talán némiképp feledtetheti e hálátlan kor rút szűkkeblűségét.
Hiába viseli a nevét elitgimnázium és utca, Toldy Ferenc mégiscsak a XIX. század kevéssé ismert kulturális nagyságai közé sorolható. ' volt a "magyar irodalomtörténet atyja", amint emlékbeszédében - a mára már szintúgy ködképként egzisztáló - Gyulai Pál elkeresztelte, ám alakja és tudományos működése mindinkább feledésbe merült a halála óta eltelt 130 év folyamán. Legfeljebb ha művelődéstörténeti munkák idézik meg nagy néha az Akadémia józanul kalkuláló, kissé rideg titoknokát, aki egyébiránt mint tekintélyes orvostudor a dietétika egyetemi tanáraként is működött. Ebből a feledésből emeli ki Dávidházi Péter Toldy Ferencet, s korántsem valamiféle ódondász öncélúságtól hajtva, hiszen könyve
tündökletes módon
rávilágít a hajdanvolt irodalomtörténész életművének nemegyszer napjainkig kimutatható hatására a magyar irodalomtudományban, múltszemléletben és politikai gondolkodásban.
A kötet első harmada azt a folyamatot tárgyalja, amelynek során a budai német polgárgyermek, Franz Karl Joseph Schedel elsőbben is mint kiskamasz elsajátította, szerelmi hódításképp magáévá tette a magyar nyelvet, majd már fölserdülve eljegyezte magát annak irodalmával. A költőtanoncként és Schiller-fordítóként elszenvedett fájdalmas kudarcok után Schedel az irodalomkritika és -történet művelésében találta fel igazi hivatását, amelynek nemzetképviseleti beszédmódját elsajátítva immár tökéletesen kamatoztatni tudta szószólói és közbenjárói adottságait. Jó érzékkel kiépített német kapcsolatrendszere, valamint másfél éves európai körútja alkalmassá tette személyét a hazai kultúra külföldi képviseletére, s a reformkor irodalmi életének jelesei egy csapásra tőle várták a magyarsággal szemben táplált nemzetközi előítéletek eloszlatását. Így történhetett, hogy az agg Goethénél tett fölöttébb rövid és formális tisztelgő látogatása szinte gyermeki örömöt váltott ki a kisebbrendűségi érzéstől gyötört honi irodalmárokból, német nyelvű magyar versantológiája pedig rögvest tekintélyes tudóssá avatta az alig huszonhárom éves Schedelt.
A német nevét fokozatosan magyarra cserélő ifjú akadémikus társaival (Bajza, Vörösmarty) legott átvette az uralmat a magyar irodalmi élet felett. Dávidházi remek pszichológiai érzékkel rekonstruálja a folyamatot, amely a szellemi eredetválasztástól (a "szent öreg" Virág Benedek, a délibábos történész Horvát István, végül Kazinczy Ferenc) és az atyák befogadó gesztusaitól a szimbolikus apagyilkosság Oidipusz-drámájáig (a Pyrker-pör és Kazinczy halála) vezetett. Az irodalmi atyjával szemben tanúsított impietás vádja és önvádja mondhatni élete végéig gyötörte Toldyt, aki utóbb irodalomtörténeti munkáiban és közéleti működésében (pl. az 1859-es Kazinczy-centenárium megszervezése) nemegyszer kísérletet tett ifjúkori háládatlanságának kompenzálására.
Könyvének legterjedelmesebb, középső harmadában Dávidházi Toldy Ferenc irodalomtörténeti összefoglaló munkáinak elemzését végzi el a mottóválasztásoktól kezdve egészen a történetformálás aktusáig. Az elemzés meggyőzően igazolni látszik Dávidházi azon föltevését, miszerint a magyar irodalomtörténet a XIX. század közepén lassanként magára öltötte a reprezentatív
nemzet-képviseleti nagyelbeszélés
szerepét, amelynek betöltését eladdig mindenki (így maga Toldy is) a várva várt eposztól remélte. Ennek eredményeképpen az összefoglaló irodalomtörténetek ekkortájt váltak a nemzeti ethosz igazolóivá és terjesztőivé, s ezen a ponton lett fő feladatukká a soha el nem változó nemzeti jelleg kikutatása és formulázása. Toldy ilyen tárgyú munkái hívták életre azt az egyenes ívű, mindenkor célelvű nagyelbeszélést, amely a retorikai és ideológiai színeváltozások közepette is ott kísért nemcsak Beöthy Zsolt sokat szapult millenniumi összefoglalásában, de Szerb Antal frivol Magyar irodalomtörténetében éppúgy, mint a jelenkor középiskolai tankönyveiben.
A kötet zárófejezetei éppen ezt, vagyis a honi irodalomtudomány hagyományöröklődésének processzusát, a Toldy által megteremtett irodalomfölfogás és kánonképzési gyakorlat masszív továbbélését tárgyalják. Így többek között a kánonképzés szigorú szempontrendszeréét, amely nemcsak a nemzeti karaktertől idegennek sejdített műveket és íróikat diszkriminálta, hanem a nem magyar nyelvű alkotókat és alkotásokat is. Ennek a doktriner visszanyesésnek a kulturális negatívumait (elsősorban a magyar művelődés látszólagos "rövidgyökerűségét") azóta legfeljebb ha részlegesen orvosolhatták az elmúlt két évtizedben megindult, multikulturális ihletésű kutatások. A Toldy Ferenc szentesítette irodalomfölfogás mindazonáltal nem pusztán az idegen nyelvű és/vagy szellemiségű műveket akolbólította ki a kánonból, hanem a politikai, vallási és oktató jellegű alkotásokat is, amelyek eladdig rendre irodalmi teljesítményekként figuráltak. A mindenkor udvarhű Toldy számára bizonnyal nagy megnyugvást jelentett, hogy ezeket az opusokat az önelvű irodalmiság jegyében immár kitessékelhette a literatúra megszentelt birtokáról. Ez a határozott gesztusa úgyszintén örökségének maradandó vonulatát képviseli, akárcsak az általa remekbe formált vindikatív szószólói és közbenjárói szerepminta továbbélése.
Dávidházi Péter maga is eltagadhatatlanul e védőügyvédi szerep betöltésére vállalkozik, amikor kimutatja Toldy Ferenc munkásságának mindmáig érvényesülő hatását, s ezáltal visszahelyezi őt az eleven utóélettel rendelkező nagy tudósegyéniségek sorába. Kívánni sem lehetne Dávidházinál jobb prókátort!
Akadémiai Kiadó - Universitas Kiadó, 2004, 1028 oldal, 2940 Ft
