Bán Zoltán András

Amint az utóbbi hetekben örömtelien sokasodó számú egyik tüntetés végeztével befordulok a kocsmámat rejtő romsikátorba, azon kapom magam, hogy akaratlanul is a „Sej, a mi lobogónkat” kezdetű dalt dúdolom magam elé, különös tekintettel a „fényes szellők fújják” sorra.

Az öreg ősz tartogat néhány szép napot a romkocsmaövezetben elhelyezkedő törzshelyünk vendégeinek; a gyenge, de azért még nem teljes érelmeszesedésben szenvedő Napocska cirmos fényekkel cirógatja az abroszokat, és a sejtekbe költöző jó érzés üdvözletére hamarosan rendelek egy szőke fröccsöt, hogy aztán haladéktalanul belefogjak immár hónapok óta esedékes, de mindeddig szomorú halasztást szenvedett előadásomba a magyar mámor történetéről – mondtam magamnak, mikor szinte a magyar jakobinusok tetterejét idéző járással beléptem a vendéglőm ajtaján.

A magyar származású Alex Bandy szinte megszállottként kutatja évtizedek óta Lakatos Imre életét. Jól teszi, hiszen a Londonban híres tudós paradigmatikus esete az 1945 és 1956 közötti magyar világ szellemi történetének; nélküle aligha értelmezhető sem a Horthy-korszak, sem a Kádár-rendszer. És persze a jelenlegi miniszterelnök állama sem.

„Az egész kötet nagy problémája, hogy az idők során Kertész szuverén értelmiségiből, szabad, autonóm művészből giccsértelmiségi lett.” Bán Zoltán András kritikája A végső kocsmáról.

– Fizetőpincér Uram! – rikoltom a romkocsmaövezetben nyakasul házi kosztot tartó, monarchiás véralkatú kisvendéglő kerthelyisé­gében, kispolcom mellől, mely a Mámor Kiskönyvtára sokat látott támpéldányait őrzi. – Ma kimondottan bűvöletes az idő, a felhők az elmúlt napokban kiadták magvukat, nap se gyilkol immár, az égbolt réseiből kedves szellő birizgálja pocakunkat; summa: ma klasszikusan limonádénap van, szóval kérek ide, az asztalomra egy jéghideg kancsóval, hogy mihamarabb megkezdhessem döntőnek mutatkozó előadásomat a magyar mámor történetéről! Bár ma délelőtt riasztóan kihalt e máskor oly sok férfizörejtől hangos bejzli.

- Nem tudom, jó helyen járok-e? - kérdi egy kamasz külsejű, de már sok poharat látott ember, amint belép a törzskocsmánk kertjébe, mely lustán emészt a délelőtti nap fényében. Enyhén dadogós, cirokszőke hajú férfi; járása félszeg, keze rebbenő, erősen megviselt tarisznyájából kitüremkednek a szellem munkájától meggyűrt kéziratlapok. - Ugyanis azt beszélik a városban, hogy pár hete megnyílt itt a Mámor Kiskönyvtára, amelynek szívesen lennék tagja, de azt már nem tudom, hogy csak helyben olvasás van, vagy netán kölcsönzés is?

Talán nem is elsüllyedt, sokkal inkább lappangó szerző Illyés Gyula. Élete és műve részben még feltárásra vár, annál inkább, mivel ettől azt is remélhetjük, hogy világosabban látjuk majd a Horthy- és az Aczél-Kádár-rendszer szellemi szerkezetét. Sokat nyerhetnénk naplóinak csorbítatlan kiadásával, feltehetően roppant terjedelmű levelezésének legalább részleges publikálásával.

- Tisztelt Fizetőpincér uram - kiáltom oda az árnyas lombok alatt megterített asztalom és a Mámor Kiskönyvtárának helyt adó kispolcom tőszomszédságából.

A száznál is több évet megélt Ernst Jüngert (1895-1997) nemigen ismeri a magyar olvasó; eddig egyetlen szépirodalmi munkája jött ki, A márványszirteken, ez a nagyon német ködökben úszó, nagyon szentimentális, nagyon metafizikus elbeszélés, de nem sok feltűnést keltett, noha német megjelenésekor, 1939-ben a Hitler elleni szellemi kivonulás egyik jelentős tettének érzékelték.

"Micsoda operaszínpad lakik az emberi agyban!" (Balzac: Massimilla Doni)

"Tél haragján kacag az új tavasz, / most lágyan leng a balzsamos szél, / s új madárdal zeng a völgy ölén" - kiáltom bele a korántsem balzsamos romkocsma-övezeti légbe Siegmund úgynevezett Tavaszdalát Richard Wagner Die Walküre című zenedrámájából, miközben a Táltos társaságában (aki, úgy tűnik, ma hiányolni kénytelen állandó nemtője, Szabó Ervinné kíséretét) kisded bocinagyságú zsúrkocsikra pakolva gördítem elő az előző hét számlát kiadó kocsma százrétű gyomrából a Mámor Kiskönyvtára becses darabjait.