- Ma ugyan úgy döntöttem, hogy ásványvizes nap van, ráadásul igencsak rosszul vagyok, azaz nem vagyok érdekelt a mostani alkoholfogyasztásban, de mindamellett meg kívánom jegyezni, hogy a szomszéd kocsmákban, mint tegnap arra jártamban egész véletlenül megtudtam, fél áron mérik az italt a nyugdíjasoknak, mely utóbbi élethelyzetet egy úgynevezett nyugdíjas-igazolvány felmutatásával lehet igazolni, míg ebben a vendéglőben, úgyszólván a törzshelyünkön az elmúlt nyolc és fél évben eddig egyetlenegy különleges kínálattal sem találkoztunk, amelyre pedig szerfölött rászolgáltunk és rászorultunk volna, még akkor is, ha nyugdíjas-igazolvánnyal alighanem egyikünk sem rendelkezik. Nem boldog itt a magyar - zárom ekként bevezető beszédemet, melyet a lombok alatt elhelyezkedő vendégek egyetértő morgása követ.
- Lehet máshova is menni - mondja nyakasan a Fizetőpincér. - Nálunk nincs kedvezmény, még a vízre sem, még a rokkantnyugdíjasoknak sem, mélyen tisztelt filológus uram, mivel mi nem vagyunk benne a legmenoebbkocsma pont hu hálózatban. És nem is akarunk benne szerepelni. Pont hu, így, röviden. Hu. Mi nem vagyunk menők, és nem is vagyunk romok. Mi derék polgári monarchikus Hausmannkost vagyunk, és bieder Hausspritzer vagyunk, uram. De, ha szabad megkérdenem, hogyan történhetett, hogy úgyszólván véletlenül tudta meg, hogy a nyugdíjasoknak komoly kedvezményt ad a konkurencia? Hogyan kerül az ember törzshelye helyett egy másik kocsma pultjához, és aztán hogyan rendel véletlenül pár fröccsöt? Hogyan lehetséges egyáltalán véletlenül rendelni? Árulást szaglok, kedves vendégeim, rút pártütést - végzi replikáját a Fizetőpincér, én meg rémülten hallom, hogy most ismét egyetértően zúg kocsmám törzsvendégkórusa.
- Én értem a dolgot - emelkedik szólásra a Táltos, aki ma egészen konszolidált külsőt öltött. - Mert nyilván azt történt vele, mint Prikk-kel a mi Cholnoky Lászlónk halhatatlan kisregényében. Mert mikor kilökték az egyik kocsmából, Prikk attól kezdve cikázott. "Ez a kifejezés az ő elmemunkája volt, és azt jelképezte, hogy Prikk a villám útjához hasonló tört vonalban járta be egy-egy utca egyik és másik felén levő kocsmákat." Feltehetően filológus uram is így került be a nyugdíjasszakaszba. Véletlenül. De mivel tegnap este én is cikáztam, ugyancsak cefetül érzem magam, szóval maradok az ásványnál.
Ám mielőtt a helyzet nyugvópontra jutna, egy hatalmas szakállú, Tolsztoj-sarut viselő, szálfatermetű férfi pattan ki a térre, az egykori, betonból kiképzett táncparkett közepére, de nem gopakozni, hanem beszélni kezd, mégpedig olyan zengő hangon, hogy Szabó Ervinné csodálattól olvadozó hangon súgja fülembe: - Mint egy sztarec... Egy Zoszima...
- Pfuj! Ásványvíz? Nem! - zengi a Sztarec lázban égő szemekkel. - Vodkát, mégpedig azonnal, ide a markomba! De mindjárt egy egész üveggel, kocsmáros uram! Vagyis kettővel! "Ugorjuk át merészen a fejlett szocializmus közbeeső szakaszát!", ahogy Szergej Dovlatov megfogalmazza. Ugyan mit kell itt látnom? Miféle nyápic alakok maguk? Hogy is írja Venyegyikt Jerofejev, akinek egyetlen művét, a Moszkva-Petuski című kisregényét erősen merem remélni, hogy megtalálom a Mámor Kiskönyvtárában?! "Egyébként is megfigyeltem, hogy aki reggel rohadtul érzi magát, pedig estére teli van álmokkal, ötletekkel, és majd szétfeszíti az energia - az bizony szörnyen hitvány ember. Reggeli rosszullét, esti szárnyalás - erről ismerszik meg a hitvány ember. Viszont ha valaki már kora reggel összeszedi magát, és teli van reményekkel, estére viszont gyengeség keríti hatalmába, nos, akkor biztosan aljas, önző, középszerű emberrel akad dolgunk. Undorodom az ilyen embertől. Persze vannak olyanok is, akik reggel-este egyformán jól érzik magukat, ugyanúgy örülnek a napfelkeltének, mint a napnyugtának - hát ezek egész egyszerűen gazemberek, csak utálattal tudok szólni róluk. Na és aki reggel-este egyformán rosszul érzi magát, arról az emberről már nem is tudom, mit mondjak, az egy utolsó senkiházi faszkalap, mert, hacsak nem tartozol a söpredékhez, estére feltétlenül összeszedheted magad, és megnyithatsz magadban valami kis vacak mélységet..." - fejezi be az idézést, azzal nyakon ragadja a vodkásüveget, szájához emeli, és mint Liszt, a zongorista, sörényét hátravetve magába dönti annak legalább a felét.
- Tisztára Dolohov a Háború és békéből... - rebegi Szabó Ervinné.
- Jól mondod, mátuska. Mert Venya így folytatja - rántja elő két vodkáspalackra méretezett kabátzsebéből a Sztarec az agyonolvasott kötetkét -: "Oroszország valamennyi értékes embere, Oroszország valamennyi becsületes embere elkeseredetten ivott. Ezek aztán pia nélkül egy sort sem tudtak leírni. De miért? Elkeseredésükben! Azért ittak, mert becsületesek voltak! Mert nem tudtak enyhíteni a nép sorsán! Hát hogyne esne ettől kétségbe az ember, hogyne írna a muzsikról, hogyne próbálná megmenteni, és hogyne inna kétségbeesésében! A szociáldemokrata ír és iszik, olyan folyamatosan iszik, mint ahogyan ír! A muzsik meg nem olvas, csak iszik, iszik, anélkül, hogy olvasna. És figyelje csak meg, milyen helyzet áll elő! Egyre sűrűsödik a tudatlanság homálya, az elnyomorodás pedig abszolút mértékben nő, ahogy Marx írja! Abszolút mértékben! Vagyis egyre többet és többet isznak az emberek! Ma már az egész gondolkodó Oroszország úgy bánkódik a muzsik miatt, hogy csak iszik és iszik, magához sem tér; mindenki a saját hányadékában fetreng és gyötrődik!..."
- Mint nálunk! - kiáltja a Táltos. - Én is bánkódom a nép miatt, sírok Trianon miatt, és iszom. Még egy palack vodkát, futja az előlegből! És nem akarok búval baszott faszkalap lenni! "Borúra derű!", kiáltotta Széchenyi, és vele kiáltom én is, és erre iszom, és már délelőtt megnyitom magamban a magyar mélységet!
Én meg kétségbeesetten nézem az egyre bestiálisabbá váló, a kocsma egész közönségét igénybe vevő tombolást, és szaggatóan másnapos fejjel kérdem a Fizetőpincértől, mint a ló Adynál: - Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?
- Mi lenne? Derűre ború... - válaszolja a kocsmárosom, azzal levágja a kispolc alatt szilajon elnyakló Táltos és Sztarec elé a látomásszerű számokat tartalmazó kilencedik számlát.
