Bán Zoltán András: Noé vendéglője

Tizenkettedik számla – A cári Magyar Borbizottság titokzatos története

(I. rész)

  • Bán Zoltán András
  • 2014. december 27.

Egotrip

Az öreg ősz tartogat néhány szép napot a romkocsmaövezetben elhelyezkedő törzshelyünk vendégeinek; a gyenge, de azért még nem teljes érelmeszesedésben szenvedő Napocska cirmos fényekkel cirógatja az abroszokat, és a sejtekbe költöző jó érzés üdvözletére hamarosan rendelek egy szőke fröccsöt, hogy aztán haladéktalanul belefogjak immár hónapok óta esedékes, de mindeddig szomorú halasztást szenvedett előadásomba a magyar mámor történetéről – mondtam magamnak, mikor szinte a magyar jakobinusok tetterejét idéző járással beléptem a vendéglőm ajtaján.

De amint a nádfedéllel védett kispolcomról előveszem Ady Endre A magyar Pimodán című alapvető esszéjét, hogy végre megtartsam bevezető beszédemet a kedves idő szaglatán meglehetős számban a kertbe gyűlt törzsközönségemnek, az egyik bokor mögül a rebbenő szavú Nemetschek emelkedik föl, és cirokszín fürtjeit a homlokából kilibbentve ekként szól kocsmárosunk felé:

– Bizony nem árt a sietség a felszolgálással, nemzetes uram, mivel hamarosan bezárják ezt a szép hagyományú ivótermet, és jönnek a nemzeti italboltok. Jön az árvalányhajas pohár, a fokost lóbáló, matyó hímzéses köténybe öltöztetett eladó, és csak nagyon is meghatározott időben vásárolhatunk kedvünkre való nedűt, azaz vége a korszaknak, amelyben ha éjjel kettőkor szottyant kedvünk egy pohárkára, csak amúgy hálósipkában ruccantunk le törzshelyünkre. Elapadnak itt a bor forrásai, hacsak…

– Hacsak… – visszhangozzák a bokrok mögül most hirtelen némi életjelenséget mutató hajléktalanok.

– Hacsak nem bővíti ki jelentős mértékben a melegkonyhát, mert annak hiányában tüstént megvonják öntől az italmérési engedélyt – zárja szavait némi kárörömmel Nemetschek, aki ma minden jel szerint úgy döntött, hogy pimaszsággal zsarolja ki magának a meghívást. És a következők igazolni látszanak ravasz számítását, mivel lakodalmas hang szól a poharakkal már délelőtt jól megrakott szomszédos asztaltól:

– Ugyan már, miket beszél, kedves nyeszlett barátom! Én is olvastam a rettentő következményekkel fenyegető tervezetről, de ez nem más, mint a magyar embereket kigúnyoló ellenzéki sajtó koholmánya. Kormányunk határozottan cáfolta az ilyesfajta híreszteléseket, igaz, angyalom? – kérdi szívszerelmétől, Szabó Ervinnétől a Táltos, aki szemmel láthatólag már felépült a „Turul táj, magyar ecsettel” elnevezésű jurtatáborban szerzett sérüléseiből. – Szóval ne terjesszen rémhíreket, inkább igyon a kontómra ebből a remek gyümölcspárlatból!

– Köszönöm alássan, tisztelt Táltos uram, ha szabad nekem is így szólítanom siralmas, úgyszólván árvaszéki helyzetemben. Igaz, jelenlegi kormányunk tagadja a tervet, de én úgy vagyok ezzel, mint egykor a Kádár-szisztémában, amikor ha a kormány cáfolt valamit, akkor határozottan tudta mindenki, hogy hazudik.

– Ha ez igaz – kiált fel kétségbeesetten a Fizetőpincér –, akkor jól mondja Jeremiás 1:12-13: „Mindnyájatokat kérlek, ti járókelők: tekintsétek meg és lássátok meg, ha van-é oly bánat, mint az én bánatom, amely engem ért, amellyel engem sújtott az Úr az ő búsult haragjának napján! A magasságból tüzet bo­csátott csontjaimba, hálót vetett lábaimnak; egész napon beteg vagyok.” Ráadásul a múlt héten a szakács megszökött a feketemosogatóval…

– Buzik meg négerek… – suttogja a Táltos jól hallhatóan. – Akkor hát tényleg vége a melegkonyhának – kuncog egérkésen Szabó Ervinné.

– Ejnye, ne gúnyolják már ezt a kenyerét fenyegetve érző embert, és egyáltalán, hagyják már ezeket a csecsemőre valló sírásokat – ­kiáltja az egyik asztal alól kikászálódó Sztarec, miközben kezdi kifésülni csimbókosra aludt szakállát. – A jelenlegi miniszterelnök urunk nagyon is tudja, hogy mit cselekszik, és nem véletlenül keresi Oroszhonnal a gyümölcsöző kapcsolatokat. Mert mi ez a kopejkányi ország a nagy Oroszhonhoz képest? Gondolkozzanak történelmi távlatokban! Maguk Rákóczi fejedelmünk hibájába esnek, aki ezt írta válaszul egy Nedeczky nevű kereskedőnek, aki kifejezte Nagy Péter cár óhajtását, miszerint örömest vásárolna az akkor még rendkívüli tokaji borokból. A nagy Rákóczi, I. Péter jó barátja azt írta vissza, hogy ajándékba akárhány úgynevezett „antalt”, azaz kis, nagyjából 75 literes, csak Tokajban rendszeresített hordót küld minden oroszok cárjának, de: „A mi penig az bornak dolgát illeti, tudni kell kegyelmednek, hogy mi nem kupeczkedünk, sem magunkat az ollyan állapotokban nem elegyittyük.”

– Ami fényesen igazolja a filológus uram által az Ötödik számlában taglalt Szekfű Gyula-féle elméletet, miszerint a magyar ember nem bocsátotta kereskedelembe borát, hanem inkább maga itta meg – veti rám szemét Ne­me­t­schek, de felőlem nyalhat, tőlem ma nem kap bort, gondolom magamban.

– Harasó! – kiáltja a Sztarec, és kétségbe­esetten látom, hogy ezúttal sem tudom megtartani lassan egy éve tervezett döntő előadásomnak még a bevezetőjét sem. És a Sztarec már folytatja is gátlástalanul a saját előadását, miközben Szabó Ervinné a Táltos durcás tekintetétől nem zavartatva zizegi a fülembe: – Micsoda férfi! És mi mindent tud!

És eme nagy tudású férfi így folytatja: – De ezzel még nem volt vége. Mert Péter halála után többek közt Anna Pavlovna cárnő vette a kezébe a kezdeményezést. Tudják-e, önök, tisztelt gyülekezet, hogy mi fán terem a Kommisszija vengerszkih vin, avagy a Tokajszkaja Kommisszija? Magyarul annyit tesz, mint To­kaji Borbizottság, melyet a cárnő 1733-ban alapított. És ennek során megbízta Fjodor Sztyepanovics Visnyevszkij ezredest, hogy utazzon Hegyaljára, 20 ezer rubel ellátmánnyal a tarsolyában telepedjen ott le, és tíz éven át biztosítsa a muszka udvar ellátását elsőrendű tokaji borokkal. De ott a generális nem várt nehézségekbe ütközött. Hogy mindez hogyan alakult a további évtizedekben, azt a legközelebbi előadásból tudhatják meg, kedves barátaim. Addig is, beleértve a hajléktalan urakat és úrnőket, kérem, legyenek a vendégeim, ha nem is egy „antal”, de néhány pohárka villányi­ra, mivel a tokaji manapság már sajnos nem nevezhető sem a királyok borának, se a borok királyának. Majd az előadás végén! – inti le a Szabó Ervinné tüzes pillantásaitól egyre jobban belemelegedő Sztarec a Fizetőpincért, aki a bociméretű hordó begurítása után az orra alá tartja a tizenkettedik számlát.

Neked ajánljuk