A Szent István Rend átadása utáni napokban magyarul is megjelent kötet először a Letzte Einkehr (nagyjából: „Az utolsó betérő”) címen, azaz németül jött ki 2013-ban; ez olyan különlegesség, amely a Kertész körüli dolgok mai állására nyit némi kilátást. Mintha egy német könyv magyar fordítását olvasnánk, ami elidegenítő, de szerfölött jellemző – és nem is véletlen. Kertész többször is kijelentette, és ebben a kötetében szintén hangsúlyozza: „a magyar irodalomhoz nem tartozom és soha nem is tartozhatom oda. Én valójában ahhoz a Kelet-Európában létrejött zsidó irodalomhoz tartozom, amely a Monarchiában, majd az utódállamokban főként németül, de sohasem a nemzeti környezet nyelvén íródott, és sohasem volt része a nemzeti irodalomnak.” És hozzáteszi, hogy Franz Kafka és Paul Celan irodalma folytatójának tartja magát. Ha most eltekintek attól, hogy például Kafka anyanyelve német volt, Celan pedig, néhány francia kísérlettől eltekintve, csak németül írt verset; továbbá attól, hogy Kafka egy soknyelvű, igazán jelentős birodalom, nem pedig egy periferiális kis országocska polgáraként élte le élete nagy részét; és hogy mind Kafka, mind Celan kétségkívül része a német nyelvű irodalomnak – ha tehát eltekintek attól, hogy ezen tények egyike sem mondható el Kertészről, aki ráadásul fordításokban jelenik meg németül (vagyis művei nyelvi megformálására semmiféle befolyása nincs, ami azért talán nem teljesen mellékes, ha az ember a német nyelvű irodalom részének vallja magát), akkor hajlok rá, hogy ne is taglaljam komolyan ezt a hitvallást. Mégsem tehetem. Mert ugyanakkor világos, hogy az önjellemzéssel mit szeretne Kertész elérni. Nem megtagadni akarja hazáját. Dehogy. Hanem mindenekelőtt ki akar kerülni a szűkös (magyar) kontextusból, hogy a hatalmas német nyelv révén bekerüljön egy nagyobb összefüggésrendszerbe, ami tökéletesen érthető egy olyan szerző esetében, aki – különösen már a Nobel-díj birtokában – nem alaptalanul érzi úgy, hogy alkotott valami maradandót, amivel bekerülhet a világirodalom áramába. Ugyanezért jelentette ki hajdanában, hogy a Sorstalanság nem a holokausztról, hanem a Kádár-rendszerről, tágabban: az összes totalitárius jellegű szisztémáról szól. Kertész már jóval a Nobel-díj, azaz
a „holokausztbohócság” előtt
át akart kerülni a nagyobb dimenziók szellemi terébe, egyrészt az egyetemes zsidó témát görgető, a vészkorszakon túl az univerzális, a zsidó párialétre reflektáló, másrészt német nyelvű, azaz a világ egyik leggigászibb irodalmához kapcsolódó szerzőként. Noha rendkívüli sikert ért el, ám mint élete szinte összes vállalkozásában, ebben is kudarcot vallott, és ennek végeredményeként mindkét irodalom világában otthontalan lett, annak ellenére, hogy – amint a kötetben idézi – valaki túlbuzgó német esztéta egyszer kijelentette: nem Günter Grass vagy netán Martin Walser, hanem ő képviseli pillanatnyilag a németséget. Ezt a vadulást már Kertész is helytelenítő fejcsóválással fogadja.
| ||
Kertész ki akar térni a magyar irodalomból, és a végső betérő most egyben a végső kitérő is lesz. Mindez súlyos identitásválságra utal. Vagy szellemi skizofréniára. Pontosabban arra az inkognitós létezésre, mely a kezdettől kíséri Kertész pályáját. Ennek hű tükre már az 1997-es esszékötet címe is: Valaki más. Az Én nem létezik, vagy nem önmagával azonos; az Én, vagy amit annak hiszünk, az mindig valaki más. És az „Én menthetetlen”, írta egy Wittgenstein számára oly kedves bécsi filozófus, Ernst Mach.
De a gyökerek mélyebbre és messzebbre nyúlnak. Hadd idézzek két passzust az 1992 októberében, a Beszélőben megjelent interjúmból. Pusztán azért is megengedhetem ezt, mivel a Haldimann-levelek című kötetébe (2010) maga Kertész válogatott be a beszélgetésünkből egy részletet. Amikor bécsi ösztöndíjáról kérdeztem, ezt felelte: „Bécsben ragyogóan éltem, soha életemben ilyen jól nem éltem, soha ilyen boldog nem leszek, ezt nagyon jól tudom. A legnagyobb bécsi élményem a következő volt: hazajöttem Pestre, elintéztem a dolgaimat, utána fölszálltam a vonatra, megérkeztem a bécsi pályaudvarra, beszálltam egy taxiba, kiszálltam a lakásomnál, elővettem a bécsi lakáskulcsomat és fölmentem a lakásomba.” És amikor megjegyeztem, hogy ez némi inkognitós véralkatra utal, ezt fűzte hozzá: „Tulajdonképpen az életemet teljesen a hajlamaimmal ellenkező módon éltem le. Ez döbbenetes. Természetesen ezt tudtam mindig, de most mértem csak föl igazából azokat a csonkításokat, amiket rajtam itt hatvan éven át elvégeztek. Hát gondold meg, én tulajdonképpen arra születtem, hogy a világot járjam, hogy inkognitóban éljek. Nem arra, hogy gazdag vagy híres legyek, de hogy úgy éljek, mint egy normális ember. És hatvan éven át nem sikerült.”
De ahogy a Kertész által Bécsben fordított Wittgenstein írta:
„A boldog ember világa más, mint a boldogtalané.” Aki inkognitóban volt és lesz boldog, az éppoly könnyen boldogtalan lehet magától az inkognitós létezéstől. Vagy attól, hogy immár nem kell inkognitóban élnie. Az állandósult meghasonlás önmagunkkal, annak érzete, hogy soha nem vagyunk magunknál, hogy soha nem vagyunk otthon, folyamatosan rángatja a kreatúrát a boldogtalanság és a boldogság közötti térben. A siker kudarcnak tűnik, és a kudarc sikernek, hiszen mindkettőt szégyelli az ember. A sikeres magyarországi író státusza éppoly szégyenteljes, mint a sikertelen magyarországi íróé, írta Kertész még világsikere előtt.
Természetesen itt a mértékről van szó. A mértéktelen siker éppoly káros és romboló hatású a személyiségre, mint a teljes ignorálás. Kertész a Nobel-díjjal úgyszólván mértéktelen siker áldozata lett, melyet nem tudott feldolgozni, és amely ráadásul mintegy szerves része volt magának a Sorstalanság című regénynek, mely meghozta számára a rettentő sikert. Ebbe a sikerbe szinte bele volt kódolva a holokausztbohóc későbbi szerepe. Ekkor más, még ennél is radikálisabb utat kell keresnie.
Ennek egyik folyományaként Kertész nemcsak a magyar irodalomból, de a saját életéből is ki akart térni. Alapérzülete talán az, amit Lukács írt le a Regényelméletben, a dezillúziós romantika hőséről: „Az összemérhetetlenség abból keletkezik, hogy a lélek szélesebb és tágasabb, mint ama sorsok, melyeket számára a világ kínálni képes.” Ebből ered (noha nem valószínű, hogy Kertész olvasta volna Lukács ifjúkori főművét) a sorstalanság gondolata, mert ha a lélek és a sors összemérhetetlen, „akkor ha szabadság van, akkor nincs sors, azaz hogy akkor mi magunk vagyunk a sors”. De e sorsot soha nem volt képes a kezébe venni, vagyis Kertész nem lett sors, hanem megmaradt a sorstalanság sorstalan költőjének.
Ennek fényében vizsgálható e kötet, mely Kertész szerint a korona a pályáján. Kétségkívül megkoronázás, bár persze nem a művészi nagyság, a végső esztétikai érettség és summa értelmében. Hanem mert itt jutott el Kertész a pályája egészében vágyott végső felszámoláshoz: bevallja a csődöt, de egyben sors akar lenni, és ennek fényében idézi is Nietzsche híres kérdését:
„Miért vagyok én sors?”
Most Kertész önmaga csődtömeggondnokaként lép fel, ez lesz a végső szerep, az utolsó inkognitó az életben és a műben. Az Exit elnevezésű pár soros futam ezekkel a sorokkal zárul, mintegy Kertész pályájának összegzéseként: „Minden sikerült, amire az életemben törekedtem, s e sikerek beteljesülése most megmutatja, hogy a saját elpusztításomra törekedtem. Mindig volt egy titkos életem, s mindig az volt az igazi.” Ez feltehetően igaz, ám ezt a titkos életet soha nem ismerhettük meg. Az inkognitós világlátás börtönbe zár.
De mit tartalmaz maga a könyv? Négy nagyobb szakaszból áll; az egyes részek címe sokatmondó: Nyílt titok (Feljegyzések); A végső kocsma (Első nekirugaszkodás); Trivialitások kertje (Feljegyzések), A végső kocsma (Második nekirugaszkodás). És végül az Exit című kilépő, egyrészt a kijárat, és ezzel egyidejűleg az exitus, azaz a szellemi halál megjelenítése.
A „cselekményt” tekintve a kötet egy ősrégi, még a hatvanas évekbe visszanyúló regényterv (címe A végső kocsma vagy A szodomai magányos) felvázolása, megírásának kísérlete és elvetése; annak felismerése, hogy a tervet már nem képes megvalósítani. Nachlass zu Lebzeiten, „egy élő hagyatéka”, mondhatni. „Kukázás”, ha kegyetlenebbül akarunk fogalmazni, éppen Milan Kundera kifejezésével, akiről Kertész olyan megvetően nyilatkozik már a könyv nyitányában. Ez a szellemi lomtalanítás a bevallása annak, hogy eredeti regényírói, elbeszélői anyaga már nincs a kezében. Ezért Kertész végső kétségbeesésében úgy véli, szellemi és testi pusztulásának rajza, naplójegyzetei mint egy nagyszabásúnak tervezett, de végül kudarcba fulladt életnek a dokumentumai mégis, mindennek ellenére kiadnak egy regényt, azaz egy zárt, autonóm művet. De a formálás során – többek közt a már egyszer a Mentés másként című kötetben publikált naplójegyzetek bemásolásával – bebizonyosodik, hogy a feljegyzések sem mások, mint A végső kocsma című regényterv részei. Vagyis a tervezgetés, annak körülményei részben egybeesnek magával a megírandó regénnyel. „Ugyanazt a regényt élni és írni”, szólt Kertész ars poeticája már a Sorstalanság első kiadásának fülszövegében. Ám a mostani megoldás (amennyiben ez annak nevezhető) inkább a végső tanácstalanság jele. Ez már tényleg az utolsó betérő, amelynek nincs kijárata.
Ha közelebb megyünk, azt látjuk, hogy A végső kocsma mint regénytöredék érdektelen. Különösen igaz ez a Második nekirugaszkodás alcímű fragmentumra. A főszereplő, Dr. Sonderberg morfondírozásai laposak, a hang Thomas Bernhard-paródiának hat, míg maga a napló (és a naplóformában megkezdett regény, azaz az Első nekirugaszkodás) akaratlan Thomas Mann-paródia, elegyítve némi Márai-elemekkel.
Az egész kötet nagy problémája, hogy az idők során Kertész szuverén értelmiségből, szabad, autonóm művészből giccsértelmiségi lett. Amikor Kunderát becsmérli, felidézi, hogy a cseh író szerint az újabb regény főhőse immár az üres, a „kívülről vezérelt ember”. Ezt elveti, ugyanakkor látnunk kell, hogy a giccsértelmiségi a kívülről vezérelt ember prototípusa. Neki mindent a környezet, a „világ” szab meg. Hozzászól, díjakat vesz át (ennek megfelelően folyamatosan nagy pénzeket vág zsebre, ami természetesen ismét gátjává válik a függetlenségnek); „elhelyezi a kegyelet virágait” valamiféle történelmi emlékhelyen, államfőkkel vacsorázik, szellemfejedelmekkel (valójában üres celebekkel) reggelizik, ám ez – joggal! – halálosan fárasztja,
lelkifurdalással, később bűntudattal
tölti el; ezeken kesereg, rosszabb esetben nyafog, mivel úgy véli, ez a vircsaft eltántorítja, elválasztja a munkájától. Később már rájön, hogy voltaképpen nincs is munkája, hiszen szellemileg már régen csődöt mondott; ekkor – mivel becsületes szellem – csődeljárást kér maga ellen, és fenntartja a jogot magának, hogy ezt ő maga folytassa le. Ám aki önmaga csődtömeggondnoka, az nem kerülheti el az öncsalást, éppen azt, amitől oly mértékben félt, viszolygott. A csődtömeggondnok, a felszámoló maga is felszámolás alá eső ügydarab, és ez újabb skizofréniát okoz. Az utóbbi években sok Kertész-kötetnek volt ez a dramaturgiája.
De a mostani fiaskó a halállal szemben következik be, és ezt nem enyhítheti semmiféle frivol siker. A halál – ahogy Kretzschmar, a zenetudós mondja Beethovenről a kötet lapjain is gyakran előbukkanó Doktor Faustusban – egészen más fénytörésbe állítja akár a legtriviálisabb tényeket is. Ami régebben öntetszelgésnek tűnt, most megrázó és szívfacsaró. A kudarc rajza nagyszabású, különösen a könyv legutolsó szakaszában. Egy jelentős, de nem nagy (bár a nagyság szirénhangjától nem érintetlen, a saját állítólagos zsenialitása démonától megszállt) író szinte rezzenéstelenül, önsajnálat nélkül figyeli és naplózza romnapjai vonszolódását, csődöt mondott teste araszolását a még hátralevő időben. Élete utolsó kocsmájában most viaszbábuvá dermedt vendégek közt bolyong Kertész Imre. Egy adott pillanatban, a felismerés villámként beálló görcsében rémülten látja, hogy immár önmaga kocsmárosa, és a vendégek mindegyike élete egy-egy kővé fagyott inkognitója. A vendéglátó és a vendégei most azonosak. A pokol a többi ember, a „mások” – írta Sartre.
A kötet alapján azt gondolhatjuk, hogy a „többi ember” talán azt jelentheti: mi magunk. A mások mi vagyunk. Inkognitóink rendezik és népesítik be végső poklunkat.
Magvető, 2014, 392 oldal, 3490 Ft
