Hogy az Aczél-Kádár-szisztémában nem jelentették meg Jünger dolgait, az érthető, hiszen szerzőnk politikailag nem volt szalonképes. Jobban hathatna ma, kiváltképp naplói, noha a fordítók, Csejtei Dezső és Juhász Anikó információkban igen gazdag utószavából kiviláglik, hogy aligha nevezhető amolyan virtigli nácinak, vagyis - már pusztán igen erős intellektusa miatt is - nem válhat az új magyar arcvonal kedves szerzőjévé. Ugyanakkor az Annäherungen című, a kábítószerezést monumentális méretben taglaló kötetét sokan örömmel forgatnák magyarul. De érjük be azzal, ami van.
Az Acélzivatarban talán regény, de legalább annyira dokumentum. Jünger többször is leszögezi, hogy csakis azt írja le, amit maga is megtapasztalt, saját szemével látott, saját fülével hallott; ehhez a harc közben vezetett naplóit hívja segítségül. Jünger még szinte iskolásként került bele az acélviharba, hogy aztán egy súlyos sebesülését követően csak Németország összeomlásakor kerüljön ki onnan. A legmagasabb háborús kitüntetést (Pour le mérite) kórházi ágyán vehette át, 1918. szeptember 22-én. Így ér véget a történet.
Mit olvasunk? Szinte csak tényeket, csaták leírását, lövöldözéseket, sebesüléseket, rohamokat, támadásokat, visszavonulásokat, a háború mindennapjait. Megtudjuk a koszt minőségét, a lövészárkok unalmát és a szorgos munkálkodást bennük. Mindez valami furcsa időtlenségben lebeg négy éven át, noha a könyv összes lapján pontosan értesülünk, hogy ez és ez ekkor és ekkor, ebben és ebben az órában és percben esett meg. Emberek tűnnek fel, bajtársak, akik aztán vagy meghalnak, vagy súlyosan megsebesülnek, a háború ide-oda rángatja őket; olykor a különféle falvak lakóit is megismerjük, de ők is erősen arctalanok. A tömegháború megjelenítése az anyagcsatában aligha kaphatna adekvátabb esztétikai alakot. Noha az idő telik, állni látszik, mert mindig minden ugyanaz. Jünger radikálisan lemond az úgynevezett egyénítésről, a pszichológiáról, ez átgondolt módszere.
Mint az utószó említi, Marx kérdése volt számára perdöntő: "hogyan lehetséges az Iliász puskaporral?" Jünger ennek megalkotására tett kísérletet. De be kell látnunk: ami talán még megadatott Tolsztojnak a Háború és béke megírásakor, az nem lehetséges többé, hiszen éppen a személyes elem az, ami a tömegtársadalmak tömegháborújában végleg eltűnik a gáztámadások és a puskapor felhőiben. Itt nincs Akhilleusz, Hektór, Odüsszeusz, Aiász, de Nyikoláj Rosztov, Bolkonszkij herceg vagy Dolohov sem; azaz nincsenek személyre szóló, a sors irányította párbajok, melyet a hősök egymással és az istenekkel vívnak. Itt ezredesek, őrvezetők és tisztiszolgák vannak, és noha mindenki nevét megismerjük, a nevek voltaképpen csak az azonosításra szolgáló dögcédulák járulékos elemei. Nincs sorsuk, csak névtelen végzetük: tömegsír a részük, ritkán valóságos értelemben is, de az elbeszélés szempontjából mindenképpen. Olykor felszakad a nyers valóság epidermisze, ekkor mitologikus jelenések törnek elő: "Akkor már úgy látszott, még a természeti törvények is érvényüket vesztik. A levegő úgy villódzott, ahogy a forró nyári napokon szokott; változó sűrűsége miatt pedig még a rögzített tárgyak is ide-oda táncoltak. Abszolúttá vált a zaj - nem lehetett hallani semmit sem. Kábán vettük tudomásul, a kék eget ólomrajokkal söpörte végig ezernyi géppuska, tüzük a hátunk mögül indult."
A szakirodalom többnyire Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című regényével rokonítja Jünger művét; így tesznek az utószó szerzői is. Joggal. Ám nekünk, magyaroknak van egy adu ászunk e téren, mégpedig Szomory Dezső Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntéren című, 1918-ban kiadott regénye. A magyar író módszere homlokegyenest ellenkezője a Jüngerének, ugyanis ez esetben minden fikció, amint azt Szomory, aki soha nem járt semmiféle hadszíntéren, már a bevezetőben bevallja: "Ezeket az írásokat csakugyan mind kitaláltam." Jünger múzsája a színtiszta valóság volt, Szomoryé a tiszta képzelőerő.
De a képek kissé hasonlóak. Jüngernél: "A feldúlt harcmező rettenetes látványt nyújtott. Az eleven védők közt ott feküdtek a holtak. Amikor lyukakat ástunk fedezéknek, észrevettük, hogy rétegekben fekszenek egymáson." Szomory: "Amint terjed a tűz, s amint kivilágosodik az ég valami szennyes napfényben fölöttünk, az egész sikátor, egy tágas rétnek kanyarodva, s maga a rét, az egész nagy mezőség a szemhatárig az elhullott testek sphinkxeit mutatja. Tömött sorokba, elrendezetten és szabályosan, feldöntve s mégis várakozón, márványsima arcok fénylenek, s kidagadt szemek üres tekintete valami kifürkészhetetlen talányt rögzít meg és őriz, kérlelhetetlen merevséggel." Ha Jünger a harc pátoszát akarja megragadni, ha a németség küzdelmének eposzát akarta nyújtani, mégpedig belülről, a bajtársak vállának vetve, akkor Szomory kitalált haditudósítója az esztétikumra szavaz, magányosan, nemzetiségektől, eszméktől függetlenül: "Hallatlanul szép ez a sok agyonlőtt, vérbefagyott, elnyúlt és megmeredt fiatal katona itten, a varjak fekete gyászkoszorújával, uram bocsáss, hallatlanul szép! Amint a füstös láthatár, a már enyhülő tűz vörös párázatával, mint egy feldúlt rengeteg tükör az éjben, csendesen visszaveti elhanyatlott tömegüket az árnyékok barnás foltjaival, s amint mozdulatlanságuk fölött, kibékült és elernyedt némaságuk fölött, százféle moraja száll és zúg az éjnek, bozótnak, harasztnak, falevélnek, mint egy könnyedén érintett orgona: íme itt van, az egész mezőkön végig, színben, hangban, gyászban, fényben s irtózatban az a szédületes egység, ami a fönségest teszi."Már megérte a megjelenést, ha Jünger miatt páran fellapozzák Szomory elfelejtett remekét. A két könyv együtt adja ki a háború teljes panorámáját.
Fordította: Csejtei Dezső, Juhász Anikó. Noran Libro, 2014, 375 oldal, 3800 Ft
