– Pazar választás. Ráadásul, mint filológus uram is jól tudja, nálunk, ellentétben a divatos, legmenobbkocsma pont hu intézményeivel, nem szénsavas ásványvízzel, hanem szódásüvegből harsányan kifröccsentett szódával készül e nedű, melyet a régi görögök feltehetően még nem ismertek, de amelynek derűje, hamvas mosolygása ott ragyog Arisztotelész isteni lapjain. Kalokagathia. Szép a jó, és jó a szép! Röpülök!
És pillanatok múlva már előttem gyöngyözik a sárgás fénnyel kacagó modern ambrózia. De amint lélekbiztatóként magamba engedném az első poharat, egy sorsverte alak támolyog be a délelőtti idillbe, az orrán hatalmas kötést visel, és lerogy az első asztalhoz.
– Ki ez a véres? – kiáltok fel Shakespeare Macbeth című örökbecsű tragédiájának kezdő soraival.
– Ki más, mint a Táltos uram, ahogy Kegyed elnevezte volt. És mellette ott látom hű Melindáját, ki most friss tépést csinál a véráztatta sebre. De vajon hol hagyta híres szódásüvegalj-vastag szemüvegét? – kérdi a Fizetőpincér.
– Nincs a teremtésben vesztes, csak én! – kiált föl a Táltos, és azonnal rendel egy vödör pálinkát. – Összetörték az írószemüvegem is, ami nélkül nem látok, nem olvasok, nem írok.
– De hát hol járt, szépöcsém? – kérdem, lélekben ismét lemondva arról, hogy végre megkezdhetem döntő előadásomat.
– A „Turul táj, magyar ecsettel” című nemzeti hagyományvédő fesztiválon. Elmentem, hogy meggyőzzem ifjú, tévelygő barátaimat. Virággal mentem, nem kóróval. De amikor a hatvanadik pogány jurtarockot elővezető zenekar hallatán felkiáltottam: „Hát miért nem Bartókot hallgattok, véreim? Hát nem halljátok, mily hamis az éneketek?!”, akkor odalépett elém egy karikás ostorba és bajuszba öltözött zord alak, és félprofilból egyetlen ökölcsapással leterített, miközben a fülembe ordította: „A fasz kivan ezzel a zsidóbérenc Béla Bartókkal!” És legközelebb a mentőben ébredtem magamra. És most itt vagyok; adjatok innom, ajkam cserepes.
– „De hát mit keresett azon a gályán”, ahogy az egyetlen magyar Nobel-díjas szerző idézte Molière halhatatlan sorait a folyami naplója élén? Minek megy ilyen kumisz helyre? Maga azért nem annyira végzetesen magyar. Miért nem látogatott el inkább a jóval mérsékeltebb Hídember fesztiválra, Tokaj vesszein nektárt csepegtetni? Ott integrálnak, nemde?
– De ott is vernek... – rebegi közbe Nemetschek, aki a mellékhelyiség ajtaján át bukkant fel a kerthelyiségben. – Nem olvas híreket? Ott is ütnek.
– Mégpedig ott is orrba – mondja a Fizetőpincér. – „Ezek pártot ütöttek a világosság ellen, utait nem is ismerik, nem ülnek annak ösvényein.” Jób, 24:13 Erre a vödör pálinkára a ház vendége, Táltos Uram.
– De közben meg mintha új zsidókurzus, új állami integráció kezdene kibontakozni – kotyog közbe Nemetschek. – Mert ugyan mi más miatt tüntetnék ki Szent István-lovagrenddel a már emlegetett, a sokak szemében csak magyargyűlölő, a mai szellemi Mokány Bercik által körülmetélt szívűnek tartott írót?
– Én még a régi időkből emlékszem rá – szól pálinkát osztva Szabó Ervinné –, amikor a Színházművészeti Múzeum könyvtárosa voltam. Ott ütköztem bele a vígjátékai súgópéldányaiba: Csacsivonat, Bezokog a szerelem.
– Mindez régi dal – folytatja kíméletlenül Nemetschek. – És engedje meg, filológus uram, hogy a kispolcról elővegyem Ady Endre publicisztikai írásainak gyűjteményét, miközben lopok egy pohárka siratópálinkát, ha nem üt a kezemre senki. És már ütöm is fel az 1901-es írásokat tartalmazó kötetet, olvasom a Nagyváradi Napló július 21-i számát, amelyben Ady sok évvel Mikszáth előtt leírja a valós esetet, melyben egy gazdag zsidó nem volt hajlandó feleségül adni a lányát az eladósodott dzsentrifiúnak, noha az kompromittálta a lányt, mint a Noszty fiú Tóth Marit.
„Egy budapesti lap, klerikális agrárius s néhány harci társa evvel az esettel is azt látja igazolni, hogy a zsidóság nem akar beolvadni. Nem is volna rossz. Mokány Berciék jól gondolják ezt az összeolvadást. 1. Fenntartatik a régi kedvezmény, mely szerint a szép zsidóasszonyokkal szemben nem vagyunk antiszemiták. 2. Azok a gazdag zsidók, akiknek leányaik vannak, tartoznak őket elszegényedett, nyakig adósságban úszó kaszinógavallérokhoz férjhez adni. (…) 4. Akik kellemetlenek, azok kötelesek kivándorolni.
Így gondolják sokan az összeolvadást. De összeolvadni a munkában, a haladás-vágyban, a közös célokban. Ez nem ízlik még mindig a magyar úri gyomornak.”
– Szóval akkor a mi leendő Szent István-láncosunk lenne a szép zsidó asszony, aki kivételt képez, ha úgy kívánják érdekeink? És az emlékműsasnak körmei alatt tartatnék meg a szekurális kézfogó? De kérdés, hogy akarja-e a szép zsidó asszony? És ha nem, akkor mégis miért igen? Nem tudom, Nemetschek – mondom, és tényleg nem tudom. – De vissza az első esethez, mely persze egységet alkot a másodikkal. Ide Krúdy eljárását ajánlanám Táltos uram figyelmébe, amelyet Füst Milán jegyzett föl: „Egy nyári éjszakán kijövet az Erdélyi borozóból, Krúdy illetlen dolgát végezte az utcán. Egy kicsit kapatos is volt. Arra jött egy nyilván szintén kapatos huszárkapitány társaságával, és így kiáltott rá: – Nézd csak ezt a büdös zsidót, hogy mit csinál itt.
Krúdy azonmód, vagyis úgy, ahogy volt, odafordult és máris jókora pofont kent le a kapitánynak. A pofon utáni pillanatban már ki is rántotta a kapitány saját kardját hüvelyéből, s mikor az revolvere után nyúlt, végigvágott rajta. A kapitányt elborította a vér, összeesett.”
„Sebet sebért, kéket kékért.” Mózes, II. 21:25. – bólint a Fizetőpincér, azzal széttépi az amúgy is mindössze egyetlen kancsó limonádét tartalmazó tizenegyedik számlát.
