| ||
Most, hogy újraavatták – mondhatni, újraszentelték – Tisza István szobrát, az emlékmű felállítását ellenző úgynevezett baloldal állandóan Ady – talán túlságosan is híresre sikeredett – sorait citálja. Eszerint Tisza István lenne a „geszti bolond, a gyújtogató csóvás ember, az új, kan Báthori Erzsébet”, ami kiemelve egy versből, melynek jóslata ráadásul tévesnek bizonyult (Rohanunk a forradalomba), számomra kissé lapos érvelésnek tűnik. Mintha egy nagy költő hagymázos, ugyanakkor persze félelmetesen hatásos kilövellése elég lenne egy nagy politikus pályájának tökéletes leírására. Ez a vitamódszer azt sugallja, mintha Ady szavai után már fölösleges lenne minden érv, minden árnyalás Tisza István alakjával kapcsolatban. Vagyis nincs vita, és nem is kell, Ady „helyettünk” szólt, végérvényes, cáfolhatatlan kitételekkel. De ez nyilvánvalóan nem igaz.
Szakértelem híján nem tudok bekapcsolódni Tisza István alakjának történettudományi értékelésébe. Az árnyaltabb portré megrajzolása érdekében mindössze pár mondatot/mozzanatot kívánok felidézni egy másik nagy magyar író, Ady barátja, pályatársa, életének részben krónikása (v.ö. Ady Endre éjszakái) újságcikkeiből. Igen, természetesen Krúdy Gyuláról van szó, akinek publicisztikai tevékenységét vagy politikai-közéleti megnyilatkozásait igencsak háttérbe szorította Adyé; pedig ha rendesen átbúvároljuk újságírói életművét, akkor meghökkenve tapasztaljuk, hogy az semmiben sem marad el a költőétől, csak egészen más irányú: kevésbé politikus, kevésbé szenvedélyes, kevésbé elfogult, kevésbé napi érdekű. Kevesebb hörgés, több humor és több finom megfigyelés. Mindez nem jelenti az úgynevezett közéleti érdeklődés hiányát; és ennek egyik jele, hogy Krúdy három alkalommal is terjedelmesebben írt Tiszáról. Inkább arról van szó, hogy Krúdynál fölöttébb cseppfolyóssá lesznek az újságírás és a tiszta szépirodalom határai. Ugyanazon a nyelven, ugyanarról az anyagról (azaz a „Magyar Életről”, mondaná Ady nagybetűkkel) szólnak az újságcikkek is, mint a regényei és a novellák. A két korpusz, a szépirodalmi és az újságírói együtt adja ki a magyar élet teljes enciklopédiáját, mely semmivel sem szegényebb, sőt talán gazdagabb, mint Ady panorámája. Elég, ha csak A tiszaeszlári Solymosi Eszter című riportregényére gondolunk, amely a mindennapi, úgyszólván kedélyes antiszemitizmus születésének, szárba szökkenésének és tébolyba száguldásának világirodalmi léptékkel is tökéletes ábrázolása.
És persze mások voltak a szempontok is, mondhatni a véralkati különbségek, amikor egy politikusról, esetünkben Tiszáról szólt a két nagy magyar író.
Különböző véralkatok
Ady számára Tisza szinte mitikus alakká vált, a sors embere lett (és ebben természetesen nagy szerepet vitt közös istenük, a kálvinista elrendelés ura: „mert minden a Sorsé”, hangzik fel a kijelentés a „geszti bolondozást” megelőző mondatban). Ady a sors kiküldöttjének tartotta Tiszát, akit a „kegyetlen végzés” istene az ő ellenfelének jelölt ki. (És Tisza is hasonlóan érezhette, hiszen az irodalomtörténet majdnem egybehangzó vélekedése szerint jórészt Ady és a Nyugat ellensúlyozására alapította a Magyar Figyelő című folyóiratot 1911-ben.) Nyilván van abban valami szimbolikus, hogy ez a két ember, akik talán joggal gondolhatták magukról (és ami fontosabb: akikről hiteles alappal gondolhatta a közönség, a társadalom, hogy személyükben azonosak Magyarországgal) szinte egy időben halt meg, vagyis a történelmi Magyarország süllyedésekor, az elvesztett világháború végén, a Monarchia felbomlása küszöbén: Tiszát, máig kiderítetlen körülmények között, 1918. október 31-én ölték meg, Ady 1919. január végén hunyt el. Állítólag elsírta magát, amikor megkapta a hírt Tisza meggyilkolásáról. Számomra hiteles az anekdota. Vagy az ismert olasz mondás szerint, ha nem igaz is, jól van kitalálva. Ugyanis Ady utolsó verse, az 1918 novemberében írt Üdvözlet a győzőnek bizonyos értelemben éppúgy szól az antantnak, a „győzőnek”, melytől Ady könyörületet kér népe számára, mint a friss halott Tisza Istvánnak, aki a végrendelkező versben egyike „a sírjukban is megátkozott gazoknak”, akik ránk hozták „a háborút, a rémet”. Ady végrendelete ez, a negatív Nemzeti dal Tiszát is elsiratja; fejet hajt előtte, miközben megátkozza.
Krúdy viszont – akinek semmi érzéke nem volt a mitologikus túlfeszítéshez, vallási megfontolások pedig a legcsekélyebb mértékben sem izgatták – mindenekelőtt emberként látja a miniszterelnököt, még akkor is, amikor már-már ő is átcsap a démonizálásba. Amikor a Tisza István utazása a halál felé című, 1925-ös memoárjában feleleveníti 1918 októberét, bevallja, hogy életében két embertől félt, az egyik Tisza volt: „tekintet és szem nélküli ember, aki mindig oly titokteljesnek tűnt föl előttem, mint azok a csuklyás láthatatlan arcú emberek, akik a középkorban szempillájuk egyetlen rebbenésével kormányozták a világot…” És ekkor, a majdnem tíz évvel későbbi látomásban, az 1918-as margitszigeti szállodai szobában Tisza is a legendák mondai ködébe burkolózva lép Krúdy elé: „De még valaki máshoz is hasonlítgattam magamban Tisza Istvánt: ahhoz az ázsiai varázslatos és csodálatos lényhez, akiről mi, európaiak csak annyit tudunk, hogy valahol a világ teremtésekor is meglévő nagy hegyek között lakik, tulajdonképpen senki sem ismeri, Dalai Lámának nevezik őt a magyar újságok…” De mennyire jellemző Krúdyra, hogy ezek után azonnal jön a kicsinyítés: „Pedig lehetséges, hogy csak egy keménykötésű, egyszerű magyar szolgabíró volt, amilyen tucatjával akadt a tizenkilencedik században.” A nagy Tisza sem egyéb, mint pusztán valamiféle anekdotikus táblabíró „apám falujából”.
A szoborszerű Tisza
Már a régi, 1934-es kritikák zöme is hamisnak, nem Tiszára jellemzőnek tartják azt a díszmagyaros pózt, amelybe Zala György, a szobrász belekényszerítette az egykori miniszterelnököt. Nyilván volt némi igazuk (és van a mai bírálóknak ugyancsak), de mégis érdekes, hogy Krúdy szerfölött hasonlóan írja le hősét. „Így állott emlékezetemben ama felejthetetlen képviselőházi ülésen: horgasan, karbafont kézzel, végzetszerűen eltökélten, mint egy gladiátor, aki az egész világgal hajlandó megvívni, amikor a véletlen révén az újságírók képviselőházi karzatára kerültem. (…) A láthatatlan szemű vasálarcos olyan nyugodtan állt a helyén mintha abban a pillanatban érkezett volna el ama hétrétű útnak a végére, ahová csak a Buddha-isten kiválasztott fiai juthatnak el: a megtisztultság, az akaratot már fölöslegesnek vélő erő és bölcsesség, a predesztináció hegyfokára. Azok lehetnek ilyen nyugodtak, akik elérkeztek az életnek ahhoz a keresztútjához, ahol kétfelé válik az út: az egyik felé tompa, önkívületi, másvilágias kacajjal, a vadludak érthetetlen nyelvén várakoznak azok, akik a való élet elől az őrület labirintusába menekedtek, a másik úton lágy, halk léptekkel vezet az út Geszt felé, egy falusi temető felé.” Szobor ez, de „élő szobor”, mondhatnám Vörösmartyval.
Az irodalmár Tisza
| ||
Ugyanebben a szellemben beszél a Magyar Figyelő uráról a Tisza István szép évei című 1932-es emlékezésében.
A folyóirat vezetői gondolnak egy vakmerőt, és meghívják Tiszát egy vacsorára: „Igaz, hogy nagyfokú literátusképzelem, illuzionista írói optimizmus (és könyvkiadói fantázia) kellett ahhoz, hogy a játszi irodalomtól meglehetősen idegenkedni látszó Tiszát valamely irodalmi mozgalomba, írói összejövetelbe, korabeli irodalmi írói asztaltársaságba lehessen bevinni (mintha egy életében szoborrá vált államvezetőt hívogatnának valamely irodalmi jellegű vacsorához), a Magyar Figyelő című szemle vezetőségének, Herczeg Ferencnek és Farkas Pálnak mégis sikerült Tisza ígéretét megnyerni…”
De Krúdy azonnal továbblép, és mintegy elvi alapokon kezdi bámulni a vacsorát és annak szereplőit:
„Azok az írók, akik a politikával nem foglalkoztak, mindig valamely emberfölötti bámulattal szemlélik azokat az írótársaikat, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy a politika hullámai közé vessék magukat. Nyilván a kiváló írók a politikában is megállják a helyüket, és ők a legjobb tanácsadói a mindenkori miniszterelnököknek, kártyapartnerek és bizalmas barátok, mint ama híres Ferraris-képen is látható, amely a régi szabadelvű pártkörből megmaradt, ahol Jókai Mór örökkön tarokkot játszik Tisza Kálmánnal.”
Kérdés persze, Krúdy szóhasználatában mit jelent a „politikus író” kifejezés? Úgy föltételezem, hogy semmiképpen sem azt, amire ma gondolnánk. Nekünk – különösen manapság – az a politikus író, aki műveiben már-már közvetlenül politizál, újságcikkeket ír konkrét, napi ügyekről, befolyásolni akarja a döntéseket, interjúkat ad aktuális politikai ügyekről, elmegy valamelyik televízióba, hogy egy úgynevezett beszélgetős műsorban kifejtse véleményét mindenféle politikai lomról, melyhez többnyire voltaképpen a legkevésbé sem ért. Krúdy azonban nem ezekre gondol, hiszen számára is evidens, hogy az író ebben a tekintetben mindig is politizált; Ady is ezt tette egész életében, de ettől még nem vált politikus íróvá Krúdy szemében.
Nem, itt a személyes belebonyolódásról van szó, a munkaként űzött politizálásról, arról a világról, amelyben Herczeg Ferenc, Jókai és Mikszáth országgyűlési képviselők voltak, személyes intézői a politikának, ráadásul kártyapartnerei, személyes lekötelezettjei, közös társasági szereplői a politikacsináló uraknak. Krúdy ide sosem jutott el, és persze Ady sem, de ő már közel állt ehhez a szerephez, és írásaival minden erővel befolyásolni igyekezett a napi politikai eseményeket is. Művészete is részben ezt szolgálta; Ady politikai költészete a Petőfiével (és a Petriével) azonos vérmérsékletű. Ady befolyásolni akart, Krúdy csak megfigyelt és rögzített.
Ott ül tehát Tisza az általa alapított, 1911 és 1918 között megjelent, többek közt Tömörkény István, Szini Gyula, Móricz Zsigmond és Lovik Károly (vagyis nem Magyar Pitypangos, hanem az első irodalmi nívóba tartozó szerzők) írásait is közlő Magyar Figyelő című folyóirat vacsoráján, miközben Krúdy sasszemekkel figyeli. De Tisza nem beszél irodalomról, a jelentős, de sajnálatosan elfeledett íróval, a lószakértőként is szerfölött elismert Lovik Károllyal szinte kizárólag kancákról, ménekről, heréltekről diskurál. Krúdy mély tapintatot vél felfedezni ebben a rezerváltságban: „Tisza érdeklődött az új magyar irodalom iránt… Néhányad magammal szerencsés voltam azok közé számíthatni, akiknek írását ez a titokzatos ember olvasgatta, de sohase mondta meg, hogy tetszett vagy nem tetszett neki. (Sokkal előkelőbb gentleman volt, hogy olyan dolgokról nyilatkozzon, így például az irodalmi kérdésről, amelyhez nem tud teljes hozzáértéssel hozzászólni.)” Krúdynál Tisza István tehát ismét lelép a saját szobra talapzatáról.
Tisza a villamoson
És végképp akkor lép le, amikor Krúdy a Tisza István utazása a halál felé elején újból felidézi az említett irodalmi vacsorát. Amikor a lövöldözés ellenére bejön a Margit-szigetről ügyeit intézni, szinte látomásként éri a valóság, mely egyáltalán nem álom: „Villamoson látom Tiszát… (…) Ott ül a bolond emberekkel zsúfolt villamoskocsi sarkában, magába merülten, senkire egy pillantást sem vesztegetve, semmi iránt nem érdeklődve, egykedvűen, mint egy halott, és mozdulatlanul, mint egy fejfa, amelynek már mindegy, hogy lakodalmas menet megy el az országúton, vagy pedig síró-rívó emberek új halottat hoznak a szomszédjába. Hirtelen megöregedve, mint egy uraság, akit birtokából kilicitáltak; komoran, mint egy végrendelkező, aki most már azon töri a fejét, vajon végső akaratát teljesíteni fogják-e utódai…” Aztán Tisza hirtelen feláll, és Krúdy utána iramodik. „Vágtatnak a gondolatok, de vágtat Tisza is, mintha érezné, hogy követik. Reménytelenül megállok az utcasarkon, Tisza alakja végleg eltűnik a pesti utcán. (…) Másnap estére már halott volt. Elnyújtózkodva feküdt egy városligeti villa előcsarnokában a földön. Milyen kiismerhetetlen ember volt: lehet, hogy még örvendezett is annak, hogy meg kell halnia.” Úgy képzelem, hogy bár a vers később jelent meg, magasabb értelemben a haldokló Tisza Ady sorát mormolta maga elé: „Üdvözlet a győzőnek.”
A Tisza Istvánról szóló Narancsblog itt olvasható.
