Röviden: a modern magyar értelmiségről van szó, arról a hihetetlen gerinctelenségről, gyávaságról, szellemi éretlenségről, nívótlanságról és a mindezekből eredő ócska aljasságokról, melyek a roppant teljesítmények mellett (és azokkal egyidejűleg) minden korban jellemzik ezt az intelligenciát. Természetesen akad számos kivétel, de mivel ők is a fertőzött közegben tevékenykednek, szellemi függetlenségük elnyeréséért vagy részleges kivívásáért irtóztató árat kell fizetniük. Arról nem is beszélve, hogy csak egyszer élünk, és ebből sok minden következik…
Bandy őrületes kitartással vetette bele magát a munkába; szügyig gázolt a mocsárban; felkereste az összes még élő tanút; hihetetlen mennyiségű dokumentumot közöl, és alaposan elemzi is őket, bár ezt nehezíti, hogy a dolog természetéből eredően szinte csak besúgókkal és besúgottakkal, megalázottakkal és megzsaroltakkal került kapcsolatba, akiknek szavahihetősége szerfölött kérdéses. Lakatos pokoli emléket hagyott az utókorban: Keresztury Dezső, az Eötvös Collegium egykori igazgatója, akit Lakatos nyírt ki, „rosszul lett”, amikor Bandy a telefonban bejelentette, hogy egykori tanítványáról szeretne tudakozódni. A kötet nagy érdeme, hogy az olvasó is folyvást hányingerrel küszködik.
Bandy mindezt letaglózó anyaggal dokumentálja. Mégsem ad hibátlan munkát. Kissé kaotikus a tálalás; az olvasást feleslegesen nehezítik Bandy kiszólásai a napi politikai helyzetről. Mintha minden ismeretét ebbe az egyetlen műbe akarta volna belezsúfolni; ennek jegyében ad egy életrajzi kislexikont is, amely hallatlanul érdekes, de nem itt a helye. Vagyis kevesebb jóval több lenne; hiányolom az alapos szerkesztői beavatkozást. És Bandy mégis alapkönyvet írt; mindenkinek kötelező olvasmány, aki meg akarja érteni ennek az országnak a szellemi kórtörténetét, a lápvilág hangjait.
A sors borzalmas fintora, hogy Lakatos életpályájának ismertetéséhez elegendő idézni a kötetből egy Huszár Istvántól, a BM II/3-A alosztályán dolgozó tiszttől származó jelentést. A szöveg 1961. június 9-én íródott; benne az 1922-ben Debrecenben Lipsicként született, majd 1956-ban Angliába disszidált Lakatos Imre a Zárai fedőnéven szerepel:
„A felszabadulás előtt részt vett a munkásmozgalomban. Egy baloldali frakció tagja volt Debrecenben, majd Nagyváradon. (…) A frakció tagjai közül 1944 előtt többen lebuktak. 1944 elején egy Izsák Éva nevű fiatal zsidó lány került a csoporthoz, akit szintén bújtattak. »Zárai« és a frakció egy másik tagja, Soós Levente félt a lebukástól és ezért rábeszélték Izsák Évát, hogy mivel a párt és a mozgalom érdeke ezt kívánja, legyen öngyilkos, és ezzel mentesítse a csoportot a lebukás veszélyétől. Izsák Éva öngyilkos is lett.” Ez volt az úgynevezett csokoládé-gyilkosság, mivel a legenda szerint Taraszov-Rogyionov Csokoládé című, 1922-es bolsevik regényén alapult, bár egyértelmű, hogy inkább Dosztojevszkij Ördögök című regényében a megszállott Pjotr Verhovenszkij által kiprovokált öngyilkosság inspirálta. Verhovenszkij szerint az ügy „csiriz” lesz, mely egyben tartja a bűnben osztozó sejt tagjait. Lakatosék esetében ez nem vált be: „A felszabadulás után ez az ügy kitudódott, és Izsák rábeszélését az öngyilkosságra tudatos trockista tevékenységnek tartották, ezért »Zárait« internálták.” És való igaz, Lakatos, miután 1949-ben hazarendelték Moszkvából, ahol fizikusnak tanult, 1950-ben Recskre került, ahol besúgó lett, ám ennek ellenére csak 1953-ban szabadult. Ekkortól „a Tudományos Akadémiának volt bedolgozója. Szabadulása után Zsiga elvtárs vette fel. Igen örült, és az első időben elég jól dolgozott. Lukács György körét dolgozta fel, mely jobboldali filozófusokból állt. Értékes jelentéseket adott ezzel kapcsolatban.” A pálya további részéhez ajánlom Barotányi Zoltán alapvető cikkét (lásd: Lakatos Imre élete: Saját kárán, Magyar Narancs, 2007. január 18.).
Alig felfogható, hogy Lakatos Imre mit akart kezdeni a saját életével és rendkívüli tehetségével. Emigrációs éveiből arra következtettem, hogy talán egyszerűen csak egy nyugodt, jó nők (plusz megértő és ugyancsak csinibaba felesége) társaságával övezett, sikeres és nagyszabású tudományos karrier lebegett a szeme előtt. Ám ezt valahogy soha nem volt képes megvalósítani. Még Angliában sem, ahol szerfölött pettyes múltja miatt felkeltette a szervek gyanakvását, és ezért soha nem kapta meg a vágyott brit állampolgárságát, mely talán révbe vitte volna. Magyarországon még ifjúként kapta el a bolsevizmus láza, és ez aztán olyan tettekbe vitte bele, melyek egyre csak távolították a bölcs tudós életvitelétől. Lakatos a soha nem identifikálódott ember prototípusaként is felfogható, bár amikor felvett bizonyos szerepeket, azokat olyan megszállottsággal játszotta végig, hogy utólag úgy tűnik, ő volt a világ legtökéletesebben identifikálódott embere. Látszólag. Mert a következő szerepe aztán eltörölte az előzőt. Budapesten véresszájú bolsevik, Londonban vad jobbos lett (bár Bandy könyvében erős a gyanú, hogy valójában szovjet kém volt, és ekként játszott szerepet a 68-as diáklázadások letörésében. Ám e téren persze hiányosak a dokumentumok.)
Lakatos életproblémáját talán éppen Lukács híres paradoxonával lehet megérteni. Az 1918 decemberében írt, A bolsevizmus mint erkölcsi probléma című rövid, ám a kérdéskörben máig meghaladhatatlan esszé summája:
„A bolsevizmus azon a metafizikai föltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges, mint Razumihin mondja a Bűn és bűnhődésben, az igazsághoz keresztülhazudni magunkat.” Lukács nemet mondott erre, de pár hét múlva mégis csatlakozott a bolsevik párthoz, mégpedig ezzel az újabb költői kérdéssel ajakán, melyet Hebbel (a mára elfeledett német drámaíró) Judit című darabjából idézett: „És ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?”
Mivel akkoriban szinte hozzáférhetetlenek voltak, Lakatos aligha ismerte Lukács ifjúkori műveit, de úgy értelmezem, hogy élete a fent vázolt szellemben alakult. Egy angliai levelében írja régi szeretőjének, Balázs Vilmának: „1949-ben dolgozatot akartam írni A HAZUGSÁG FUNKCIÓJA AZ EMBERI TÁRSADALOMBAN címmel. Milyen remek dolog sokszor a hazugság! Amikor az 1900-as években letartóztatták az egész pétervári pártbiz.-t és a rendőrség diadalmas jelentést tett közzé az esetről, egy-két kósza diák elöntötte a várost plakátokkal »a pétervári komité« aláírásával: »A pétervári komité él és dolgozik.« És ez a hősi hazugság a csírája és igazolása a sztálinizmus legaljasabb hazugságainak a Rajk-pörtől a koreai baktériumháborúig. Hol a határ, van-e?”
Tulajdonképpen filozófiai munkássága is hasonló kérdés körül forog: hol a határ a tudományban igazság és hamisság között, egyáltalán: létezik-e tudományos igazság, és ha igen, mi módon? Mi a fontosabb: a verifikáció vagy a falszifikáció? Vagy talán valami harmadik elem? A tudományban részben igen, életében azonban nem találta a választ. És neki, ellentétben Lukáccsal, nem hozott megváltást az elkerülhetetlen bűn elkövetése. Az ősbűn újabb bűnöket szült, a hazugsággal csak egy újabb hazugságig sikerült keresztültörnie magát. Lakatos nem világtörténelmi dimenziókban mozgott, csak pitiáner ügyekben játszott mocskos kis szerepeket (jellemző, hogy Lukács ellen akkor fordult, amikor a Lukács-tanítvány, Szigeti József elszerette a feleségét). Lukács erkölcsfilozófiai alapon gondolta végig pályáját, Lakatos tökéletes moral insanity volt; nem ismerte a hűség kategóriáját. Hogy megtört életében mekkora része volt a folyamatos identitásváltásnak, és mekkora a titkosszolgálatoknak, azt szinte lehetetlen kideríteni. De annyi bizonyos, hogy Révai József vagy az Eötvös Collegium elleni anyagokat éppoly leleménnyel gyűjtötte, mint a doktori disszertációjához kellő adatokat. Démoni volt és kisszerű, zseni és a „szellemi állatvilág” (Hegel) tagja.
Akadémiai Kiadó, 2014, 672 oldal, 4900 Ft
