Bán Zoltán András

Mértéktartó szavak. Higgadt elemzések, okos önvizsgálatok. Szembenézés a korral és önmagunkkal.

Úgy tűnik, mostanában erősen mesebeli lett a magyar világ, hiszen két kiváló írónk is hangsúlyozottan a magyar mese műfajában mondja el, mi bántja őt Orbán Viktor korában - hogy Kosztolányi híres verszárlatát variáljam.

József Attila, Karinthy, Kuncz Aladár, Arthur Koestler, Déry Tibor barátja, a legjelesebb magyar irodalmárok által igen nagyra becsült, szinte tévedhetetlen kritikus, Kafka első magyar monográfusa - ma a nevét is csak a legolvasottabbak ismerik.

Amikor az eredetileg 1915-ben publikált regény 1966-ban magyarul először megjelent, tudomásom szerint semmiféle visszhangot nem keltett. Az első kiadás (ára 20 Ft) impreszszumában a büszke 19500-as példányszám szerepel, de nyilván a negyedét se adták el, az antikváriumok most is tele vannak vele. Újbóli kiadásakor félek, hogy hasonló lesz a sorsa.

Olvasói levelében (MaNcs, 2011. május 19.) Bojtár Endre megdorgálja Radics Viktóriát, a lap szerkesztőit és engem, hogy tovább éltetjük a helytelen gyakorlatot, miszerint idegen nyelvű kötetek recenzeálásakor egy vak hangot sem szólunk a fordító teljesítményéről. Ehhez fűzök megjegyzéseket a következőkben, előrebocsátva, hogy csak a magam nevében beszélhetek, noha a kommentárom részben a szerkesztőségi munkát is érinti, hiszen korábban e lap editoraként is folyamatosan elkövettem a Bojtár Endre által joggal kárhoztatott hibát. Mert Bojtárnak igaza van, nem kérdés. De

Talán úgy lett volna logikus (és Saramagóról írott nekrológomban - MaNcs, 2010. június 24. - magam is felültem ennek), hogy Az elefánt vándorútja legyen a portugál Nobel-díjas utolsó regénye, ez az emberiség szörnyű botlásait, gonoszságát és megátalkodott, még az állatokat sem kímélő rosszaságát némi megbocsátó, a reménytelen eseteknek kijáró keserű mosollyal nyugtázó bölcs szatírjáték. De nem. José Saramago még nyolcvanhét évesen (!) sem fogta be pörös száját, portugálul 2009-ben megjelent regénye lett a végső üzenete, újabb vádakkal a Biblia, a katolicizmus és egyáltalán az Isten nevét gonosz célokkal szájukra vevők ellen. A botrány - bár nem érte el a Jézus Krisztus Evangéliuma 1991-es megjelenésekori habzó szájú szintet - ezúttal sem maradt el, hiszen Saramago egy rövid, de annál velősebb regénykében utoljára még jól odapörkölt azoknak, akiket egész életében utált és megvetett, az álszenteknek, az Isten nevében hullahegyeket emelőknek. De nem is annyira nekik, hanem egész egyszerűen Istennek, aki sokak szerint ugyebár a történelem ura. Ugyanakkor persze Káint se kíméli a regény.

A németül először 1995-ben megjelent kötet a legkevésbé szépirodalmi vagy fikciós jellegű W. G. Sebald művei közül.

A régóta halálos vesebetegségben szenvedő, április 29-én Berlinben meghalt Fehéri Györgyöt, az ottani Collegium Hungaricum munkatársát egyetemista koromtól ismerem. Volt egy irodalmi vagy a jó ég tudja, milyen társaság a hetvenes években, amely az ő, pontosabban az akkori felesége lakásában, a Móricz Zsigmond körtér egyik házában találkozott rendszeresen; tag voltam én is, talán szerdánként jöttünk össze, voltaképpen így találkoztunk először.

Kierkegaard romantikus líraelmélete szerint a költő olyan, mint a Phalarisz izzó bikájába zárt áldozat: iszonytató hangon üvölt a fájdalomtól, de a panasz artikulálatlan kiáltásai csodálatosan harmonikus zeneként érik el a hallgatóság fülét. Valami hasonló történt a francia Jacques Roubaud-val is;