Blog

Epés iránytű

Folyóméter

  • Bán Zoltán András
  • 2012. április 17.

Könyv

Nem vagyok az internet hullámainak szenvedélyes lovasa, de irodalmi dolgokat olykor megnézek. Ilyenkor többnyire azt látom, hogy a honlapok számának szaporodásával szinte egyenesen arányos a színvonal zuhanása; egészen meghökkentő baromságok is megjelennek, és mivel általában nincs kontroll, azaz szerkesztő, korrektor és egyéb ilyen múlt századi polgári csökevény (akik olykor még a profi honlapokon is messze a nyomtatott nívójukon alul teljesítenek; hogy miért, az talán egy alkotás-lélektani vizsgálódás témája lehetne), szenvedélyes és zablát soha nem látott amatőrök veszik a kezükbe a maguk tövéről metszett karmesteri pálcát.

De van egy blog, amely nagymértékben segít eligazodni a dzsungelben.

A neve egyszerű, nem túl ötletes, de megvan az előnye, hogy tökéletesen világos: Folyóméter – folyóiratfigyelgető, alcíme pedig leplezetlenül kimondja a vállalkozás célját: Mit ír az újság – avagy minden, amit tudni akarunk az irodalomtól. Ez már részleges ars poetica, ugyanis kissé rejtetten, de olyasmit állít, hogy az irodalomtól megtudhatunk valamit. Szóval nem avant-garde vagy l’art pour l’art a hitvallás, nemesen konzervatívnak is nevezhetnénk a blog két vezető szerzőjének álláspontját. Két szerző? Nem tudom. Olykor ugyanis hárman vannak, nevezetesen Szántó Domingo, Olykor Leonárd és olykor Noshát Ernő, utóbbi talán Karinthy híres verséből eredezteti családfáját: „És ha neked ez nem képez művészetet / Kedves Ernő: hát akkor nem művészet”, ahol is az Ernő a filológusok szerint Osvátra utal. Nem tudom. Miként azt sem tudom, milyen megfontolás lehet a Szántó Domingo (Santo Domingo) elnevezés mögött. De ez nem is érdekel, és az sem, hogy a három szerző talán egyetlen triász széthasadt triója, hogy egy olyan zavaros mondattal éljek, amire biztosan lecsapna egyikük. Ez adja ugyanis a blog lényegét: a kíméletlen kritika. Itt nem lehetsz elég jó, elég neves, a szerzők kíméletlenül kiveséznek – e sorok szerzője is megtapasztalta párszor, mit jelent, amikor a nyársukra tűzik. Persze ebben segít a névtelenség, hiszen köztudott, hogy Magyarországon nem tanácsos névvel ellátott bírálatot írni nemhogy a szellemfejedelmekről, de még lakájaik legkisebbikéről sem. Az anonimitás persze kétélű dolog a műbírálat műfajában, és az ember nem tudja, mit szeretne jobban, ha a szerző(k) végre névvel is kiállnának a publikum elé, vagy pedig azt, hogy maradjon minden a régiben. Az utóbbi előnye, hogy nem apadna a bátorságuk, szókimondásuk, a másiké pedig az, hogy akkor fel lehetne venni a kesztyűt, pár éles állításuk nyílt vitában edződhetne meg, így például markáns véleményük a manapság oly sok zavaros vizet kavart politikai költészet tárgyköréről, hogy ebből se maradjon ki hiú személyem.

A kritika mellett persze remek szolgáltatás is a blog: akinek se kedve, se ideje, se pénze, hogy végigbúvárolja a magyar irodalmi folyóiratokat, az itt ingyen és bérmentve megteheti. És hogy közben remekül szórakozik a helyenként bámulatos stílusban és elemzőkészséggel (rosszabb esetben nem csekély kicsinyességgel is) megírt apró remekeken, az szerfölött növeli az élvezeti értéket.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.