Nem vagyok az internet hullámainak szenvedélyes lovasa, de irodalmi dolgokat olykor megnézek. Ilyenkor többnyire azt látom, hogy a honlapok számának szaporodásával szinte egyenesen arányos a színvonal zuhanása; egészen meghökkentő baromságok is megjelennek, és mivel általában nincs kontroll, azaz szerkesztő, korrektor és egyéb ilyen múlt századi polgári csökevény (akik olykor még a profi honlapokon is messze a nyomtatott nívójukon alul teljesítenek; hogy miért, az talán egy alkotás-lélektani vizsgálódás témája lehetne), szenvedélyes és zablát soha nem látott amatőrök veszik a kezükbe a maguk tövéről metszett karmesteri pálcát.
De van egy blog, amely nagymértékben segít eligazodni a dzsungelben.
A neve egyszerű, nem túl ötletes, de megvan az előnye, hogy tökéletesen világos: Folyóméter – folyóiratfigyelgető, alcíme pedig leplezetlenül kimondja a vállalkozás célját: Mit ír az újság – avagy minden, amit tudni akarunk az irodalomtól. Ez már részleges ars poetica, ugyanis kissé rejtetten, de olyasmit állít, hogy az irodalomtól megtudhatunk valamit. Szóval nem avant-garde vagy l’art pour l’art a hitvallás, nemesen konzervatívnak is nevezhetnénk a blog két vezető szerzőjének álláspontját. Két szerző? Nem tudom. Olykor ugyanis hárman vannak, nevezetesen Szántó Domingo, Olykor Leonárd és olykor Noshát Ernő, utóbbi talán Karinthy híres verséből eredezteti családfáját: „És ha neked ez nem képez művészetet / Kedves Ernő: hát akkor nem művészet”, ahol is az Ernő a filológusok szerint Osvátra utal. Nem tudom. Miként azt sem tudom, milyen megfontolás lehet a Szántó Domingo (Santo Domingo) elnevezés mögött. De ez nem is érdekel, és az sem, hogy a három szerző talán egyetlen triász széthasadt triója, hogy egy olyan zavaros mondattal éljek, amire biztosan lecsapna egyikük. Ez adja ugyanis a blog lényegét: a kíméletlen kritika. Itt nem lehetsz elég jó, elég neves, a szerzők kíméletlenül kiveséznek – e sorok szerzője is megtapasztalta párszor, mit jelent, amikor a nyársukra tűzik. Persze ebben segít a névtelenség, hiszen köztudott, hogy Magyarországon nem tanácsos névvel ellátott bírálatot írni nemhogy a szellemfejedelmekről, de még lakájaik legkisebbikéről sem. Az anonimitás persze kétélű dolog a műbírálat műfajában, és az ember nem tudja, mit szeretne jobban, ha a szerző(k) végre névvel is kiállnának a publikum elé, vagy pedig azt, hogy maradjon minden a régiben. Az utóbbi előnye, hogy nem apadna a bátorságuk, szókimondásuk, a másiké pedig az, hogy akkor fel lehetne venni a kesztyűt, pár éles állításuk nyílt vitában edződhetne meg, így például markáns véleményük a manapság oly sok zavaros vizet kavart politikai költészet tárgyköréről, hogy ebből se maradjon ki hiú személyem.
A kritika mellett persze remek szolgáltatás is a blog: akinek se kedve, se ideje, se pénze, hogy végigbúvárolja a magyar irodalmi folyóiratokat, az itt ingyen és bérmentve megteheti. És hogy közben remekül szórakozik a helyenként bámulatos stílusban és elemzőkészséggel (rosszabb esetben nem csekély kicsinyességgel is) megírt apró remekeken, az szerfölött növeli az élvezeti értéket.
