Manapság, amikor mifelénk egyre több a habzó száj és az ezzel párhuzamosan megsokasodó ökölbe szorult, de tehetetlen kéz; manapság, amikor Európa gondolatát államilag gyalázzák sárba, ámde azok, akik e mélyszittyákkal szemben még emésztés közben is folyvást Európára hivatkoznak, alig értik, hogy az több, mint a remek autópályák és a téli Schlussverkauf földrajzilag egyberántott egyvelege; szóval manapság, amikor egyesek szégyellik bevallani, hogy egykor komolyan tanulmányozták Marxot, és úgy vélik, a szembenézéshez vagy az önéletrajzi lyukak befoltozásához elég, ha a Kádár-szisztémában írt műveikből kigyomlálják a "marxizmus klasszikusaitól" származó idézeteket; manapság, amikor a megfontolatlan Én túlteng és köldököt néz minden irodalmi és művészeti utcasarkon, de közben nem kérdez rá önmagára, vagyis arra, honnan ered ez a mindig bizonytalan talajú, ráadásul rendes esztétikai formát nem kapott Én; manapság, amikor a "polgár" és a "keresztény" fogalmát kisajátította egy nyereg alatt puhított agyú, csak a bitangkassza felnyitásakor vallási áhítatot mutató gyülekezet, miközben nagyon keserves találni egy valóban keresztény polgárt, vagy csak egy jelzőtlen citoyent; manapság tehát Magyarországon mindennél fontosabb lehet e kötet eredetileg 1959-ben (!) megjelent, a Párizstól nem messze eső Montgeron-ban lengyelül leírt szavainak megfontolása.
Mértéktartó szavak. Higgadt elemzések, okos önvizsgálatok. Szembenézés a korral és önmagunkkal. Néhány briliáns portré; az antifilozófus filozófus, "a Tigris" alakja, a távoli rokon, a költő Oscar Milosz lenyűgöző figurája, és velük a kérdés: miért játszik néhány személyiség oly roppant szerepet az életünkben, mi a titka vonzerejüknek? Talán mert hozzásegít pár kérdés felvetéséhez? Például hogy mit tettem, mit akarhatok, mit remélhetek? Honnan jöttem és jöttünk, megyünk-e valahová? Mi volt egykor és mi most, írás közben az értelme ennek az egész boszorkányos huncutkodásnak az Énnel? Vagyis önismeret, de nem a saját egykapunkra játszott méta. És közben semmi giccs, semmi pátosz. Legfeljebb méltóság.
Válogatás a fejezetcímekből: A szülőföld; A felmenőim; Utazás Ázsiába; Tíz nap, amely megrengette a világot; Katolikus nevelés; Nemzetiségek; Marxizmus; Oroszország; Utazás Nyugatra. Mindennek (és még oly sok másnak) átgondolása kötelességünk lenne itt és most, pusztán azért is, mert csak legenda, hogy a korszak és az Én különválasztható, és ugyancsak mítosz, hogy a megformált Én megőrizheti szeplőtelen fogantatását a korban. Dehogy. Mint a csecsemő, vérben és lucsokban születik a felnőtt is.
Milosz már az előszóban meghúzza a memoár, azaz az emlékezés menetének segédegyeneseit. Önkorlátozás - ez a kulcsszó. "Már e földgolyó kicsiny szegletének képe, amelynek mindent köszönhetek, arra int, hogy korlátozzam magam." Persze ez nem jelent álszerény pitiánerkedést, amely csak a jelentéktelenek sajátja. "Semmi akadálya annak, hogy az egyén előtérbe helyezése helyett inkább a háttérrel törődjünk, és szociológiai tárgyként tekintsünk önmagunkra. Az emlékezetünkben egy bizonyos formában megmaradt belső élményeket pedig a környezetben lezajlott változások szemszögéből értékeljük." Valami hasonlót írt Goethe önéletírása bevezetésében: "az életrajzírás legfőbb feladatának azt látom, hogy az egyént kora viszonyai közt ábrázolja, megmutassa, miben gátolja, miben segíti őt a nagy egész".
A Családias Európa cím sokértelmű, hiszen kétes, hogy a Keletről jött ember törvényes családtag-e. Milosznak egy kölcsönkapott házban, a Genfi-tó mellett, egész pontosan egy baldachinos ágy előtt jut eszébe a kötet megírásának ötlete. "Vegyes érzelmekkel álltam a baldachinos ágy előtt, egyszerre éreztem magam itteninek és külföldinek. Nem vitás, hogy ez is az én hazám, de mintha (...) két részre osztotta volna népeit, az egyik a család, amely összeveszett ugyan, mégis család, a másik a szegény rokonság." Ez dacot szül, büszke ellenkezést: "Nem, sosem fogom azokat utánozni, akik eltüntetik a nyomokat, szakítanak a múltjukkal, és halottak, bár lavírozó gondolkodásuk segítségével élőnek tettetik magukat. Ott vannak a gyökereim, Keleten, ez vitathatatlan. Ha nem is könnyű, vagy nem is érdemes megértetnem, ki vagyok, akkor is meg kell próbálnom." A család ekkor nem pusztán adottság, hanem feladat, megértendő, elemzésre kötelező probléma. További sokértelműség, hogy azt sem tudjuk eldönteni, mi a műfaja ennek a kötetnek: memoár, szellemi önéletrajz, személyes kortörténet, avagy pár centrális pont köré rendeződő, valamiként fonalas, de mégsem lineárisan előrehaladó esszégyűjtemény, melynek egyetlen főhőse maga a szerző, aki hangsúlyosan kora gyermeke. A címben és az egész könyvben ott bujkál egyrészt a familiaritás ólmeleg érzete, amelynek hevét nem lehűti, hanem éppenséggel felszítja a sokféleség, például az együtt és egymásból élő sokféle nyelvé: az eredetileg litván Vilnában, 1911-ben született szerző már kamaszként tud litvánul, lengyelül, oroszul, franciául és németül, no meg persze valamit jiddisül is (Vilniust sokan nevezték a kelet-európai Jeruzsálemnek). Másrészt a didergés és számkivetettség, melyet csak a saját otthonában ("Európában") érezhet oly meghökkentően lealacsonyítónak az ember: a különféle forradalmak és világháborúk, a folytonos öldöklés tarka ideológiák nevében, a véletlennek a túlélésben játszott megalázóan hatalmas szerepe. Aztán jöhet Rilke summája: "Ki beszél győzelemről? Kibírni - ennyi az egész." De a túlélés mit sem ér a kíméletlen elemzés nélkül. Ezt teszi Milosz.
Régiónkban sok, túl sok a Történelem, ez lehet a keserű tapasztalatok végeredménye. És a történetfilozófiai bürökpohár: a Történelemtől csak a Történelem révén szabadulhat meg az ember. Mert noha a történelmi csapda felállítódott, ennek ellenére léteznek döntések. De a "szegény rokonnak" csak annyi jutott, hogy eldöntse: a szovjetek által elfoglalt Litvániában, vagy a nácik lerohanta Lengyelországban akar túlélni. Milosz ezzel a választással került szembe, és - hihetetlen kockázatok vállalásával, négy határ illegális átlépésével! - az akkor Generalgouvernementnek nevezett, németek uralta csapda mellett dönt 1941-ben. És bár elkerülhetetlen, megalázó csapdák története ez a kötet, a végén mégis ott leselkedik a boldogság: "Ha összehasonlítjuk magunkat a békés és rendezett államok lakóival, minden szerencsétlenségünk és gyötrelmeink ellenére is hajlamos lennék arra, hogy egy szempontból boldogabbnak tartsam magunkat." Talán éppen azért érezhet így Milosz, mert neki és nemzedékének sok volt a Történelem. De ez megnyitja az esélyt a tisztánlátásra. Szemben a Nyugat boldogságra született gyermekeivel "mi viszont felfedeztük, hogy az ifjúság elixírje nem a képzelet szüleménye, méghozzá pontosan azért, mert belenéztünk a XX. századi pokol mélységeibe. Ezenkívül koncentrációs táborral, golyóval vagy szívrohammal állt bosszút a fiziológiaitól különböző, sűrített, felgyorsult idő. Ugyanakkor a legkomolyabb érdeklődésre tanított, és leomlottak az egyedit a közösségitől, a stílust az intézményektől, az esztétikát a politikától elválasztó falak. Mert az a bizonyosság az elixír, hogy az emberről szerzett tudásunknak nincs végső határa, és nem illik hozzánk a felfuvalkodott komolyság, mert minden eredményünk belevész a tegnapba, így hát mindig az előkészítő osztály tanulói vagyunk." Talán igaza volt Camus-nek: "Boldognak kell képzelnünk Sziszüphoszt."
Fordította: Bojtár Endre, Cservenits Jolán, Mihályi Zsuzsa, Pálfalvi Lajos, Szathmáry-Kellermann Viktória. Kalligram, 2011, 267 oldal, 2990 Ft
