Bartók Két arckép című, 1916-ban bemutatott műve két ellentétes portrét fest, az első az Egy ideális, a második az Egy torz megjelölést viseli. Ez jutott eszembe, amikor előbb többször magyarul (Nádori Lídia fordításában), aztán többször németül is elolvastam Kocsis Zoltánnak a Süddeutsche Zeitungban február 15-én megjelent interjúját. Ebben kezemre játszott az a szörnyű sajtóhiba is, amellyel a beszélgetés megjelent; a fejlécben ugyanis Zoltán Koscisnak titulálják a művészt. De végül is ez a sajtóhiba kapóra jött, Heimito von Doderer, a jelentős, de élete bizonyos szakaszában kissé náci író mondata szellemében: "A nyelv átkozottul hajlik az igazságra". Mert az elírás leleplező, és a beszélgetés szövegével együtt akaratlanul is Kocsis Zoltán torzképét mutatja.
Az ideális képet persze nem nehéz megrajzolni, megtette azt az elmúlt negyven évben a magyar és a külhoni közönség, no meg a zenekritika, e lap hasábjain is éppen elégszer. Ráadásul manapság Kocsis művészi ereje teljében van; ha valaki átnézi csak a 2010-es év teljesítményét, valósággal megrökönyödik a teremtőerő ilyen féktelen kiáradásától: karmester, zeneszerző, zongorista, zenetörténeti jelentőségű Bartók-felvételek spiritus rectora, kamarazenész, és közben még az általa "baloldalinak" nevezett Holmi című folyóirat ragyogó tollú szerzője is. Ki kell mondani ismét, amit oly sokan már számtalanszor leírtak: Kocsis Zoltán pillanatnyilag a legnagyobb zenei ember Magyarországon, nem pusztán magyar, hanem univerzális jelentőségű zenei zseni.
Egy ilyen szellemóriás esetében különös jelentőségük van a tevékenységükön kívüli megnyilatkozásoknak, pláne egy olyan kiélezett politikai-szellemi helyzetben, mint a mai magyar. Ezért aztán kénytelen vagyok néhány kérdést feltenni Kocsis Zoltánnak; ezek egy része persze szónoki lesz, de akad köztük olyan is, amelynél nem tartanám elképzelhetetlennek a választ.
Ám az első nem Kocsishoz szól. Hanem - patetikusan, mi tagadás - a magyar zenésztársadalom tagjaihoz. Vajon nem érzik-e úgy, hogy valaki, ráadásul az egyik legnagyobb tekintélyű kollégájuk megsértette őket, belegázolt emberi méltóságukba, amikor kijelentette, hogy tudja, hány zsidó és hány cigány (a német szövegben: roma) művész játszik a zenekarában? (Kocsis közlése szerint 11-11.) És a Nemzeti Filharmonikus Zenekar érintett (és nem érintett - de vajon lehet-e "nem érintett" valaki egy ilyen kijelentés után?) tagjai vajon hogyan érzik most magukat? Átnéznek a kotta fölött, hogy akkor most a negyedik pultnál, az vajon...? A zenésztársadalom és az NFZ tagjai nem teszik fel a kérdést: Kocsis ezt vajon honnan tudja? A nevük alapján nevezett meg kétszer tizenegy zenészt? Netán maguktól az "érintett" tagoktól? De legyen bárhogy is, vajon van-e joga a nyilvánosság előtt beszélni erről? És ha ez bevált, mondhatni szalonképes és egyes helyeken köztapssal ünnepelt beszédmodor, akkor mi várható a jövőben? Hiszen itt nem Pityi Palkó (ha már német: Hinz und Kunz), hanem Magyarország szellemi elitjének az egyik legelitebb képviselője nyilatkozott oda. Adott úgyszólván példát a követésre. Ha mától kezdve beszédtéma lehet, hogy ki cigány oboista, illetve ki zsidó vadászkürtös, akkor hol a határ? Jön a kvóta, hogy akkor két roma hárfásnál nem kell (lehet) több? És ha valaki ezt szóvá teszi, a válasz a szokásos védekezés lesz: ugyan már, hát nem rendszeresen játsszuk Mendelssohn vagy Mahler műveit, nem is beszélve a Mózes és Áronról?
E cikk írásának időpontjáig, azaz vasárnap délelőttig egyetlen írással sem találkoztam a magyar nyomtatott és elektronikus sajtóban, amely Kocsis kijelentései ellen tiltakozna, vagy legalább enyhén bírálná - a blogok most nem számítanak. Az interjú magyarul először a hírszerző.hu-n jelent meg, de nem közölt róla hírt sem a Népszabadság, sem az index.hu, sem az origo.hu, a két klasszikus zenével foglalkozó portál (Fidelio, Café Momus) ugyancsak hallgat. Tényleg megszűnt a szolidaritás a magyar értelmiségi világban, a magyar társadalmi nyilvánosságban?
Hogy mégis él valamennyire, azt a finom tapintattal "filozófusbotránynak" nevezett esetben tapasztalhattuk, ekkor több száz (vagy ezer?) magyar és külföldi szellemi ember - köztük úgynevezett jobboldaliak is - tiltakozott az olyan kitételek ellen, mint például a "Heller és bandája". De a - nagyrészt állami pénzektől, azaz a mindenkori kormánypárttól függő - művészeti világban süket és sunyi csend honol. Néhány, jobbára kritikusoktól érkező hangtól eltekintve nem látom például a színházi világ (színészek, rendezők, díszletesek, világosítók) szolidaritását Alföldi Róberttel, akiről már a parlamentben is csak a legfröccsösebb hangon nyilatkoznak a jobboldali képviselők. Mintha az Ivan Iljics halálában leírt esetet mantráznák a művészek: Ivan Iljics azt hitte, hogy a szillogizmus - Kaj ember, az ember halandó, tehát Kaj halandó - Kajra igaz, de semmiképpen sem rá, Ivan Iljicsre. Nem, hölgyek és urak, tévednek, hamarosan mindenki sorra kerül.
Nem fél
Kocsis - jelentős zenészként - már az interjú legelején megadja az alaphangot, és olyan nyeglén, szinte lekezelően válaszol Barbara Doll első kérdésére, hogy az erősen meghőköltető. Szándékosan félreérti a magyarországi légkörre vonatkozó riporteri kérdést, és kijelenti, nálunk remek az idő, éppen a Balatonról jön. A következő lépésben pedig már Gyurcsányt támadja, mondván, az előző kormány nem igazán "ápolta a kulturális életet". Ez akár értelmes vita tárgya is lehetne, egy azonban bizonyos: a korábbi állapottal szemben jelenleg nincs Magyarországon önálló kulturális minisztérium. Helyette van egy torzszülött néven ("Nemzeti Erőforrás") tengődő sóhivatal - a kultúra lege artis ápolásáról tehát nehéz beszélni. Ugyanakkor tény, hogy az Orbán-rendszer úgyszólván igenis sokat, már-már aggasztóan eleget foglalkozik a kulturális élettel: láthatjuk, milyen kitüntetett figyelemmel kíséri a magyar Nietzsche-kutatást, Platón fordítását ("magyarról magyarra"); hatalmas pénzeket von el színházaktól, a könyvtámogatástól, és még sorolhatnánk; legutóbb például Kocsis zenekarának egyetlen komoly vetélytársától, a Budapesti Fesztiválzenekartól vettek el értelmes indoklás nélkül 175 millió forintot. Kocsis ebből semmit nem akar érzékelni. "Pillanatnyilag nem látok semmiféle negatív tendenciát, semmilyen megszorítást."
És még: "Nem igaz, hogy a többség fél, senki nem fél." Keiner hat Angst. Ez ellen sok mindent lehetne felhozni, többek közt a már említett elvonásokat, vagy akár a "roma származású" emberek félelmeit, hogy netán újabb fegyveres bandák jelennek meg a falujuk határában, vagy annak a feltehetően több mint 11 zsidó, netán baloldali embernek az aggodalmát, akik arról voltak kénytelenek értesülni, hogy a kormányhoz igen közel álló szerző az orgoványi tömeggyilkosság fölött nosztalgiázik. De nincs megállás, Kocsis szövege szinte kicsattan a kormányközeli optimizmustól: "Először is magyar zenész vagyok, s csak azután magyar polgár. Ebben a minőségemben pedig azt mondom: egészen jól érzem magam. Zenészként is, sőt kicsit még jobban, mint tavaly ilyenkor, ugyanis ki fogják egészíteni a költségvetésünket." Egy magyar embernek akaratlanul is az aggkori debilitás alkonyába merülő Ferenc József szavai juthatnak eszébe: "Minden nattyon szjép, minden nattyon jou, mindennél meg fattyok élegedve."
De tegyük fel, hogy ez csupán a mocskos politika, amivel az emelkedett Kocsis nem kíván foglalkozni. Valóban érzékelhető, hogy kényszeredetten, olykor meghökkentően tájékozatlanul, mondhatni naiv szemekkel válaszolgat. A lényeg máshol keresendő, ha nem tévedek, ebben a kijelentésben: "Először is magyar zenész vagyok, s csak azután magyar polgár." Frappáns tézis ez, és látszólag generálisan igaz, de közelebbről nézve világos, hogy aligha általánosítható. Hiszen, gondolom, furcsán hatna, ha valaki azt állítaná, hogy elsősorban magyar szerszámlakatosnak (vadakat terelő juhásznak, tűzoltónak) érzi magát, és csak aztán magyar polgárnak. Kocsist itt maga alá gyűri a jelentős művészeket oly gyakran bekebelező hübrisz. Magát kivételezettnek érzi, olyasvalakinek, aki kívül vagy felül áll a társadalmi szokásokon, konvenciókon; azt gondolja, rá más törvények érvényesek, mint az átlagemberekre. Mert a művészt, ha velejéig az, csakis egy dolog érdekelheti, a maga művészete, és ha zenésznek teremtette az isten, akkor csak az foglalkoztathatja, hogy a maga művészetéhez elengedhetetlenül szükséges eszközöket (zongorát, zenekart, kórust, termet) előteremtse a maga és a kollégái számára. És mert esetünkben ezt kizárólag az állam szállíthatja, Kocsis számára nem léteznek bal- vagy jobboldali államalakulatok, neki csak egy számít, hogy az éppen adott formáció mindig és alaposan ellássa pénzzel: "Mindenesetre minden kormányzattól, legyen az jobb- vagy baloldali, elvárom, hogy támogassa a Nemzeti Filharmonikusokat." Alig támadható nézetrendszer ez, és - becsületére legyen mondva - Kocsis konzekvensen ragaszkodik hozzá. Az is a javára írható, hogy nem csupán magának, de a zenekara tagjainak is biztosítani akarja a zavartalan művészi munka feltételeit, és ennek révén magánéletük megfelelő körülményeit. Hogy ennek érdekében szemet huny az állam gyarlóságai fölött, az még a tűréshatáron belül van; megengedő hangulatban ez a vélekedés talán leírható az éppen Heller Ágnes által elemzett "értelmes önzés" kategóriájával is.
De hol a határ? Nem érzi-e, hogy a kormányt védő interjúval hatékony érvrendszert adott azok kezébe, akik csupán szomorú államhivatalnokok, és messze nem oly magasröptűen gondolkoznak, mint ő? Nem fél attól, hogy ezután már az ő nevét és külföldi tekintélyét is felhasználva fognak cselekedni? Nemcsak az ő, Kocsis érdekében, de mások érdekei ellen is netán? Nem tartja aggályosnak, hogy az ő értelmes önzése a silányabb alakok kezében irracionálissá válhat? Nem fél attól, hogy aki most homokba dugja a fejét, annak esetleg nem lesz már feje, amikor úgy dönt, hogy előhúzza ismét?
Kedveli Andrást
Kocsis nem fél, de ez a Siegfried gyermeki lelkületét idéző aggálytalanság több mint aggályos. Még akkor is, amikor a barátait védi. Bár ne tenné. Mert hogyan jelentheti ki minden aggály nélkül, hogy a Holmi "baloldali" folyóirat? A lap többször és sok helyen előadott credója szerint a Holmi igyekszik a lehető legtávolabb tartani magát a közvetlen politizálástól, csakis és kizárólag a szellemi nívóra ügyel, és ebben meg kívánja tartani a Nyugat örökségét. Ha valaki átlapozza évfolyamait, láthatja, hogy e hitvallás maradéktalanul érvényesült. Honnan hát a "baloldali" kitétel? Talán mert Kocsis tudja, hány zsidó, netán cigány tagja van a szerkesztőségnek? Vagy azt, hány zsidó vagy cigány publikál a lapban? Hány soi-disant jobboldali és hány sogenannte baloldali költő? A legújabb szám élén álló megrázó és kétségbeejtően szomorú Kemény István-verset vajon hová sorolná? A Búcsúlevél arról szól, hogy a költő, a "lírai Én" eddig szerette hazáját, de hazája "gonosz" lett, "vak és régi", "gyűlöletbe burkolózó", és ezért a vers egyes szám első személyű megszólalója most búcsút vesz tőle. Mi kell ahhoz, hogy e komoly, a saját irodalmi nemzedéke szemében szinte bálványként tisztelt lírikus idáig jusson? Hogy ezt írja a hazájának: "Hozzád öregszem, és belehalok, / ha most téged el nem hagylak."?
Kemény nem kívülről búcsúzik, nem külföldről, mint a Kocsis által kipécézett és kigúnyolt zenésztársak. De Kocsis vajon belegondolt-e, vajon mi kell ahhoz, hogy valaki külföldön éljen, ott legyen magyar zenész, ne pedig a hazájában? S vajon miért él Schiff András Firenzében? Miért hagyta el az országot Kurtág György, Kocsis egyik mestere, azon kevesek egyike, akiket még ő is határtalanul tisztel? Miért ment el innen Bartók, akinek Kocsis szinte a művészi reinkarnációja? Fischer Ádám a legutóbbi időkig ismét nálunk élt, és itt akart dolgozni. Hogy ez nem valósulhatott meg (és úgy hírlik, az általa létrehozott és még Némethonban is kis Bayreuthként emlegetett Wagner-napok szintén kiszenvednek ezen a nyáron), annak nem az volt az oka, amit Kocsis egy feljelentéssel fölérő anekdotázással akar elkenni. Ebből a művésztársa iránti megvetést és lenézést sugalló, kocsmai színvonalú fecsegésből valami olyasmi derülhet ki, hogy az Ádám az egy javíthatatlan fickó, kérem, én felajánlottam neki tíz koncertet, de ő tizenkettőt akart, hát szóljanak hozzá! Aztán meg szalad Bécsbe panaszkodni. Meg ez a Schiff is. Akit nem is kell olyan komolyan venni. Azt mondta, ugye, hogy Haider miatt nem lép fel Ausztriában, no, aztán mégis fellépett. Meg is hívom rögtön, majd meglátják, rögtön elfogadja.
Kocsis még azt is megosztja velünk, hogy "a jelenlegi kormány kedveli Andrást". Ismét azt kérdezem: honnan tudja? Beszélt a kormánnyal? És kit érdekel, hogy a bármikori kormány kedvel-e bárkit is, különösen, ha az illető úgy zongorázik, mint Schiff András? Ha X. Y. a pártközpontból nem kedveli Schiff Beethoven-játékát vagy személyét, akkor nem kell meghívni? Miféle eszement logika ez? Kocsis egész interjúja nyüzsög az efféle, alapvetően jó szándékú (hiszen nem kérdés, hogy tényleg azt szeretné, ha Schiff ismét fellépne nálunk), de súlyosan félresiklott és tárgyi tévedésektől sem mentes gondolatmenetektől. De ismétlem: a hübrisz éppen azért hübrisz, hogy az általa megszállott ember elveszítse minden arányérzékét, a másik ember iránti bármiféle empátiáját, szolidaritását. Hogy végül elveszítse önmagát, és csak a "Koscis" nevű torzképét mutassa önmagának és rajongóinak.
Hogy végül a tragédia szemlélői, Az undor óráiban című Ady-vers Kemény Istvánnal felkavaróan egybecsengő zárlatára gondoljanak:
Itt voltunk: voltak vészjelek,
Sopánkodtunk, sírtunk, dühöngtünk,
Bűnös, gyáva hajó, tűrd most már,
Hogy mozi-képként nézzelek.
