Vaszilij Grosszman Panta rhei című kötete 1989-ben már megjelent magyarul, ha jól tudom, minden visszhang nélkül. Holott Grosszmanról (más írásmód szerint Groszman) a legjelesebb irodalmárok nyilatkoztak elragadtatva, így Tzvetan Todorov, aki Tolsztoj és Dosztojevszkij méltó örökösének nevezi. A főmű, az Élet és sors az ötvenes évek végén készült el, és Grosszman volt olyan naiv, hogy kiadásra ajánlotta, de Hruscsov és Szuszlov egyaránt rosszul lett tőle, minek örömére a KGB még az írógépszalagot is őrizetbe vette. Mégis megmaradt egy példány – ezt adták ki 1980-ban, Svájcban, egy mikrofilmes verzió alapján.
A Panta rhei 1955 és 63 között íródott, de csak 1970-ben jelent meg Nyugaton. Mindebből arra következtethetne az olvasó, hogy 1964-ben meghalt szerzőnk amolyan vérbeli „disszidens” volt, Szaharov és Szolzsenyicin harcostársa. Erről szó sincs. Grosszman inkább megtérő, hiszen Ehrenburg mellett ő volt a világháború vezető haditudósítója, akinek Sztyepan Kolcsugin című szocreálkájának lefordítása a belső emigrációban sínylődő Németh Lászlónak okozott nem múló fejfájást. Későn jött az eszmélés, de akkor nagyon: Grosszman többek közt a Panta rhei megírásával igyekezett enyhíteni rettentő lelkifurdalásán, amelyet a rendszer totális kiszolgálása miatt érzett.
De ez művészileg nem hozott feltétlen diadalt; a meglehetősen szabályosan induló, nagyjából hiteles, mégis inkább papírízű figurákat mozgató regény a közepe táján átmegy esszészerű ömlengésekbe, és bár vitathatatlan, hogy Tolsztojtól, Dosztojevszkijtől sem volt idegen az ilyesmi, itt összemérhetetlenül alacsonyabb nívón folyik az önmarcang – hogy a végtelenül giccses, a szó legrosszabb értelmében véve „oroszos” nőalakokról most szó se essék. Mára roppantul elavult ez a patetikus szemlélet, és a könyv szinte teljesen széteső szerkezete, ötletszerű bonyolítása csak növeli a csalódást.
Fordította Enyedy György. Európa, 2011, 241 oldal, 2900 Ft
