Adja magát tehát a fordulat, milyen szörnyű, hogy Fehéri Gyuriról csak akkor beszélhetünk, ha már halott. De nem tiltakozna ellene. Mert nem tartozott a tolakodó emberek manapság egyre méretesebb táborába. Érdeklődő levelemre, február végén, azt válaszolta, hogy hosszabban majd este számol be a dolgai állásáról. Aztán mégsem írt. Amiből egyértelmű lett számomra, hogy közel a vég. Pontosabban: ő már tudja, hogy küszöbön áll, és a nem-válasszal értésemre adta, hagyjuk ezt, öreg, felejtsd el. Így aztán én se kerestem ezután, bár nem felejtettem el. Már évtizedek óta kívülről nézett minket, a másik oldalról, de ez a miénket messze meghaladó tudás nem tette nagyképűvé, fennhéjázóvá, pökhendivé; és a maga ellen fordított halálos humora szintén töretlen maradt az évek során, és még ő vigasztalta a pincért Berlinben, hogy betegsége miatt sajna mi mindent nem rendelhet tőle. Nem viselte maga szerezte kitüntetésként, hogy harminc éve járkáló halott. Tapintatos ember volt, és ez tapintatot követelt; elbújt és meghalt, egyszerűen, méltósággal, ahogy kell.
Ahogy kellene.
