Amikor az eredetileg 1915-ben publikált regény 1966-ban magyarul először megjelent, tudomásom szerint semmiféle visszhangot nem keltett. Az első kiadás (ára 20 Ft) impreszszumában a büszke 19500-as példányszám szerepel, de nyilván a negyedét se adták el, az antikváriumok most is tele vannak vele. Újbóli kiadásakor félek, hogy hasonló lesz a sorsa. A régi visszhangtalanságra aligha nehéz a magyarázat. Akkoriban a klasszikus és a kortárs modernség lázában égtünk; kezdtek megjelenni Kafka, Joyce és a többiek művei, a francia egzisztencializmus volt a dernier cri, továbbá Dürrenmatt, Peter Weiss, Beckett drámái, a lengyel és cseh abszurd dráma, aztán Bulgakov, Hrabal, Kundera, az úgynevezett beatirodalom, és már látszott a latin-amerikai nagy próza is (a magyarul 1967-ben kijött Száz év magány ott lapult minden bölcsészlány és -fiú válltáskájában), plusz a rock, a filmben meg a francia, lengyel, cseh új hullám, Jancsó, Antonioni - sokan emlékszünk még a Magyarországon is érzékelhető 68 előtti hangulatra. Ebben a szellemi miliőben egy hihetetlen finomsággal és arányérzékkel megírt, minden szónokiasságtól és nagyszabású ambíciótól, minden formabontástól szinte tüntetően tartózkodó, prózai kamarazenének tűnő könyv csak lapos unalomnak volt érzékelhető; ráadásul szereplői sem okozhattak különösebb izgalmat: angol földbirtokosok, amerikai milliomosok; az idő a világháború előtti, 1904 és 1913 közötti évek, a színhelyek: Bad Nauheim, Las Tours, Beaucaire, Poughkeepsie, elegáns angol kúriák, olyan nevekkel, mint Branshaw Teleragh vagy Fordingbridge. Világosnak tűnik, hogy ez akkor nem kellett, hiszen az a kor minden porcikájával mozgásba lendült, míg a Ford Madox Ford által ábrázolt regényvilágnak és szereplőinek talán éppen az volt az egyik tragédiája, hogy állandóságot vélt látni még a változásban is; a látszat fenntartását mindennél fontosabbnak tartotta, és nem akart tudomást venni sem a külvilág, sem a közvetlenül bemutatott lelkek alig érzékelhető, de kihatásaiban földrengésszerű mozgásairól. Talán ez Ford regényének egyik lényege: benne a nagy erőkkel titkolt láthatatlan láthatóvá lesz, és éppen ez a pokol, de olyan rettenet, amely soha nem harsányan jelzi létét, és éppen észlelhetetlensége okán olyan félelmetes erejű; az emberi lét értelmetlen, célja megfejthetetlen, de ez abból világlik ki mindennél iszonyatosabban, hogy csupa-csupa önmagában értelmes célban, perdöntő apróságban mutatkozik meg. A közvetlenül 68 előtti világképben és világállapotban a történelem a maga közvetlen erejével tört elő és nyilatkoztatta ki magát, ebből következően értelmes célkitűzések ésszerűen megfogható terepének látszott, egyáltalán: volt Történelem, nagybetűvel. Ford regényterében a történelem nem más, mint pár sziklaszilárdnak hitt - és hazudott - erős vallási-társadalmi konvenció és hagyomány, és az emberi érintkezés pár - számukra, az "úriemberek" számára sorsdöntő - szabályának története; mélyen jellemző, hogy az én-elbeszélő, Dowell ezt jegyzi fel az "első benyomás" nevű jelenségről: "Nem az volna-e a leghelyesebb, ha az első benyomásainkra támaszkodnánk, amikor valami elintéznivalónk van valakivel? Csakhogy nekem sohasem volt semmi elintéznivalóm senkivel, a pincéreken, a szobalányokon, no meg Ashburnhaméken kívül, akikről viszont nem tudtam, hogy valami elintéznivalóm van velük." Ha valaki ennyire vak a külvilágra, akkor ne csodálkozzék, hogy számára az emberi élet és "szív" tökéletesen kiismerhetetlen, és élete olyan csapdába kerül, amelynek a létezéséről csak jóval a felállítása után értesül. De akkor már késő, ráadásul minden erejével azon van, hogy a csapdát szükségképpen láthatatlannak hazudja, valamint bebizonyítsa róla, hogy a maga helyén vonzó és értelmes volt. Azaz nem is volt csapda voltaképpen.
Hogy Magyarországon a regénynek ma sem lesz sikere, sem a közönségnél, sem a szakértői körökben, az is okkal feltételezhető. A regény műfajának két alapja, a cselekmény és az alakok iránti érdeklődés szinte tökéletesen megszűnt a mai magyar prózában (vagy ha mégsem, az inkább a sivár giccs fele hajlik). Pedig Ford Madox Fordnál pontosan a négy (öt) fő alak közti hibátlan egyensúly adja a formálás (és persze a cselekmény) lényegét, ráadásul a cselekmény és az alakok is szinte szükségszerű viszonylatban állnak. Még a világ legjobb regényeiben (kedvenceim közül páran: Don Quijote, Anna Karenina, Érzelmek iskolája, Tom Jones, Holt lelkek, Ördögök, Zöld Henrik) sincsenek tökéletes egyensúlyban az alakok, ez persze nem értékítélet, hiszen ezek szerzőinek többnyire nem is volt célja ilyesfajta kibalanszírozottság megalkotása. E téren a nagy remekek közül talán a Vonzások és választások lehet a kivételes eset. És nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a német származású (eredeti neve Ford Hermann Hueffer, 1873-1939) íróra hatott Goethe regénye. A terjedelem majdnem azonos, a tárgy - a házasságtörés - úgyszintén; Ottilia alakja egyértelmű árnyékot vett Nancy Ruffordra, mindkét éterien tiszta és mélyen vallásos fiatal lány megőrül a regény végére; itt Edward Ashburnham az egyik főhős, Goethénél Eduárdnak hívják, a két feleség, Charlotte és Leonora alakja között sem nehéz azonosságokat fölfedezni - sorolhatnám még az apró egybeeséseket. De a legfontosabb a szövésmód, a tökéletes kamarazene, négy ember (Fordnál inkább öt, bár az elbeszélő a feleségét, Florence-ot nem egészen veszi emberszámba...) sorsának vonósnégyesszerű megalkotása egy hibátlan "menüettben" - az utóbbi Ford szava.
Perdöntő különbség persze az elbeszélő alakja. Goethével ellentétben Fordnál tényleg megszűnik omnipotenciája, sőt egyenesen legfőbb jellemzője, hogy nemhogy mindent, hanem egyenesen semmit sem tud. Visszatérő mondatai: "Nem tudom. Az egész teljesen homályos." Ami persze nem gátolja meg abban, hogy ilyen hasonlatokkal éljen, teszem azt, Edward szemének jellemzésére: "olyan kék volt, mint bizonyosfajta gyufaskatulyák oldala". Vagy: "Jól öltözött és szívesen kölcsönadta a szivarvágóját." És még: "Kedvenc könyveiben az igaz szerelem útja rendszerint olyan sima volt, mint a vajas-mézes kenyér."
Az elbeszélő, noha már agyonfecsegte az oldalakat, csak a 106. lapon jut el a kiindulóhelyzet summázásához: "Nos, amilyen világosan csak tudtam, felvázoltam a helyzetet: a férj tapasztalatlan hülye, a feleség ostoba rettegésekkel teli, kéjvágyó teremtés - mert olyan hülye voltam, hogy sose jöttem volna rá: szűz-e a feleségem, vagy sem - és a zsaroló szerető. S aztán megjelent a színen a másik szerető..."
De ez természetesen csak az egyik helyzetvázlat. Mert a könyvben még számtalan másik is felmerül a különféle szereplők szempontja szerint, amelyeket Dowell igyekszik megérteni és ábrázolni. Így teremtődik meg a hallatlan egyensúly: a narrátor, mivel fogalma sincs az életről és a körülötte zajló cselekedetekről, utólag próbálja meg megérteni és bemutatni a lehetséges forgatókönyveket, melyekben mindenki elnyeri a maga relatív igazát. És eközben érzelmileg annyira süket-néma, hogy ilyen hajmeresztő mondatokat képes leírni: "Mrs. Maidan halála 1904. augusztus 4-én következett be. S aztán 1913. augusztus 4-éig nem történt semmi." Noha minden vágya, hogy megírja és megfejtse, mi történt ebben a periódusban. De ehhez - mind társadalmi helyzete-neveltetése, mind lélektani alkata alapján - vak és hülye, legalábbis önértékelése szerint. Egy kérdésbe menekül, amely - persze parodisztikus módon - díszére válhatna egy angolszász analitikus filozófusnak is: "Ha kilenc esztendeig őriztem egy szép almát, amelynek rothadt a közepe, de csak négy nap híján kilenc év és hat hónap múlva fedezem fel, hogy a belseje rothadt, nincs igazam, amikor azt állítom, hogy kilenc évig volt egy szép almám?" És aztán persze megint: "Nem tudom".
Maga az elbeszélés is tökéletesen szituatív, és minden ízében a regény alapérzületének, a bizonytalanságnak, az elhallgatásnak, az "úriemberi" világnak, a társadalmi hazugságok fenntartásának a szolgálatában áll. Dowell ugyanis az Edwardtól rámaradt utolsó szerelmének, a kataton és néma Nancy Ruffordnak meséli el a történetet, vagyis olyasvalakinek, aki már nem képes sem továbbadni, sem megérteni. Azaz a szörnyű történet "köztünk marad". És meséje, mint azt a regényt újra felfedező esszéjében Graham Greene megjegyzi, magának az emlékezet működésének a leképezése. Így válik lehetővé, hogy Ashburnham kapitány iszonyatos végét a legutolsó (!) lapon, mintegy mellékesen mondja el Dowell: "Most jut az eszembe: elfelejtettem elmondani, hogy halt meg Edward." A dohányzószalonban, pár konyak és három jó szivar közt elmesélt jó anekdota lesz ekkor az egész regény, amely éppen azt is üzeni, hogy mennyire pokoli ez a fajta világlátás, mennyire hazug és pusztító a külvilág és a sors tomboló démonainak udvariasan tapintatos, úgymond "úriemberhez" méltó érzékelése. A társadalmi regény és a lélektani regény széttéphetetlen ölelésben egyesül.
Fordította: Szíjgyártó László. Európa, 2011, 281 oldal, 3000 Ft
