Bán Zoltán András

Bár elég sok német nyelvű könyvet fordítottam, szerzőikkel személyesen még soha nem nyílt alkalmam találkozni, mivel szinte mindegyikük (Adorno, Doderer, E. T. A. Hoffmann, Musil, Robert Walser) már régen meghalt. Ezért is vártam kíváncsian a találkozást Natascha Kampuschsal, másrészt, ha belegondolok, félig-meddig halott szerző ő is, hiszen a fogsága 3096 napját bemutató könyvben egy túlélő beszél, a síron túlról mintegy. Vagy: újjászületése kapujából. És ez az eldöntetlenség adja a könyv egyik legfőbb feszültségforrását. Meg hát valóban érdekelt, hogyan fest mostani állapotában az az ember, akinek története egyike a leginkább fantasztikusnak, amit életemben olvastam - egészen Hoffmann vagy Kleist vadromantikus tollára méltó rejtély.

Különös, hogy miközben Ludwig Wittgenstein, legkivált persze Thomas Bernhard közvetítésével, egyike lett a legnépszerűbb, legtöbbet idézett magyar irodalmi alakoknak, addig voltaképpen egyetlen komoly életrajza sem jelent meg nálunk. Leginkább három könyv hiányzik: Brian McGuinness alapvető műve Ludwigunk ifjúságáról, aztán persze a mindmáig legjobb biográfiája, Ray Monk kötete, és a talán legszebb megemlékezés, tanítványa, Norman Malcolm memoárja. És az eredeti művekben sem dúskálunk; fő művei, a Tractatus, a Filozófiai vizsgálódások és A bizonyosságról persze megvan fordításban, de roppant hiányok mutatkoznak még e téren is. Nagyon remek tehát, hogy megjelent ez a harmatfriss kötet, amelynek ugyan nem Ludwig a főszereplője, de a családja, bécsi környezete, egész szellemi miliője nélkül az ő élete (és talán filozófiája is) felfoghatatlan lenne, így aztán a könyv tényleg hiánypótló. Ráadásul igen szórakoztató és olvasmányos, miközben elkerüli a bulvár csapdáját.

Száz éve született, de mindössze 19 éve, 1991-ben halt meg. És mégis feltehető a kérdés: melyik dátum van messzebb tőlünk? Más megfogalmazásban: szellemi értelemben melyik a nagyobb szám, a száz vagy a tizenkilenc?

Az 1941-ben Ufában született, 1990-ben New Yorkban meghalt Szergej Dovlatov 1978-as emigrációjáig élte a szovjet író egyszerű, mindennapi és iszonyatos életét, hogy Tolsztoj híres mondatával szóljunk. Volt egyetemista, lágerőr egy köztörvényes zónában, idegenvezető, újságíró, munkás, bokszoló, amatőr filmek szereplője, zokninepper, valutaüzér és még sok más, vagyis nagyjából minden, csak orosz író nem tudott lenni, mivel hazájában gyakorlatilag egy sor szépirodalmat nem publikálhatott. És közben ivott is, egészen brutális, szovjet mértéktelenséggel, mely még ennek a különösen jó fizikummal megáldott - atletikus, 195 centire nőtt - embernek is végzetesen betett; korán halt meg, és szürrealistának elképzelt temetésén nyilván a pokoli mennyiségű vodkásüveg állhatott volna díszőrséget.

Hogy új rendszer épül Magyarországon, arról semmi kétséget nem hagynak a közelmúlt eseményei. Már neve is van: a Nemzeti Együttműködés Rendszere. De ugyan miféle értelmezési tartományba esik a "nemzeti" szó 2010-ben, Európában?

Ha igaz a fiatal Lukács regényelmélete, miszerint a műfaj legfőbb témája a problematikus individuum és a kontingens, az esetlegesen adott világ szembenállása, akkor ez a leírása talán a bűnregények főhősére, a nyomozó figurájára illik a legtökéletesebben.

Az 1944-ben a bajor Weltach am Allgäuban született és 2001-ben választott hazájában, Angliában egy autóbalesetben meghalt W. G. Sebald (aki keresztneveit túl germánosnak vélve csak a monogramját adta meg írásai élén) Thomas Bernhard társaságában a legmélyebb német nyelvű író volt 1945 után. Immár a harmadik könyve jelent meg magyarul.

Egy bizonyos életkor fölött nyilván mindenki hallott az úgynevezett Nagyfa galeriről; e sorok szerzője - lévén nagy Sakk-Matt-rajongó - még rendszeresen látta egyiküket-másikukat az Ifjúsági Park fölött lombosodó hatalmas fa alatt. De kik voltak ők, és mit akartak? - hogy Hollós Ervin örökbecsű förtelmének címét parafrazeáljam. Horváth Sándor igen alapos kötetéből világosan kiderül, hogy kik voltak (még nagyjából az is, hogy kicsodák ma), de a "mit akartak?" kérdésre már nehezebb (vagy könnyebb) válaszolni, hiszen úgy tűnik, nem rendelkeztek semmiféle megfogalmazható fogalmi rendszerrel, "ideológiával", még csak galeritörvényekkel sem, és ennek megfelelően nem akartak ők az égvilágon semmit. Legfeljebb élvezni a jó levegőt. Vagy hallgatni a parkból kiszűrődő zenét, mert hajuk és ruházatuk miatt oda nem engedték be őket, meg nem is lett volna rá pénzük. Vagy egyszerűen csak lenni, anélkül, hogy állandóan baszogatná őket valami önhitt rendőr, önkéntes rendőr, öntudatos körzeti megbízott, önerős munkásőr, öntudatlan házmester, szóval csupa akkori rendszergazda.

Noha már két regénye is megjelent magyarul (A fába szorult féreg, A harmadik rendőr), az 1911-ben született és 1966-ban meghalt ír szerző tökéletesen ismeretlennek számít nálunk. És feltehetően más tájakon sem törik szét a kirakatokat regényeiért, jóllehet Graham Greene meg Anthony Burgess a 20. század abszolút csúcsai közé sorolta az eredetileg At Swim-Two-Birds címen kijött, 1939-es művet; a félig vak Joyce, amikor nagyítóval elolvasta, lakonikusan ennyit mondott: egész jópofa. Ez tőle köztudottan dicshimnusznak számított.

A Gondolat Kiadó Akcentusok - Holland nyelvű irodalom című sorozatában eddig egy remekmű (Nescio: Az élősködő), egy magas színvonalú munka (Elsschot: Sajt), valamint két kicsit gyengébb, de a legkevésbé sem érdektelen regény jelent meg. A két legújabb produkcióból az egyik ismét remek és a másik is igen jó regény - erős mérleg, és azt bizonyítja, hogy a kiadó valóban hiányt pótol ezzel a szériával. Bán Zoltán András