Talán úgy lett volna logikus (és Saramagóról írott nekrológomban - MaNcs, 2010. június 24. - magam is felültem ennek), hogy Az elefánt vándorútja legyen a portugál Nobel-díjas utolsó regénye, ez az emberiség szörnyű botlásait, gonoszságát és megátalkodott, még az állatokat sem kímélő rosszaságát némi megbocsátó, a reménytelen eseteknek kijáró keserű mosollyal nyugtázó bölcs szatírjáték. De nem. José Saramago még nyolcvanhét évesen (!) sem fogta be pörös száját, portugálul 2009-ben megjelent regénye lett a végső üzenete, újabb vádakkal a Biblia, a katolicizmus és egyáltalán az Isten nevét gonosz célokkal szájukra vevők ellen. A botrány - bár nem érte el a Jézus Krisztus Evangéliuma 1991-es megjelenésekori habzó szájú szintet - ezúttal sem maradt el, hiszen Saramago egy rövid, de annál velősebb regénykében utoljára még jól odapörkölt azoknak, akiket egész életében utált és megvetett, az álszenteknek, az Isten nevében hullahegyeket emelőknek. De nem is annyira nekik, hanem egész egyszerűen Istennek, aki sokak szerint ugyebár a történelem ura. Ugyanakkor persze Káint se kíméli a regény.
Káin mint az Isten ellen lázadó forradalmárok ősapja - régi toposz ez, és elsősorban az európai romantika kedves motívuma. (Nálunk Sütő András írt róla érdekes darabot, és Kemény István pár éves versciklusának is ő a főhőse.) A híres szerzők közül talán Byron volt az első, aki Káin című drámai költeményében (1821) rehabilitálta és Isten ellen vonuló, semmi által nem kötött szabad személyiségnek ábrázolta Ábel gyilkosát, és meggyőződésem, hogy Byron költeményének belső logikája, olykor még jelenetezése is roppantul hatott Saramago elgondolására, de ennek kimutatása sok lapot igényelne. Baudelaire még tovább ment a forradalmi Káin megfestésében: "Kain faja, törj az egekbe, / és döntsd le Isten trónusát!" (Szabó Lőrinc fordítása). Ha nem tévedek, ez a romantika végső és legvadabb különvéleménye a Káin ügydarab tárgyában.
Saramago is szenvedélyes, de ennél ironikusabb művész. Nála Káin nem feltétlenül forradalmár, inkább amolyan kellemetlenkedő értelmiségi, izgága, kérdező lény, akit nem könnyű laposan semmitmondó válaszokkal kielégíteni. A sorsdöntő gyilkosságnál kerül szembe először Istennel (akit persze többek közt a Teremtés jelenetében már amúgy is kissé korlátolt, a köldök megteremtéséről például nagyvonalúan megfeledkező, ám erősen zsarnoki hajlamú mesterembernek ábrázolt az elbeszélő), és megint a kérdések miatt. (Nagyon lényeges, hogy Byron műve is Káin kérdésével zárul: But with me? - "De velem mi lesz?", és ebben - Goethe kortársi recenziója szerint - "minden benne van, amit vallásról és erkölcsről el lehet mondani e földön".) Az első és legfontosabb kérdés természetesen ez: ha Isten mindenható, miért hagyta, hogy Káin megölje Ábelt, hiszen megakadályozhatta volna? És Isten válasza, miszerint csak próbára akarta tenni, nem elégítheti ki. És jön a következő kérdés: "Mégis mi vezet abban, hogy próbára teszed azt, akit te magad alkottál?", amire az úr (Saramago kisbetűvel írja, ahogy az összes tulajdonnevet is) csak a lapos választ adhatja: mert ő az ura mindennek. Ez már sok Káinnak, és megteszi a döntő vallomást: "azért öltem meg ábelt, mert téged nem ölhettelek meg, de így olyan, mintha megöltelek volna", és várja az úr kezéből a büntetést, a halált. De isten még ennél is ravaszabb (gonoszabb?), és Káin legnagyobb meglepetésére a büntetés helyett egyenesen frigyet köt vele; megbélyegzi ugyan a híres Káin-bélyeggel, ám egyben kijelenti: "ez megbélyegzettséged jele, de a jele annak is, hogy egész életedben a védelmem és felügyeletem alatt állsz, felügyelem a lépteidet, akármerre jársz..."
És elindul - az elbeszélő szerint - a "máig tartó vita" Káin és az Úr között, amelynek során az Isten megengedi, hogy Káin végigmenjen a Biblia első könyveiből jól ismert történeteken - roppant szellemes apokrif bibliai irat keletkezik így. Saramago most is a rá jellemző fantasztikus realizmussal dolgozik, így nem zavarja, hogy Káin olyan történetekben is megfordul (Bábel tornyának építése, Mózes és Józsué cselekedetei, Ábrahám áldozata, Jób szenvedéstörténete, Noé bárkájának építése stb.), ahol a bevett bibliai könyvek szerint nem jelenhetne meg, és gond nélkül jár át az egyik idősíkból a másikba, a múltból a jövőbe, és viszsza, de az elbeszélő parádés vágással oldja meg a narratív dilemmát, miszerint Káin nem a jövőbe jutott, hanem "a szemléletesség kedvéért jobb volna, ha ezt egy másik jelennek neveznénk, mert a föld ugyanaz, csak a jelen idő változik rajta, vannak múltba tűnt jelen idők, és lesznek eljövendő jelen idők, ez végtelenül egyszerű, mindenki megérti". Miként a regényben ábrázolt Káin logikája szerint az is teljesen érthető, hogy nem akarja megmenteni a Noé bárkájában túlélésre és új isteni szövetségkötésre szánt emberiséget, éppen ellenkezőleg: Noé családját megöli, míg végül a pátriárkát rábeszéli az öngyilkosságra. A vízözön - és a kötet - végén az úr legnagyobb meglepetésére egyedül Káin jön elő a bárkából, és hiába kérdi tőle a jóisten, hol az új emberiség, és hát kivel fog ő akkor új frigyet kötni, Káin brutálisan felel: "volt egy, és nem lesz másik, senkinek nem fog hiányozni". De ez azért mégsem ilyen egyszerű. Mert szócsatájuk tovább folytatódik ("Az emberek történelme az istennel való csatározásuk történelme, mert ő sem ért minket, és mi is képtelenek vagyunk megérteni őt"), bár a két veszekedő hangja már nem hatol el a regény teréig, "s bizonyosan csak annyi tudható, hogy vitájuk nem ért véget és még mindig tart. A történetnek itt vége szakad, mert immár nincsen több elbeszélnivalónk."
Mindezt és még sok idevágó anyagot már számtalan teológiai-filozófiai értekezésben taglaltak, e téren Saramago nemigen hozhat újdonságot. De lenyűgöző az elegancia és mértéktartás, a szellemi sziporkázás, ahogy a nehéz témát és gondolati anyagot szinte odavarázsolja az olvasó elé. Saramago vérbeli elbeszélő, az egyik utolsó nagy mesemondó az európai irodalomban. Nyelvtudás híján nem vállalkozhatom a fordítás szakszerű értékelésére, de annyi evidens, hogy a magyar szöveg a legbonyolultabb körmondatokban is tökéletesen természetes, mesterien kiegyenlített, a fordító, Pál Ferenc virtuózan váltogatja a stiláris regisztereket, és sosem fárad ebbe bele.
Fordította: Pál Ferenc. Európa, 2011, 159 oldal, 2800 Ft
