A pusztulás útvesztőiben

W. G. Sebald: A Szaturnusz gyűrűi

  • Bán Zoltán András
  • 2011. május 12.

Könyv

A németül először 1995-ben megjelent kötet a legkevésbé szépirodalmi vagy fikciós jellegű W. G. Sebald művei közül.

Noha a többi négy, jobb híján regénynek nevezett könyvével kapcsolatban is tanácstalanok vagyunk e téren (ezek közül már csak a Nach der Natur című nincs meg magyarul), A Szaturnusz gyűrűi már külső cselekményében sem vall regényre. Alcíme szerint "Angliai zarándokút", ami félig-meddig valamiféle útikönyvre utal. És e téren nem is érheti csalódás az olvasót, a könyv valóban egy kelet-angliai, egész pontosan a Suffolk grófságban, részben gyalog megtett túra leírása, nevezetes épületekkel, élénk helyszínrajzzal, részletes tájleírásokkal, és még a helytörténeti részletekkel sem takarékoskodik a szerző. De mégis rossz helyre nyúl, aki kicsit is szabályos útikönyvet keres. Sebald - ellentétben az útirajzok szerzőivel - nem azt tekinti fő feladatának, hogy felkeltse az olvasó érdeklődését a megtekintett nevezetességek megismerésére, hogy ezáltal mintegy őt is az író által megtett út megismétlésére csábítsa. Mint minden útikönyv, szintén kalandot kínál, de ez elsősorban szellemi jellegű. A világ megismerése, de egyben az azt szemlélő szubjektum önmegismerése is lesz a kultúrtörténeti kaland.

*

Maga az utazás 1992 augusztusában indul: "amikor vége felé járt a kánikula, gyalogszerrel nekivágtam a kelet-angliai Suffolk grófságnak, azt remélve, hogy elszökhetem az üresség elől, ami egyik nagyobb munkám lezárása után egyre jobban kezdett eltölteni". Vagyis a zarándoklat részben gyógyító jellegű. Ám a terv kudarcba fullad. "A kirándulást követő időkben mindenesetre egyszerre töltött el a boldogító szabadság és ama bénító rémület emléke, ami nemegyszer elfogott a még ama félreeső vidéken is messzi múltba visszanyúló pusztítás nyomai láttán. Talán ezért történt, hogy napra pontosan egy évvel útnak indulásom után, szinte a teljes mozdulatlanság állapotába kerülve beszállítottak Norwichba, ahol nekifogtam, legalábbis gondolatban, hogy leírjam az alább következő oldalakat." A feljegyzéseket végül három évvel később, 1995. április 13-án zárja le Sebald. Ennyi a kötet időbeli gerince. Ám a tájakon, helyszíneken át, a csillapíthatatlan emlékáradás során az utazás egyfajta labirintus jellegét ölti, és ennek egyik külső képe a Dunwich közelében fekvő útvesztő, amelyben órákra eltéved az elbeszélő. Megszabadul, de nem az emléktől, mert az későbbi álmaiban visszatér: "Hónapokkal e mindmáig felfoghatatlan élményem után álmomban újra a dunwichi rónán jártam, újra ott mentem a hihetetlenül kanyargós utakon, és újra nem találtam ki az úgy gondoltam, külön számomra készített útvesztőből." És most úgy tűnik az elbeszélőnek, hogy egyszer már, mégpedig a Somerleytonban levő tiszafa-labirintus közepén elfogta nagyjából ugyanez az érzés. Az útvesztőről ráadásul "álmomban teljes bizonyossággal tudtam, hogy nem mást ábrázol, mint agyam keresztmetszetét." A labirintussors Sebaldra, az elbeszélőre szabott.

*

Ennek következtében (és még számos példa lenne felsorolható) olykor már nem tudjuk, melyik idősíkban járunk voltaképpen. Nem tudjuk, mi az emlék és mi az álom, mi a fikció és mi a "valóság". A labirintus nemcsak térbeli, hanem időbeli is, és a könyv talán legkiterjedtebb metaforája. Az elbeszélő eltéved a természetben, de ugyancsak eltéved a múltban is, azaz a történelemben. A természet, a táj egyszerre naturális és historikus, a történelem, vagy ha úgy tetszik, a megformált táj, azaz az emberi kultúra nem választható el a szigorú értelemben vett természet történetétől. A kettő pusztulása egyszerre megy végbe. A Jorge Luis Borges egyik esszéjéből idézett, a fiktív Tlön nevű birodalomról szóló részlettel Sebald a pusztulás terén is mintegy a világ fiktív értelmezésére szavaz. "A labirintusszerű Tlön azzal fenyeget már, hogy kioltja az ismerős világot. Tlön eleddig senki által nem beszélt nyelve máris behatolt az iskolákba, Tlön történelme máris feledésbe merített mindent, amit valamikor régen tudtunk vagy tudni véltünk, a történetírásban máris megmutatkoznak a fiktív múlt vitathatatlan előnyei. Minden nyelv, még a spanyol, a francia és az angol is el fog tűnni a bolygónkról. A világ Tlön lesz."

Ugyanakkor Sebald nagyon távol áll bármiféle környezetvédő hangütéstől, és könyvében (miként a többi művében is) ugyanazt teszi, amit Borges idézett beszélője, aki a teljes pusztulás közepette mit sem törődik a világ "eltlönösödésével", és tovább csiszolgatja egyik fordítását. Esze ágában sincs olyasmit sugallni, hogy az ember tönkretette az ártatlan természetet, és ezért pusztulásra ítéltetett ő maga is. A világ természetes menete a pusztulás, az entrópia felé halad. Ez megállíthatatlan, de a fikcióba belemerülő szubjektum találhat magának menedéket a képzelet, az álom és az egykori kultúra világában, mely utóbbi részben persze ugyancsak a fantázia terméke. Létezik menedék, mégpedig a szépségben. Ebben Adalbert Stifter (1805-1868), a nagy osztrák, de nálunk mindmáig alig ismert elbeszélő követője, akiről Sebald írta az egyik legszebb esszét: "Stifter fáradozásai a szépség megörökítésére talán a tájleírásaiban a leginkább kézzel foghatóak. A tájképben, amely belépésre invitál, az objektív valóság és a szubjektív fantázia határai cseppfolyósak lesznek, a természet immár nem csak az, ami vadidegenül körülvesz minket, hanem valamiféle nagyobb élet, amely analóg a miénkkel." Aligha tévedünk, ha részben önjellemzésként fogjuk fel ezt, noha a Sebald-féle szépség már természetesen más, mint Stifter korában. Ez a szépség már kevéssé vigasztaló, inkább rémisztő ("a szép csak a rémületes kezdete", írta Rilke), ugyanakkor mégis asylum a kopár kelet-angliai tájakon elkárhozottként vándorló gyalogléleknek. Sebald talán a legplasztikusabban, látomásszerűen láttató író az újabb kori német prózában, de a látvány számára elsősorban a pusztulás képeit jelenti, és ha a kép szép, az inkább a lerobbanás melankóliájának szépsége, a romba dőlés fenséges szomorúsága és civilizációnk elháríthatatlan eltűnésének rajza. Persze olykor úgy érezzük - és ez a fikció felé viszi a formálást -, mintha maga Sebald találta volna ki ezeket a félelmetesen sivár és szívsajdító romokat, az egykori pompa és gazdagság immár csak a rovarok vagy a homok lakta terepeit, vagyis az útleírás "csal". Úgy érezzük, a tájak, a szobabelsők is a kezére játszanak, mintha ezeket is, mint a labirintust, külön az ő számára készítették volna, és amikor belépünk a Swan Hotelbe, már nem is csodálkozunk: "A rózsaszínű ágy fejtámlája csaknem öt láb magas, fekete márványozott mintájú műlappal bevont konstrukció volt mindenféle fiókokkal és rekeszekkel, és leginkább egy oltárra hasonlított, a vékony lábú fésülködőkomódot aranyarabeszkek díszítették gazdagon, s a ruhásszekrény aljába illesztett tükör furcsán torz külsőt kölcsönzött az embernek. Minthogy a hajópadló igen egyenetlen volt, az ablak felé erősen lejtett, és az összes bútor valahogy ferdén állt, az ember azzal az érzéssel aludt el, mintha egy összedőlő házban volna." Az ilyen, valóságos és egyben szürrealista díszletek egyre másra bukkannak fel a könyvben. A valóság és a fantázia termékei közti határ itt is elmosódik. A Stifter-esszében felemlített megállíthatatlan entrópia nem csak a természetet érinti, de a kultúra terén ugyancsak működik.

*

A kritika már sokszor kifejtette, hogy Sebald látszólag inkább fikciós művei egyfajta hatalmas esszéregényként, az összefüggések roppant hálóját megszövő és értelmező irodalomtörténeti tanulmányok sorozataként is felfoghatók (lásd ezzel kapcsolatban: A visszahajló idő, MaNcs, 2007. július 26.; Otthon az inkognitóban, MaNcs, 2010. április 22.), ami persze újabb adaléka a képzeletbeli és a valóságos közti cserebomlásnak. A Szaturnusz gyűrűiben (mely felépítésében, egész logikájában leginkább az ugyancsak útirajzokat is tartalmazó Logis in einem Landhaus című "tiszta" esszésorozattal rokon) szintén fellépnek a múlt kultúrhéroszai; egyrészt a híresek: Joseph Conrad, vicomte de Chateaubriand, Algernon Swinburne, Borges, Flaubert; másrészt az olyan alig ismert, részben elfeledett különcök is, mint Thomas Browne (bizonyos értelemben a kötet főhőse) és Edward FitzGerald. És a kultúra alakjai mellé családias biztonsággal állnak oda a "valóságos" alakok, akik kívülállásban, különcségben a legkevésbé sem hajlanak el a lexikonokban is megörökített alakoktól: Sebald kolléganője, Janine Daykins, aki Flaubert homokmániájával foglalkozott egész életében, George Wyndham Le Strange őrnagy, aki szinte egész életében nem lépett ki hatalmas házából vagy Alec Garrard, aki "jó két évtizede építgeti a jeruzsálemi Templom modelljét". Sebald tagadhatatlanul hajlik rá, hogy a külön neki teremtett csodabogarakkal népesítse be írásainak furcsaságokban amúgy sem szűkölködő flóráját és faunáját, de ebben alig valami van a Ráth-Végh István-féle mindenféle extremitástól megbűvölt antikváriusi szemléletből. Ezek az alakok nem bizarrságukból, életidegenségükből ennyire elvadultak, hanem mert kivándoroltak, olykor a szó szoros értelmében (és ilyen persze egyik hőse, Jacques Austerlitz is vagy a Kivándoroltak című kötet négy alakja), olykor csak önmaguk száműzöttjeiként. És talán ilyen alak volt W. G. Sebald is, vagy netán "Sebald", vagy az a könyveiben fellépő Én-elbeszélő (akinek megköltött mivoltát furcsamód csak fokozza, hogy a könyvében fényképet közöl "önmagáról"), aki mindezt megélte, vagy elképzelte, aminek krónikásául szegődött. Egyik legfontosabb irodalmi hőséről szóló esszéjében felidézi a különc svájci író, Robert Walser (1878-1956) önjellemzését, miszerint ő "mindig ugyanazt a regényt írta, egy sokféleképpen összevagdalt vagy széttiport Én-könyvet." Amihez Sebald a következőt fűzi: "ám ez a főalak, ez az Én ebben az Én-könyvben szinte soha nem bukkan elő, kimarad, pontosabban elrejtőzik a többi alak tömegében". Sebald olyan kivándorolt volt, aki az általa megjelenített többi kivándorolt, valamint a természet és a történelem alakváltozatainak inkognitójában élte és formálta könyvekké a maga inkognitós életét.

 

Fordította: Blaschtik Éva. Európa, 2011, 347 oldal, 3500 Ft

Neked ajánljuk