Olvasói levelében (MaNcs, 2011. május 19.) Bojtár Endre megdorgálja Radics Viktóriát, a lap szerkesztőit és engem, hogy tovább éltetjük a helytelen gyakorlatot, miszerint idegen nyelvű kötetek recenzeálásakor egy vak hangot sem szólunk a fordító teljesítményéről. Ehhez fűzök megjegyzéseket a következőkben, előrebocsátva, hogy csak a magam nevében beszélhetek, noha a kommentárom részben a szerkesztőségi munkát is érinti, hiszen korábban e lap editoraként is folyamatosan elkövettem a Bojtár Endre által joggal kárhoztatott hibát.
Mert Bojtárnak igaza van, nem kérdés. De az már igen: mi okozza, hogy nem csak ebben a lapban, de szinte mindenütt bevett gyakorlat lett a műfordítók zárójelbe helyezése? Nyilván nem valami szándékos gonoszságról van szó, annál kevésbé, mivel Bojtár szerint az adott esetben "mindkét kritikus maga is egészen első osztályú műfordító".
Akkor először a magam ügyében. Bojtár Endre szerint hibámat részben mentheti, hogy (Bán) "nem akarta indoklás nélkül levágni a - szerintem - csapnivaló fordítást". A helyzet azonban ennél rosszabb (vagy jobb, as you like it). Ugyanis - szerintem - Blaschtik Éva új Sebald-fordítása (A Szaturnusz gyűrűi) egyáltalán nem csapnivaló, azaz nem emiatt hallgattam. Nem tekinthetem rossznak a fordítást, hiszen mintegy találomra belelapozva és a "gyanús" helyeknél összevetve az eredetivel, szinte mindenütt azt tapasztaltam, hogy Blaschtik fordítása nagyon, olykor talán túlzottan is pontos, ami - ismerve a német író rendkívül választékos, olykor csak komoly szótárazással utolérhető, számtalan szakkifejezést használó, rejtett utalások egész sorát tartalmazó szókincsét - roppant fontos erény Sebald magyarításakor. Kétségtelen, hogy a fordító kétszer is Uruguayt ír Argentína helyett (a 85., illetve a 87. oldalon), de ez a lényeget nem érintő, jellegzetes fordítói sakkvakság, amelyet mindannyian elkövetünk; magam nemrég például gond nélkül Keleti pályaudvarnak fordítottam a Nordbahnhof szót; az ilyesmire csak legyintünk, és megyünk tovább.
Azt írtam, talán túlzottan pontos a szöveghűség. És ekkor már egy másik rétegnél vagyunk, a stílus vagy a hangvétel fordítói kérdésénél. Mert érvelhet valaki ekként: igaz, a szöveg hű az eredetihez, de csak a szótári értelemben, magasabb értelemben viszont nem az, mert hiányzik belőle Sebald prózájának versszerű lüktetése, ritmusa stb.; továbbá a magyar szöveg néha indokolatlanul körülményes, és ez nem Sebald eredetileg is létező nyakatekertsége (persze kérdés: mi eredetileg is nyakatekert egy német anyanyelvűnek?), óvatosan előrearaszoló beszédmodora, hanem egyszerűen csak sutaság, ügyetlenség. (Nem akarom folytatni a példákkal okadatolt képzeletbeli érvelést, hiszen nincs rá helyem - és a helyhiányról még amúgy is szó lesz.) Ez igaz lehet, de az ilyesmi sokszor ízlés dolga, és ezért nagyon nehéz érvelni mellette. Ráadásul az ilyesmi bebizonyítása sok helyet igényel - már megint itt tartunk. Erről tehát le kellett mondanom, ugyanakkor semmitmondó kitételekkel nem akartam megsérteni a fordítót. És talán az olvasókat sem.
És ezzel már az elvi gondoknál, egyszerűbben szólva, a szerkesztőségeknél vagyunk. Kérdés: mely magyar lapok a legalkalmasabbak arra, hogy bennük fordításkritikát vagy legalább a fordításról némi érdemben is szóló cikket elhelyezzünk? Egy napi- vagy hetilap nyilván kevéssé jöhet szóba, ráadásul egyre komorabb homlokkal tapasztaljuk naponta, hogy az efféle periodikák irodalomkritikai rovata a megszűnés szélén vegetál. És most nem a színvonalról, hanem a hely mennyiségéről beszélek. Ma Magyarországon három hetilap létezik, amely komolyan vehető művészeti bírálatokat közöl. E három (Élet és Irodalom, Heti Válasz, Magyar Narancs) szerkesztői nyilván óránként esnek kétségbe, látva a hatalmas könyvtermés és a recenzeálásra rendelkezésre álló hely közti irtózatos szakadékot. Már a kortárs magyar irodalom fele sem fér bele, nemhogy a külföldinek akár csak a tizede. (És akkor még nem említettem a szakkönyveket.) A helyzetet súlyosbítja, hogy a napilapok - hely hiányában - alig vállalhatják a tehermentesítést, ráadásul a három egyáltalán figyelembe vehető periodika (Magyar Nemzet, Népszabadság, Népszava) kulturális rovatainak felületessége olykor egészen rémisztő. Ha semmire sincs hely, akkor a fordításra még annyi sincs. (Leszámítva a botrányosan rossz fordításokról szóló olykori felháborodásokat, de az ilyen magyarítások szerencsére ritkák - bár ki tudja? Mivel nincs fordításkritika...) Vannak persze kivételes helyzetek, például amikor egy amúgy is nagy név fordít le valamit; akkor persze nagyzenekari lesz a hangszerelés és akad hirtelen hely is. De ez megint raritás. Miként az is, amikor e lapban kimerítő elemzést hoztunk Molnár Zsófiától a Godot... fordításának immár negyvenéves baklövéseiről ("Hiába, nem megy", 2006. június 29.). Visszhangja természetesen nem volt, és fogadni mernék, hogy Beckett magyar szövege a további negyven évben is a kimutatott hibákkal jelenik meg.
Ha már itt tartunk, nézzük egy pillanatra a kritikus oldaláról a dolgot. A példánál maradva: hogy egy ilyen nehézségű, kábé 400 oldalas próza fordítását lege artis bírálja valaki, ahhoz legalább két hetet kell eltöltenie a szöveggel, ráadásul ez Blaschtik Éva harmadik Sebald-magyarítása, vagyis figyelembe kellene vennie az előzőeket is. Hogy erre a mai közlési helyzetben aligha vállalkozik bárki is, az talán megbocsátható.
Röviden: nagyjából ilyen (és egyéb, de a helyhiány miatt már nem említhető) indokok miatt nem szóltam semmit Blaschtik Éva fordításáról, és feltehetően hasonló indokok alapján tesznek így a hetilapok (napilapok) szerkesztői is. Miközben persze vérzik a szívük. A szívünk.
Maradnak akkor az internetes portálok, ahol elvileg nincs terjedelmi megkötés. Persze mégis van, mégpedig az olvasó szeme és az itt dívó másféle olvasási szokások, melyek mégsem engedélyezik a 30-40 ezer karakteres, mélyen analizáló cikkek közlését. Nem is hoznak ilyeneket. Pedig szerzőjük biztos lenne rá. De talán ez se biztos, hiszen a fordításkritika - ellentétben a "sima" irodalomkritikával - az ízlésen kívül megalapozott szakmai ismereteket is követel.
Eszerint pillanatnyilag csak a vastag folyóiratok jelenthetnek azilumot. De azt kell látnunk, hogy itt is többnyire csak a versfordítások elemzésére jut a dolog súlyának megfelelő hely. Emlékszem, milyen elragadtatással olvastam pár éve Várady Szabolcs káprázatos esszéjét Philip Larkin This Be The Verse című versének ötféle fordításáról a Holmiban. Vagy ugyanebben a lapban Erdélyi Ágnes elemzését Kis János Kant-fordításáról. Kőrizs Imre cikkeit. Olvasottságától függően bizonyára mindenki képes még jó pár példát hozni a folyóiratokból. De prózai fordítások részletesebb elemzését ezekben is csak elvétve lelhetjük föl. Kulturális önbecsülésünk sérül folyamatosan, de ez - hely hiányában - aligha érdekel már bárkit is.
