Hely hiányában - Megjegyzések egy olvasói levélhez

  • Bán Zoltán András
  • 2011. június 2.

Könyv

Olvasói levelében (MaNcs, 2011. május 19.) Bojtár Endre megdorgálja Radics Viktóriát, a lap szerkesztőit és engem, hogy tovább éltetjük a helytelen gyakorlatot, miszerint idegen nyelvű kötetek recenzeálásakor egy vak hangot sem szólunk a fordító teljesítményéről. Ehhez fűzök megjegyzéseket a következőkben, előrebocsátva, hogy csak a magam nevében beszélhetek, noha a kommentárom részben a szerkesztőségi munkát is érinti, hiszen korábban e lap editoraként is folyamatosan elkövettem a Bojtár Endre által joggal kárhoztatott hibát. Mert Bojtárnak igaza van, nem kérdés. De

Olvasói levelében (MaNcs, 2011. május 19.) Bojtár Endre megdorgálja Radics Viktóriát, a lap szerkesztőit és engem, hogy tovább éltetjük a helytelen gyakorlatot, miszerint idegen nyelvű kötetek recenzeálásakor egy vak hangot sem szólunk a fordító teljesítményéről. Ehhez fűzök megjegyzéseket a következőkben, előrebocsátva, hogy csak a magam nevében beszélhetek, noha a kommentárom részben a szerkesztőségi munkát is érinti, hiszen korábban e lap editoraként is folyamatosan elkövettem a Bojtár Endre által joggal kárhoztatott hibát.

Mert Bojtárnak igaza van, nem kérdés. De az már igen: mi okozza, hogy nem csak ebben a lapban, de szinte mindenütt bevett gyakorlat lett a műfordítók zárójelbe helyezése? Nyilván nem valami szándékos gonoszságról van szó, annál kevésbé, mivel Bojtár szerint az adott esetben "mindkét kritikus maga is egészen első osztályú műfordító".

Akkor először a magam ügyében. Bojtár Endre szerint hibámat részben mentheti, hogy (Bán) "nem akarta indoklás nélkül levágni a - szerintem - csapnivaló fordítást". A helyzet azonban ennél rosszabb (vagy jobb, as you like it). Ugyanis - szerintem - Blaschtik Éva új Sebald-fordítása (A Szaturnusz gyűrűi) egyáltalán nem csapnivaló, azaz nem emiatt hallgattam. Nem tekinthetem rossznak a fordítást, hiszen mintegy találomra belelapozva és a "gyanús" helyeknél összevetve az eredetivel, szinte mindenütt azt tapasztaltam, hogy Blaschtik fordítása nagyon, olykor talán túlzottan is pontos, ami - ismerve a német író rendkívül választékos, olykor csak komoly szótárazással utolérhető, számtalan szakkifejezést használó, rejtett utalások egész sorát tartalmazó szókincsét - roppant fontos erény Sebald magyarításakor. Kétségtelen, hogy a fordító kétszer is Uruguayt ír Argentína helyett (a 85., illetve a 87. oldalon), de ez a lényeget nem érintő, jellegzetes fordítói sakkvakság, amelyet mindannyian elkövetünk; magam nemrég például gond nélkül Keleti pályaudvarnak fordítottam a Nordbahnhof szót; az ilyesmire csak legyintünk, és megyünk tovább.

Azt írtam, talán túlzottan pontos a szöveghűség. És ekkor már egy másik rétegnél vagyunk, a stílus vagy a hangvétel fordítói kérdésénél. Mert érvelhet valaki ekként: igaz, a szöveg hű az eredetihez, de csak a szótári értelemben, magasabb értelemben viszont nem az, mert hiányzik belőle Sebald prózájának versszerű lüktetése, ritmusa stb.; továbbá a magyar szöveg néha indokolatlanul körülményes, és ez nem Sebald eredetileg is létező nyakatekertsége (persze kérdés: mi eredetileg is nyakatekert egy német anyanyelvűnek?), óvatosan előrearaszoló beszédmodora, hanem egyszerűen csak sutaság, ügyetlenség. (Nem akarom folytatni a példákkal okadatolt képzeletbeli érvelést, hiszen nincs rá helyem - és a helyhiányról még amúgy is szó lesz.) Ez igaz lehet, de az ilyesmi sokszor ízlés dolga, és ezért nagyon nehéz érvelni mellette. Ráadásul az ilyesmi bebizonyítása sok helyet igényel - már megint itt tartunk. Erről tehát le kellett mondanom, ugyanakkor semmitmondó kitételekkel nem akartam megsérteni a fordítót. És talán az olvasókat sem.

És ezzel már az elvi gondoknál, egyszerűbben szólva, a szerkesztőségeknél vagyunk. Kérdés: mely magyar lapok a legalkalmasabbak arra, hogy bennük fordításkritikát vagy legalább a fordításról némi érdemben is szóló cikket elhelyezzünk? Egy napi- vagy hetilap nyilván kevéssé jöhet szóba, ráadásul egyre komorabb homlokkal tapasztaljuk naponta, hogy az efféle periodikák irodalomkritikai rovata a megszűnés szélén vegetál. És most nem a színvonalról, hanem a hely mennyiségéről beszélek. Ma Magyarországon három hetilap létezik, amely komolyan vehető művészeti bírálatokat közöl. E három (Élet és Irodalom, Heti Válasz, Magyar Narancs) szerkesztői nyilván óránként esnek kétségbe, látva a hatalmas könyvtermés és a recenzeálásra rendelkezésre álló hely közti irtózatos szakadékot. Már a kortárs magyar irodalom fele sem fér bele, nemhogy a külföldinek akár csak a tizede. (És akkor még nem említettem a szakkönyveket.) A helyzetet súlyosbítja, hogy a napilapok - hely hiányában - alig vállalhatják a tehermentesítést, ráadásul a három egyáltalán figyelembe vehető periodika (Magyar Nemzet, Népszabadság, Népszava) kulturális rovatainak felületessége olykor egészen rémisztő. Ha semmire sincs hely, akkor a fordításra még annyi sincs. (Leszámítva a botrányosan rossz fordításokról szóló olykori felháborodásokat, de az ilyen magyarítások szerencsére ritkák - bár ki tudja? Mivel nincs fordításkritika...) Vannak persze kivételes helyzetek, például amikor egy amúgy is nagy név fordít le valamit; akkor persze nagyzenekari lesz a hangszerelés és akad hirtelen hely is. De ez megint raritás. Miként az is, amikor e lapban kimerítő elemzést hoztunk Molnár Zsófiától a Godot... fordításának immár negyvenéves baklövéseiről ("Hiába, nem megy", 2006. június 29.). Visszhangja természetesen nem volt, és fogadni mernék, hogy Beckett magyar szövege a további negyven évben is a kimutatott hibákkal jelenik meg.

Ha már itt tartunk, nézzük egy pillanatra a kritikus oldaláról a dolgot. A példánál maradva: hogy egy ilyen nehézségű, kábé 400 oldalas próza fordítását lege artis bírálja valaki, ahhoz legalább két hetet kell eltöltenie a szöveggel, ráadásul ez Blaschtik Éva harmadik Sebald-magyarítása, vagyis figyelembe kellene vennie az előzőeket is. Hogy erre a mai közlési helyzetben aligha vállalkozik bárki is, az talán megbocsátható.

Röviden: nagyjából ilyen (és egyéb, de a helyhiány miatt már nem említhető) indokok miatt nem szóltam semmit Blaschtik Éva fordításáról, és feltehetően hasonló indokok alapján tesznek így a hetilapok (napilapok) szerkesztői is. Miközben persze vérzik a szívük. A szívünk.

Maradnak akkor az internetes portálok, ahol elvileg nincs terjedelmi megkötés. Persze mégis van, mégpedig az olvasó szeme és az itt dívó másféle olvasási szokások, melyek mégsem engedélyezik a 30-40 ezer karakteres, mélyen analizáló cikkek közlését. Nem is hoznak ilyeneket. Pedig szerzőjük biztos lenne rá. De talán ez se biztos, hiszen a fordításkritika - ellentétben a "sima" irodalomkritikával - az ízlésen kívül megalapozott szakmai ismereteket is követel.

Eszerint pillanatnyilag csak a vastag folyóiratok jelenthetnek azilumot. De azt kell látnunk, hogy itt is többnyire csak a versfordítások elemzésére jut a dolog súlyának megfelelő hely. Emlékszem, milyen elragadtatással olvastam pár éve Várady Szabolcs káprázatos esszéjét Philip Larkin This Be The Verse című versének ötféle fordításáról a Holmiban. Vagy ugyanebben a lapban Erdélyi Ágnes elemzését Kis János Kant-fordításáról. Kőrizs Imre cikkeit. Olvasottságától függően bizonyára mindenki képes még jó pár példát hozni a folyóiratokból. De prózai fordítások részletesebb elemzését ezekben is csak elvétve lelhetjük föl. Kulturális önbecsülésünk sérül folyamatosan, de ez - hely hiányában - aligha érdekel már bárkit is.

Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Séta a Holdon

A miniszterelnök május 9-i tihanyi beszédével akkora lehetőséget kínált fel Magyar Péternek a látványos politikai reagálásra, hogy az még a Holdról is látszott.

Önkénytörvény

Jön a Szuverenitásvédelmi Hivatal, és rábök bárkire vagy bármire, újságra, szervezetre, vállalkozásra, aki vagy ami 1.) „külföldről finanszírozott”, és olyan tevékenységet végez, amely 2. a) alkalmas a „közélet befolyásolására” és 2. b) az alaptörvény öt, a tervezetben megjelölt bekezdésében megfogalmazott értékét „sérti, negatív színben tünteti fel, vagy az azok elleni fellépést támogatja”.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.

„Erdélyi magyarként ideje elszakadni attól a hagy­mázas úttól, amelyen Magyarország masírozik”

A román elnökválasztás második fordulójában sikerült fordítania a függetlenként indult Nicuşor Dannak az első fordulóban az élen végzett szélsőjobboldali George Simionnal szemben. Az elképesztő fordításról, a kiugró részvételi arányról és Orbán Viktor zavarórepüléséről is beszélgettünk Eckstein-Kovács Péter egykori kisebbségügyi miniszterrel.

Egyszerű világpolgár, hídépítő

  • Mártonffy Marcell

Észak-amerikai pápára senki sem számított. Íratlan szabály volt – állítják bennfentesek –, hogy jezsuita és amerikai szóba sem jöhet. A szilárd alapelv egyik fele 2013-ban, másik fele 2025. május 8-án dőlt meg. A Chicago környékéről származó Robert Francis Prevost bíboros a megbízható szakértők listáján sem szerepelt a legesélyesebbek között. A fehér füst azonban meglepően hamar előgomolygott a Sixtus-kápolna ideiglenes kéményéből.