Don Quijote a való világban - A nyomozó alakváltásai a bűnregényben

  • Bán Zoltán András
  • 2010. május 20.

Könyv

Ha igaz a fiatal Lukács regényelmélete, miszerint a műfaj legfőbb témája a problematikus individuum és a kontingens, az esetlegesen adott világ szembenállása, akkor ez a leírása talán a bűnregények főhősére, a nyomozó figurájára illik a legtökéletesebben.
Ha igaz a fiatal Lukács regényelmélete, miszerint a műfaj legfőbb témája a problematikus individuum és a kontingens, az esetlegesen adott világ szembenállása, akkor ez a leírása talán a bűnregények főhősére, a nyomozó figurájára illik a legtökéletesebben.

Lukács az "absztrakt idealizmus" névvel látta el azt a regényformát, amelyben a hős lelke szűkösebb, mint a cselekvése színteréül adott világ. Szerinte ennek legpéldaszerűbb megtestesítője Don Quijote, a monomániás, aki felveszi a szerinte elvarázsolt világ által arcába dobott kesztyűt. Célja, hogy megfossza varázsától e világot, és leleplezze a legkülönfélébb varázslók mesterkedéseit. A spanyol lovag persze mindig a maga célja szerint jelöli ki a varázslatok körét, ha valami nem illik bele a gondolatmenetébe, akkor varázslatot lát, ha valami egybevágni látszik a való világgal, de mégsem vág egybe szerinte, akkor ugyancsak a varázslókra fogja a tévedést. Vagyis voltaképpen sohasem veszíthet. Vajon nem ilyen valóságkoholó, megszállott, csak egyetlen célra figyelő és önmagát a szó több értelmében is eme célra tartó alak a nyomozó? Aki lehet privát, de lehet közalkalmazott is.

Magánművészek és közhivatalnokok

Köztudott, hogy első, romantikus alakmásaiban, Edgar Allan Poe és Conan Doyle műveiben a nyomozó, Sherlock Holmes, illetve C. Auguste Dupin hangsúlyozottan magánember volt, akik nem tartoztak a rendőrség kötelékébe, és egyebek mellett éppen ez adta hobbiként űzött vizsgálódásaiknak nemcsak az epikus hitelét, de költészetét is. Mert hiszen mi lehetne prózaibb jelenség, mint egy korlátolt, állami alkalmazású rendőr?

Nem véletlenül hozzuk szóba a költészetet. Nagyszerű, de nálunk sajnos kissé elfelejtett, 1965-ös (!) évjáratú esszékötetében (Egy detektívregény-olvasó ötletei) Josef Skvorecky Poe híres esszéjéből indul ki, amelyben a költő A holló című versének születési körülményeit elemezte. Követve Poe gondolatmenetét, arra a vakmerő, ám szellemileg roppant termékeny konklúzióra jut, hogy a detektívregény a költészet szelleméből született meg: "Poe a művészi alkotás megszerkesztésében azt vallja sarkigazságként, hogy visszafelé, a befejezéstől a kezdet felé kell haladni. Viszont mi a megfelelője az életben, az emberi gyakorlatban ennek a lényegében deduktív eljárásnak? Nos, a válasz magától értetődő. A gyilkosságot nyomozó rendőrség munkája." Ám a rendőrség nem képes költői szárnyalásra. Ezért lép a színre Dupin, akit a bűn megbüntetése, azaz a helyzet legalitása vagy illegalitása csak igen csekély mértékben foglalkoztat. Ez a rendőrség vagy a bíróság dolga; A Morgue utcai kettős gyilkosság című novellában csak akkor fordul a rendőrséghez, amikor már lényegében megoldotta az esetet. Dupin megoldandó, a ráció vagy éppen az irracionalitás által felállított rejtvényt lát a bűncselekményben. Kicsit maga is társadalmon kívüli lény, vagyis bizonyos tekintetben inkább a bűnözés, mint a legalitás világával rokonságban álló személy. (Tökéletesen átgondolt ötlet, hogy D. miniszter, Az ellopott levél racionális bűnözője szabad idejében jeles költő, aki Dupin szerint éppen azért képes mesteri bűntettre, mert egyidejűleg gondolkozik matematikusként és költőként.) Nincs foglalkozása, társadalmi állása szerfölött kétes, jövedelme véletlenszerű, a novella névtelen elbeszélőjével (mondhatni Sancho Panzájával) együtt romantikus ábrándozásokban, a világtól messze elrejtőzve él. Dupin "magáért az éjszakáért szerelmes volt az éjszakába". Egyfajta la nuit pour la nuit ez, a l'art pour l'art mintájára. "Az éjsötét istenség nem részesíthetett kegyeiben egész nap, de mi magunk köré varázsoltuk jelenlétét" - Dupin és barátja mesterséges mennyországokat ("des paradies artificieles") teremtenek maguknak lezárt lakásukban; nem véletlen, hogy külföldön Baudelaire volt a legfőbb prófétája és egyik első fordítója Poe írásainak, maga is a titokzatos lakások rajongója: "A hős melankóliájának otthona egy nagyszerű és költőien bútorozott szoba."

Dupin bohém és művész, ugyanakkor a sokat emlegetett baudelaire-i flaneur a maga kifejlett alakjában. Amikor végre leszáll az éjszaka, a két barát elhagyja mindenki elől eltitkolt lakását: "Kart karba öltve rögtön az utcára siettünk, tovább folytattuk nappal megkezdett vitáinkat, vagy pedig minden cél és értelem nélkül kóboroltunk késő éjszakáig, hogy a népes város vad fény- és árnyékzuhatagában megtaláljuk azt a végtelen szellemi izgalmat, amelyet csak a nyugodt megfigyelés kelthet." A detektívtörténet mint műfaj csak egy világvárosban születhetett meg.

Világos, hogy Dupin számára az éjszaka nem a homály, hanem a világosság, a gondolkodás terepe: amikor Az ellopott levél című elbeszélésben a segítségét kérő rendőrfőnök megérkezik hozzá, már éjjel van, de mégsem gyújt lámpát, mondván: "Ha a kérdésen gondolkozni kell, célszerűbb sötétben fontolóra vennünk." Amely kijelentéstől a rendőrfőnök valósággal visszahőköl. Nem érti, hogy Dupin nyomozása voltaképpen racionális ábrándozás; a lovag olyasvalaki, aki a rációt kábítószerként használja, mintegy begőzöl a saját tiszta eszének logikájától. (Ne feledjük, angol utóda, Sherlock Holmes rendszeresen él ópiummal, kokainnal.)

Dupin szemben áll a társadalommal, pontosabban kívül áll rajta. Ebből következik, hogy a Poe által meghonosított detektívnovella (ami ekkor még hangsúlyozottan nem regény!) nem hordoz semmiféle társadalmi üzenetet, és nem is célja bármiféle társadalomábrázolás. Igaza van Skvoreckynek, ez a romantika világa, a korai kriminovella távol áll a realizmustól.

Betör a valóság

Láttuk, hogy a romantikus nyomozó antiszociális létmódja miatt egy területen érintkezett a legerősebben a bűnöző alakjával, ez pedig a művészet. Thomas de Quincey nagy romantikus esszéje 1827-ből már a címével is megfújja a harsonát: A gyilkosságról mint a szépművészetek egyikéről (On Murder Considered as one of the Fine Arts). Láttuk, hogy D. miniszter költő, és Hoffmann egyik remek bűnügyi elbeszélésének két főhőse, René Cardillac aranyműves, míg ellenfele, Scuderi kisasszony költő és regényíró. Éppen ez, vagyis a művészet (az egyéniség szabad szárnyalásának eszköze) hal el a realista krimiben, és ekkor magától értetődő, hogy a kritikai realista bűnregény legnagyobb alakja, Raymond Chandler esszéjének címével mintha egyenesen De Quinceynek felelne ironikusan: The Simple Art of Murder. Persze inkább lehangoló vagy véresen komoly, semmint ironikus válasz ez, a radikálisan megváltozott helyzet tükre.

Mert amikor a gyilkosság szép és finom művészetből egyszerű művészetté válik, az se többet, se kevesebbet nem jelent, mint hogy a társadalom totálissá lett, amelyben a bűn (és persze a bűnüldözés is) banális jelenség. A totális társadalom nem tűri meg immár a nagy különcöket egyik oldalon sem. Holmes és Dupin ellenfeleiben még sok a démonikus vonás, a Morgue utcai gyilkos egyenesen egy majom, vagyis az ördögivé fajult, leláncolatlan természet. A szervezett bűnözés világában maga a bűn is a társadalom része. Ekkor a magánzó excentrikus alakok helyébe az ugyancsak magánzó, de már messze nem egzotikusan érdekes magándetektív alakja lép. A realista krimi annyiban átveszi a romantikus hagyományt, hogy továbbra is fenntartja a rendőrség és a magánnyomozó szembenállását. Erre egyrészt történetfilozófiai, másrészt dramaturgiai okokból is szüksége van, ugyanakkor persze valószínűleg az előbbiből adódik az utóbbi szükségszerűség.

Mert az öszes bűnregény egyik legfontosabb, mondhatni történetfilozófiai jellemzője, hogy benne roppant magas a főhősök szabadságfoka (éppen ez az egyik oka, hogy a szocializmus világában nem alakulhatott ki komolyan vehető krimi). Az államilag fenntartott rendőrség maga is a társadalom része, mi több, társadalom a társadalmon belül. A rendőr, legyen mégoly független és fantáziadús, alárendelt hivatalnok, akit számtalan szabály köt, és aki számos érdekháló foglya. Egyedül a magándetektív az, aki viszonylag önmaga szabad művésze lehet egy ennyire totálisan ellenőrzött történeti-társadalmi világállapotban. Ráadásul a megbízók szabadságfoka is nagy; ők többnyire nem bíznak a rendőrségben, ezért fordulnak magándetektívhez, aki diszkrét, és akiről tudják, hogy olykor apróbb illegalitásra vagy a társadalmi kötöttségektől eltérő kilengésre is rávehető - többnyire éppen a saját szabadságfoka védelmének érdekében. Megmarad tehát a rendőrség és a magánzó konfliktusa, de ez immár nem a művész és a hivatalnok ellentéte, hanem a szabad individuum és a megkötött egyén szembenállása. A rendőrség és a magánnyomozó kibékíthetetlen ellentéte Chandlernél a korrupcióhoz való viszonyban realizálódik. Itt válik a történetfilozófiai adottság dramaturgiai elemmé. A két társadalom (a szervezett bűnözés világa és a rendőrség világa) ellen egyidejűleg küzdő Marlowe tevékenysége csak akkor válhat a regény cselekményét konstituáló momentummá, ha mindkét világ bűnös, az egyik, mivel a bűnözésből él, a másik meg azért, mivel részben szemet huny e bűnözés felett. Ebben a közegben a főhős tökéletesen elmagányosodik, de messze nem a maga döntése miatt. Dupin még önként választotta arisztokratikus kívülállását, ő a bűnüldözés dandyje volt, Marlowe már csak ködlovag a teljesen zárt, de folyvást nyitottságot szimuláló társadalomban. Azaz a legalitás Don Quijotéja, pontosabban cowboya. Akinek különcsége abban merül ki, hogy egyedül sakkozik. És hol van már a Baudelaire-féle "költőien bútorozott szoba"!? Marlowe lakása sivár, rideg, otthontalan és hangsúlyozottan ideiglenes; és irodája sem különb: az egyik regényben Marlowe az íróasztalán araszoló bogár útját követi nagy figyelemmel, mintegy saját sorsa metaforájaként. Ugyanezt az életet éli Lew Archer, Marlowe talán leghitelesebb leszármazottja Ross Macdonald műveiben. Banális cowboy mindkettő. Előbb-utóbb bukniuk kell.

Hiperrealista családi rendőrök

És el is buknak, mégpedig azért, mert egyrészt még a korábbinál is totálisabbá válik a társadalom szervezettsége, noha a szabadosság mindennél mértéktelenebb. Másrészt - és ez a döntő momentum! - a bűnüldözés technikai fejlettsége olyan szintet ért el időközben, amellyel egyetlen magányos "magándekás" sem veheti fel a versenyt. Nincs már helyszínen talált hajszál, amely ne maradna feldolgozatlanul, a törvényszéki orvostan, a genetika eredményei, a pszichológiai profilok kialakulása (és még sorolhatnánk) már kihúzza a művészi munka talaját a magánnyomozó lába alól. Dupin és utódainak esze, analitikus készsége, ha úgy tetszik, költői fantáziája itt már csak terméketlen ábrándozás egy olyan világban, amelyben - legalábbis tárgyunk tekintetében - immár igaz Az elveszett levél rendőrének mondása: minden bolond költő, következésképpen minden költő bolond. Ekkor, azaz nagyjából a hetvenes-nyolcvanas években tűnik el szinte végleg a magánnyomozó, hogy helyébe az alkalmazottként dolgozó rendőrtiszt vagy szakértő (lásd például Patricia Cornwell törvényszéki orvostani ihletésű regényeit) lépjen. Ez a bűnregény hiperrealista-technicista korszaka (persze kivételek még akadnak, de például a határozottan magánzó Brenner az osztrák Wolf Haas sorozatában egykor szintén rendőr volt), amely semmiféle helyet nem hagy a művészi teremtésnek vagy a képzelőerőnek a nyomozói munkában. (Paradox módon a művészet, mint láttuk a 19. században, ismét a bűn oldalán talál magának utat; az újabban divatba jött sorozatgyilkosok romantikus szertelenséggel hajtják végre szinte sátáni leleményességű és szimbolikájú rémtetteiket, amelyek, éppen mivel vadromantikusak, szinte teljesen bemattolják a technikailag szédítően fölkészült, ugyanakkor persze továbbra is elsősorban a banalitás világában otthonos rendőrséget.) És a rendőrség újabban családként lép színre, különösen a skandináv országok bűnregényeiben, noha elsőként talán az amerikai Ed McBain alkalmazta a 87-es körzetet bemutató sorozatában. Megismerjük a nyomozócsoport tagjainak magánéletét, és látjuk egymás közt kialakuló familiáris kapcsolataikat, vagyis azonosulunk privát gondjaikkal is; életüket mintegy szappanoperaként tálalja elénk a szerző. (A film hatalmas befolyása az újabb kori krimire nagy, de itt most tárgyalhatatlan téma.) Eközben a bűnregény átveszi a relativista posztmodernizmus által megbuktatott kritikai realizmus örökségét, és legjobb darabjaiban a különféle családregények mellett szinte teljes társadalmi körképet fest. Sőt a bűnregény immár kiterjeszti igényét a történelemre is: Steven Saylor könyvei az ókori Rómában játszódnak, Caleb Carr pedig a 19. századi New Yorkot támasztja fel, hogy csak a magyarul is hozzáférhető szerzőket említsük. A krimi egyetemességre tör, mikor igyekszik a regény összes eddigi válfaját bekebelezni. De a történelemnek alávetett nyomozó továbbra is Don Quijote marad, absztrakt idealista, aki a való világban is a valószínűtlent hívja reménytelen párviadalra. Talán ezért halhatatlan alak.

Figyelmébe ajánljuk