Boldognak kell képzelnünk Sziszüphoszt, írta Camus. És nyilván ugyanezt mondhatjuk az 1922-ben született José Saramagóról, amikor szomorúan tudomásul vesszük, hogy június 18-án választott lakhelyén, a Kanári-szigeteken fekvő Lanzarotéban végleg lehunyta szemét. Hogy miért kellett elköltöznie Portugáliából? Egyszerű a válasz: a kormány nem engedte, hogy Jézus Krisztus Evangéliuma című, 1991-ben kijött regénye induljon az Európai Irodalmi Díjért kiírt pályázaton. Ezt a számára nyilván kínos, ám egész karrierjét tekintve mégis jelentéktelen epizódot leszámítva nem akadtak súlyosabb konfliktusai. És noha csak 58 éves korában érte el a siker, egész életében azt csinálhatta (az 1998-ben elnyert Nobel-díj után már anyagilag is függetlenül), amihez értett, amiért a világra jött, azaz regényeket írt, és élte egy kimeríthetetlen fantáziájú elbeszélő kevéssé látványos, de az íróasztal mellett feltehetően ezeregyéjszakás kalandokban gazdag életét. Vagyis boldog lehetett, feltehetően. Mivel türelmes volt. Ami ritka erény manapság, egy olyan korszakban, amelynek még a szellemfejedelmei is egyre több felületes halandzsát, rohanvást összegányolt művészeti terméket tárnak közszemlére.
Az önmaga és a művészet iránt tanúsított türelem Saramago esetében feltehetően azt jelenti, hogy nem sürgette pályája alakulását, nem kergette a sikert, ellenben szépen kivárta, amíg képességei megtalálják a nekik leginkább megfelelő közeget, formát. Noha ifjúkorában több verseskötetet publikált, a valódi, nemzetközileg is mérhető sikert sokéves megfontolt hallgatás után a prózában érte el. Saját kijelentése szerint voltaképpen esszéket akart írni, de ehhez, legalább a maga mércéjével, tehetségtelennek bizonyult. Így lett amolyan botcsinálta regényíró. Hála istennek.
Istennel viszont sokszor meggyűlt a baja. Ateistának vallotta magát, ráadásul - egy ideig legalábbis - kommunistának (és akik megvetik ezért, nem árt, ha belegondolnak, hogy talán mégis más kommunista az, aki Salazar vadállati diktatúrájában, nem pedig Biszku vagy Komócsin felügyelete alatt vallja magát annak). Az említett botrányba éppen azért bonyolódott, mert a Jézus-regényben feltette a kérdést: mi lesz velünk, ha nincs Isten? Nem lehetséges-e ekkor, hogy egész európai kultúránk a semmin nyugszik? A könyv zárlata rémületes. Isten, ha van egyáltalán, egy vérbeli diktátor vagy omnipotens úr cukrosan undorító mosolyával árulja el Jézust: "Jézus a halálán van, már-már elszáll belőle a lélek, amikor váratlanul kettényílik az ég a feje felett, megjelenik Isten, (...) és a hangja végigzeng az egész földön, miközben ezt mondja, Te vagy az én szeretett fiam, s beléd vetettem minden bizodalmamat. Ekkor Jézus megértette, hogy éppen olyan csalárd módon félrevezették, mint egy áldozati bárányt, s az élete legelső pillanatától fogva ennek a halálnak a jegyében állt, azután felidéződött benne annak a tengernyi vérnek és fájdalomnak a képe, amely belőle kiindulva felfakad és elárasztja majd az egész földet, kiáltás tört föl belőle a nyitott ég felé, ahol Isten mosolygott, Emberek bocsássatok meg neki, mert nem tudja, mit cselekedett. Aztán kiadta a lelkét (...)"
Ezt olvasva megérthetjük a katolikus portugál államot, amely nem akart segédkezni egy ilyen végkicsengésű regény díjazásához. Ráadásul a Saramago által kitalált és minden érett regényében használt dialógustechnika miatt - amikor is jelöletlenül egybeíródik a beszélt és a narratív szöveg - nem tudni pontosan, hogy ki mondja ezt a Lukács evangéliuma szerint "eredetileg" Jézus szájából elhangzó sorsdöntő, a megbocsátásra felhívó mondatot. Lehet, hogy Isten mintegy ellopja Krisztustól, amikor is a Saramago által most le nem írt, de minden európai emberben visszhangzó felkiáltásra a kereszten ("Én istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?") válaszol az "Emberek, bocsássatok meg neki" kezdetű felszólítással, amely a Biblia szerint ugyancsak Jézus kanonizált mondata. Azaz lehetséges olyan értelmezés, amelyben Isten lekicsinylő mosollyal és a "Fiától" elorzott mondattal bagatellizálja Jézus szenvedéstörténetét. Gonosz, de a szövegnek nem képtelenül ellentmondó interpretáció.
A legalább duplacsavaros jelentésre a példák könnyen szaporíthatók, vagyis Saramago ravasz, sokértelmű szöveget író elbeszélő. Folytonos szerzői közbeszólásai, önmagának és a szövegnek beírt állandó kérdőjelei, szinte mindent idézőjelbe rakó iróniája, morális és narratív relativizmusa (de nem értékmentessége) miatt a legszívesebben posztmodern alkatúnak neveznénk, ha nem jutna rögtön eszünkbe Saramago indulatos el-utasítása, miszerint a posztmodern számára értelmezhetetlen, hiszen olyan elbeszélői technikák mozgósítását jelenti, amelyek évszázadok óta léteztek már az európai irodalomban. Szóval nincs új a nap alatt. Ez igaz, és tagadhatatlan, hogy Saramago gyakran él a pályatársa, Milan Kundera által a regény "első félidejéhez" (azaz Rabelais-hoz, Cervanteshez, Sterne-höz, Fieldinghez) köthető írói módszerekkel. Ám mégis inkább modernségtradicionalista, mint posztmodern.
De mindez talán csak játék a szavakkal. És hogy tovább űzzük: Saramagót előszeretettel sorolják az úgynevezett mágikus realizmus szerzőinek sorába. Vonakodva bár, de mégis aláírhatjuk a besorolást, ha ez annyit jelent, hogy a csodák birodalmában is megőrzi alapvetően valóságközeli, úgyszólván földhözragadt írói alkatát. De talán jobban járunk, mert termékenyebben jellemezhetjük, ha racionális szürrealistának nevezzük. Regényeiben a legképtelenebb kiindulópont is az ész ítélete alá van vetve, a ráció fényében vizsgáltatik. Sokszor Swift módján jár el (aki a Szerény javaslat című pamfletjében az éhínség csökkentésére az ír csecsemők megsütését és elfogyasztását javallotta, hogy a Gulliver-elbeszélések csendes tébolyáról ne is szóljunk), azaz kiindul egy alapvetően abszurd tényből és aztán racionálisan és kínosan pontos logikával végiggondolja annak folyományait. Ilyen képtelen, de leibnizi szigorral végigvezetett alapötlete, hogy a halál beszünteti tevékenységét, minek következtében az emberek haldokolni végtelen ideig képesek, ám meghalni már nem (Halálszünet). Ilyen, amikor egy közelebbről meg nem nevezett európai országban az önkormányzati választáskor az emberek nyolcvan százaléka üres szavazólapot dob az urnába (Megvilágosodás), és ilyen, amikor azt térképezi fel, mi lenne, ha egy szép (?) napon az Ibériai-félsziget leválna Európáról (és ezzel persze az unióról is!), és úszni kezdene az óceánon Nyugat felé (Kőtutaj). Hatalmas társadalombíráló szatírák keletkeznek ekkor, kilátástalan hangulatban, amelybe egyedül a szerelem visz nem elhanyagolható erejű fényt.
Saramago azon kevés Nobel-díjasok táborába tartozik, akik élemedettebb korukban sem veszítették el alkotóerejüket. Sőt. Az elefánt vándorútja című, 2008-ban megjelent, magyarul a legutóbbi könyvfesztiválra kijött utolsó regényében mintha még prózája módszereinek részleges megújulását is meghirdetné. Most, élete végén, megszabadulva bármiféle szellemi vagy anyagi kényszertől, megfeleléstől, bármiféle elvárástól, jutalomjátékot rendezett magának. Hihetetlenül szabad és üde könyv keletkezett így, példa arra, hogy a képzelőerő mégis talán a legvonzóbb démon a művészetben. Maga a történet - egy szegény, szomorú elefánt 16. századi utazása Lisszabontól egészen Bécs városáig - még egy anekdotára is kevés, de Saramago azon művészek sorába tartozik, akik a minimumból is képesek kihozni a maximumot. Sőt mintha éppen ez, vagyis a feladat nehézsége mozgósítaná legjobb erőit. Úgy képzelem, hogy boldog volt, amikor utolsó regényén dolgozott.
