Kierkegaard romantikus líraelmélete szerint a költő olyan, mint a Phalarisz izzó bikájába zárt áldozat: iszonytató hangon üvölt a fájdalomtól, de a panasz artikulálatlan kiáltásai csodálatosan harmonikus zeneként érik el a hallgatóság fülét.
Valami hasonló történt a francia Jacques Roubaud-val is; felesége, az 1952-ben, kettős (angol-francia) anyanyelvű kanadai állampolgárként született és 1983-ban, tüdőembóliában meghalt Alix Cléo Blanchette nevű fotóművész borzalmas halála kimeríthetetlen téma lett számára. És hálás téma egyben, mondhatnánk kegyetlenül, de Kierkegaard szellemében, hiszen jelentős és sikeres művei mind az imádott asszony megrázó pusztulásának jegyében állnak; ez a halál, mondhatni, roppant kedvező alkalmat kínált, hogy kiteljesítse és világszerűvé tegye addig némileg tárgyatlanul kísérletező művészetét - Roubaud a "lehetséges irodalom"-mal foglalkozó Oulipo csoport egyik vezető alakja. A nagy londoni tűzvész című (magyarul 2008-ban megjelent) prózai főművéből megtudhatjuk, hogy Roubaud 1979. november 7-én ismerkedett meg Alix Cléo Blanchette-tel, későbbi feleségével, "és a következő évben, 1980. november 7-én fogtam bele abba, ami'a nagy londoni tűzvész' lett volna" - ám az asszony halála végleg megsemmisítette a tervét. És ha a könyv a regényterv megsemmisülésének, lerombolásának monumentuma, akkor ennek fényében amolyan irodalmi gyászmunkaként is felfogható ez az egész furcsa, kétségbeesett és mélyen megrázó vállalkozás. Roubaud ugyanis ezzel a befejezett regénytorzóval állított emléket szeretett feleségének.
Ugyanez történik a verseskötetben is. Gyászmunka és visszaéneklés, palinódia. Sokan hasonlították Dante Beatrice-élményéhez, melyet Az új élet című verses regényében örökített halhatatlanná (Dante neve fel is bukkan a kötetben), vagy Petrarca Daloskönyvéhez, és ez részben helytálló, de azért ne feledjük, hogy a megidézettek mézesen csorduló, csengő olasz rímekben lejtő versek halmazát írták, egy másodpercig sem kételkedve abban, hogy a testüket-lelküket megrázó szerelmi élmény pontosan és világosan ábrázolható, kifejezhető. Ám Roubaud kötete maga a dadogás, az elmondásra való képtelenség monumentuma, vers és próza bizonytalanul meghúzott határán. Ekkor nem véletlen, hogy a külön verset is kapó Wittgenstein lesz a filozófiai főhős (ráadásul halála előtt Alix Cléo éppen egy Wittgensteinhez kapcsolódó fotósorozatot tervezett), nemcsak a Tractatus agyonidézett kimondhatatlansági tételével ("Amiről nem lehet/tudunk beszélni..." stb.) , hanem A bizonyosságról című könyve első problémájával is: "Ha tudod, hogy itt egy kéz van, minden egyebet elismerünk neked..." De Roubaud mintegy bensővé-intimmé alakítja át a filozófiát, és a Meditáció a bizonyosságról című szakaszban így parafrazeálja Wittgensteint a halálos ágyról lelógó kezet nézve: "Tudtam, hogy ott volt egy kéz. Ki adja nekem ezután a többit?" És tovább, egészen wittgensteini modorban: "semmilyen nyelvjáték sem tudta volna eltávolítani ezt a bizonyosságot. A kezed az ágy oldalán lógott." Ráadásul ez a kéz a halálról szerzett bizonyosság, amely - legalábbis a korai Wittgenstein szerint - "nem eseménye az életnek. A halált az ember nem éli át." A sajátunkat talán valóban nem, de a másikét esetleg mégis. Vagy ha mégsem, akkor azt az élményt mindenképpen, amelyet számunkra a másik (ez esetben egy forrón szeretett) lény halála okoz. Egyebek mellett ezt az élményt próbálja meg rögzíteni, elemezni Roubaud.
Vagyis a siratás mellett (pontosabban azzal egyidejűleg) filozófiai költemény is a könyv, egy régi értelemben vett poeta doctus műve, és ennyiben is rokona lehet Petrarcának, Danténak. Wittgenstein mellett a nagy analitikus filozófusok közül (bár jelöletlenül) David Lewis alakja jelenik meg, nevezetesen a lehetséges világok elmélete. Ennek egy oldalága, az úgynevezett hasonmáselmélet (miszerint a lehetséges világokban az éppen adott aktuális világ alakjai csak hasonmásként "léteznek") áthatja a kötet egészét, és leghangsúlyosabban a Fényképregény, illetve a Regény II. című szövegben lép fel. Itt azt érezhetjük, hogy a verseskötet erősen hajlik arra, hogy regénnyé alakuljon, és ha ez igaz, akkor ismét jogos a hasonlítás a Dante-féle Vita nuova eljárásához, amely köztudottan prózai kommentárokkal látja el az egyes szonetteket. És még a számmisztikájuk is rokon: Roubaud könyve kilenc ciklusba osztott kilenc szövegből áll (a legvégén egy önálló egységet alkotó, összefoglaló jellegű verssel, mely "természetesen" a Semmi címet viseli), és az egyes szövegek is kilenc sorba vagy kilenc bekezdésbe vannak rendezve. Dante meg így ír, Jékely Zoltán fordításában: "Kilenced ízben tért vissza már születésem óta forgásában a világosság ege, midőn először jelent meg szemem előtt (...) Beatrice; vagyis kilencedik esztendejének elején láttam őt először, és magam kilencedik esztendőmnek vége felé jártam." Dante később részletes, a Szentháromság tanán alapuló vallásfilozófiai magyarázatát adja, miért a kilences (=háromszor három) szám a kitüntetett: "(Beatrice) maga is egy kilences volt, azaz olyan csoda, mely csodának gyökere a csodálatos Háromság." És persze ő is egy lehetséges világ lakója, a mennyországé.
De Roubaud nyilvánvalóan egy isten nélküli vagy istentől elhagyott világ lakója. Ha Isten halott, a szerelmeseket is a Semmi várja. A visszaéneklés nem sikerülhet. A kudarcon nem segíthet semmiféle tudós esztétika vagy mégoly analitikus filozófia. De mégsem tehet mást az, aki egyedül maradt, pláne, ha költő. Úgy kell döntenie, mint egykor Szabó Lőrincnek: "Élsz, kedves! Tudod? Élsz! Élsz! Így döntöttem."
Persze mindez csak színlelés, magasabb értelemben persze; szerepjátszás, mint az egész művészet. Ekkor még hangsúlyosabban szól A hasonlatlanság című versben idézett Wittgenstein-féle aggály: "Egy kutya nem tud fájdalmat színlelni. vajon azért, mert túl őszinte?" Talán igen. De a kutya nem költő.
Fordította: Seláf Levente. Kalligram, 2010, 127 oldal, 2300 Ft
