Noha már két regénye is megjelent magyarul (A fába szorult féreg, A harmadik rendőr), az 1911-ben született és 1966-ban meghalt ír szerző tökéletesen ismeretlennek számít nálunk. És feltehetően más tájakon sem törik szét a kirakatokat regényeiért, jóllehet Graham Greene meg Anthony Burgess a 20. század abszolút csúcsai közé sorolta az eredetileg At Swim-Two-Birds címen kijött, 1939-es művet; a félig vak Joyce, amikor nagyítóval elolvasta, lakonikusan ennyit mondott: egész jópofa. Ez tőle köztudottan dicshimnusznak számított.
De valóban nehéz bármit is kezdeni egy olyan szerzővel, akinek még a neve is több homályba vész: hivatalosan Brian O'Nolan ("ír módra" írva: Brian " Nualláin) névre hallgatott, de többek közt Flann O'Brien, illetve Myles na gCopaleen (sic!) írói álnéven szerepelt. És ez a maszkírozás - és a kétnemzetiségű, ír-angol lelkület - nagyon illik hozzá, hiszen még életrajzát is erősen megköltötte: kalandorízű állítása szerint 1943-ban, Kölnben feleségül vett egy Clara Ungerland nevű lányt, aki a nász után egy hónappal meghalt - hogy ebből a költészetből mennyi volt a valóság, azt később filológusok könnyen bebizonyították: semmi ugyanis. (Mindezt a kötetet Csizmadia Gáborral együtt fantasztikus leleményekkel fordító Mihálycsa Erika mintaszerűen informatív és okos utószavából veszem.)
És ezzel máris Flann O'Brien művészetének egyik központi kérdésénél járunk: a regényben mi a valóság, és mi a fikció? Hol húzódnak határaik? Léteznek-e egyáltalán ilyen határok? Ha hihetünk a mottónak, akkor Flann O' Brien szerint nincsenek is határok, a regényben minden fiktív - legalábbis itt és most: "Az ebben a könyvben szereplő alakok mindegyike, beleértve az egyes szám első személyt, teljes egészében fiktív, és sem élő, sem holt személyhez nincs köze." O'Brien azt sugallja, hogy a regényíró nem más, mint lehetőségkiterjesztő, és maga a regény lehetőségek roppant tárháza. Olyan író és műfaj lebeg a szeme előtt, aki és amely nem ismeri el az egyetlen lehetséges megoldás vastörvényét, vagyis nem hisz a realizmusban, és a regényt egymással rivalizáló és egyenlően érvényes, egyaránt lehetséges világokat feltáró műnemnek képzeli el. Így aztán az egyes szám első személyű "elbeszélő" már a szöveg legelején leteszi a súlyos, ám egyidejűleg frenetikusan komikus garast: "Gondolataim szabadidős irodalmi ténykedéseim felé áramlottak. Egy könyvnek egy kezdése és egy befejezése olyan dolog, mellyel sosem érthettem egyet. Egy jó könyvnek lehet három teljesen eltérő kezdése is, melyek egymással csak a szerző előzetes tudásában függnek össze, és akár százszor annyi befejezése." Idézet vége, hogy a szerző szellemében fogalmazzak. O'Brien én-elbeszélője (aki egyébként végzős diák egy college-ban) antidemokratikusnak nevezi a realizmust, azaz a valóságra mint referenciára alapuló regényt, hiszen alig biztosít játékteret a szereplőknek (és ekként az olvasót is megbénítja). Persze az ekként elképzelt regénynek sem kell nélkülöznie a hivatkozási alapot, csakhogy ezúttal ez a már megalkotott irodalmi művekre vonatkozik, vagyis egyfajta "második valóságra" - láthatjuk, hogy ekkor, azaz 1939-ben már a ma posztmodernnek nevezett észjárás kellős közepén vagyunk: "A szereplőknek az egyes könyvek közt felcserélhetőknek kellene lennie. A jelenleg létező irodalmi művek korpuszát úgy kell tekinteni, mint kelléktárat, melyből a belátással rendelkező szerző szükség szerint választhatja ki szereplőit, csak akkor alkotva, amikor nem sikerül megfelelő létező bábut találnia." Szemelvény vége.
Az én-elbeszélő azonnal a gyakorlatba is átülteti módszerét és rendszerét, amennyiben már a "regény" első lapján feldob három lehetséges kezdetet, három lehetséges világot: az első a Pooka MacPhellimey nevű mesés ördögfélét teszi főszereplőnek, a második Mr. John Furriskeyt, a harmadik pedig az ír ős-hősmondák egyik legfőbb szereplőjét, aki a Finn MacCool nevet viseli. De a helyzet ennél jóval bonyolultabb, hiszen, mint kiderül, Mr. Furriskey nem az elbeszélő teremtménye, hanem az elbeszélő egyik hőse, a mit tesz isten, ismét csak regényíró Dermot Trellis által teremtett regényalak. A helyzet egyre sátánosabban kacifántos lesz, ráadásul Trellisnek meg kell élnie, hogy az általa korántsem demokratikus módon teremtett regényalakok fellázadnak, és elkezdik élni önálló életüket, mégpedig úgy, hogy elaltatják "szülőapjukat", aki álmában képtelen megregulázni szereplőit: "Trellis teljesen ura alanyainak, de ellenőrzése megszűnik, mihelyt álomba merül." E szereplők odáig mennek, hogy szövetkeznek Trellis zabigyerekével, Orlickal (aki szintén regényírónak bizonyul); Dermotunk ugyanis nem tudott ellenállni vágyának, és megbecstelenítette egyik szépséges regénybeli nőalakját, Sheila Lamont-t, akit eredetileg Furriskey csábító karjaiba szánt. A könyv - az egyik lehetősége szerint - a regényíró Trellisen a szereplői által elkövetett véres bosszúval ér véget. Azaz Trellis esetében, mint egy képzeletbeli német professzor, a regénybeli nevén Doktor Unternehmer megállapítja, egyfajta fordított anyakoca-komplexusról van szó, amelyben a kicsinyek zabálják fel szülőjüket. (Kifordítása ez Joyce híres mondásának: "Írország az a vén emse, mely megeszi a malacát".) Nagyjából ennyi a regény egyik - még viszonylag jól követhető cselekménye -, de persze ez csak egy lehetőség, hiszen tudjuk, egy regény sokféle módon elkezdhető, és sokkal több módon folytatható és befejezhető, de "tévedés azt állítani, hogy mindebből csak káosz következik". Száz helyett O' Brien ezúttal - ha jól számoltam - csak háromféle finálét ad (pontosabban szólva talán négyet, mivel eközben az én-elbeszélő is leteszi záróvizsgáját az egyetemen); az utolsó zárlat szép búcsú a türelmes olvasótól: "ég veled, ég veled, ég veled".
Karneváli regény az Úszikkétmadáron, nagyon szabad és nagyon nyitott, nagyon ravasz, nagyon tudós, nagyon okos, nagyon szellemes. Legfőbb elve a nevetés. A paródia, a humor szelleme benne mindent áthat és átlelkesít, és a kacagás nyers erejével forgószélként söpri ki az irodalom összes elaggott, poros pitvarát. Recenzió vége.
Fordította Csizmadia Gábor és Mihálycsa Erika. Koinónia, Kolozsvár, 2009, 330 oldal, 2400 Ft
