Egy bizonyos életkor fölött nyilván mindenki hallott az úgynevezett Nagyfa galeriről; e sorok szerzője - lévén nagy Sakk-Matt-rajongó - még rendszeresen látta egyiküket-másikukat az Ifjúsági Park fölött lombosodó hatalmas fa alatt. De kik voltak ők, és mit akartak? - hogy Hollós Ervin örökbecsű förtelmének címét parafrazeáljam. Horváth Sándor igen alapos kötetéből világosan kiderül, hogy kik voltak (még nagyjából az is, hogy kicsodák ma), de a "mit akartak?" kérdésre már nehezebb (vagy könnyebb) válaszolni, hiszen úgy tűnik, nem rendelkeztek semmiféle megfogalmazható fogalmi rendszerrel, "ideológiával", még csak galeritörvényekkel sem, és ennek megfelelően nem akartak ők az égvilágon semmit. Legfeljebb élvezni a jó levegőt. Vagy hallgatni a parkból kiszűrődő zenét, mert hajuk és ruházatuk miatt oda nem engedték be őket, meg nem is lett volna rá pénzük. Vagy egyszerűen csak lenni, anélkül, hogy állandóan baszogatná őket valami önhitt rendőr, önkéntes rendőr, öntudatos körzeti megbízott, önerős munkásőr, öntudatlan házmester, szóval csupa akkori rendszergazda.
Pontosabban egyszer mégis akartak valamit, mégpedig 1969 júliusában, amikor még Magyarországra is eljutott a híre, hogy medencéjébe fulladt Brian Jones, a Rolling Stones egyik gitárosa. Úgynevezett beatmisét rendeztek volna az emlékére, de a Bazilika zárva volt, ezért aztán útnak eredtek, hülyéskedtek, énekeltek, és így jutottak el a Szabadság térig. Noha a tévét nem gyújtották fel, az egész infantilis hecc elég, pontosabban annyira sok volt egy öntudatos buzgómócsingnak, hogy legott jelentést tett az V. kerületi munkásőrségen. A vége egy nagy összeesküvés regénye lett (melyet természetesen nem az élet, hanem a rendőrség publikáláshoz nem jutott, nagy szocialista-realista szerzői írtak), és persze komoly börtönbüntetés a "hangadóknak", kinek-kinek mennyi, de annyi biztos - mint a komolyan feltárt és elemzett tényekből most kiderül -, hogy gyakorlatilag véletlenszerű ítéletek születtek, melyekben az igazságszolgáltatás ászai olykor még azt sem tudták eldönteni, ki is legyen az elsőrendű vádlott, és voltaképpen miért is. Utóbbiról eszünkbe juthat a híres sztálini vicc: "Menynyit kaptál? Húsz évet. És miért? Semmiért. Ne szédíts, semmiért tíz évet szoktak adni!" Persze a dolog csak manapság vicces, mert ez az ítélet voltaképpen mindegyikük életét tönkretette, még akkor is, ha mostanában - mint az a könyv végén található mélyinterjúkból kiviláglik - megbocsátó toleranciával és lyukas emlékezettel idézik vissza az ügyet, sőt még nem is haragszanak egykori spiclijeikre. Mindez eléggé érthető, hiszen a históriájukat megíró kutatótól csak most, vagyis a 2000-es években hallhatták először teljes terjedelmében regényüket, melynek akaratlan főszereplői lettek.
Horváth Sándor kötete a hazai történetírásban még viszonylag újnak számító módszerrel és előfeltevésekkel dolgozik, melyet leginkább a német "Alltagsgeschichte", a mindennapok történelme vagy a mikrohistorizmus fogalmával jellemez előszavában maga a szerző. Horváth feltehetően kissé elégtelennek érzi a Rákosi- és a Kádár-szisztéma eddigi történeti ábrázolását (ennek egyik jele volt már az általa szerkesztett kötet is: Mindennapok Rákosi és Kádár korában. Új utak a szocialista korszak kutatásában. Lásd erről kritikánkat MaNcs, 2008. szeptember 25.), így aztán nagyjából elveti a főként Hannah Arendt nevéhez köthető totalitárius modellt, nemcsak egyoldalú történetfilozófiai alapállása miatt, hanem ráadásul azért is, mert: "A totalitárius elméletben meghatározott kutatási területek a mai napig meghatározzák az egykori szocialista országok történetével foglalkozó jelenkor történetének témaválasztását." Ami nyilván erősen korlátozó tényező. A könyvben nemcsak az "Alltagsgeschichte", hanem a modernebb szubkultúra-elméletek, a kultúratudomány és a kultúratörténet (és nem kultúrtörténet!) módszerei és elgondolásai is helyet kapnak, és mindezek révén most frissebb szemmel látjuk ezt a voltaképpen rettenetesen szomorú, másrészt pedig gyalázatos történetet. Hogy a dolog odáig juthatott, ahova jutott, abban elsősorban a rendőrségnek volt óriási szerepe, melynek néhány élenjáró dolgozója - hogy igazolják munkájuk jelentőségét és értelmét - valóságos fasiszta és ellenzéki eposzt költött pár nagyon szerencsétlen és kicsit butuska, tanulatlan és faragatlan ifjú tökéletesen ártalmatlan, politikamentes szabadidős tevékenységéből. Ezzel ékesen bizonyították a tézist, miszerint egy választott társadalmi identitást többek közt maga a hatalom is kínálhat, gerjeszthet; ráadásul még elő is állíthatja azt, ami ellen éppen harcolni akar, vagyis ha fasizmus elleni harc létezik, akkor kell lennie fasizmusnak, ami ellen harcolni kell és lehet, és előbb-utóbb persze akkor feltehetően lesznek valódi fasiszták is, vagy akik annak vélik magukat. Körkörös folyamat ez. Vagy szigorú teoretikus nyelven: "a társadalmi identitásoknak a folytonos átalakulásában és újrateremtésében tevékenyen részt vesznek az ezen identitások reprezentációját előállító intézmények és a reprezentációt befogadó, fogyasztó társadalmi csoportok. Ez a fogyasztás azonban nem passzív befogadás. A kulturális fogyasztásban részt vevők ugyanis éppúgy aktívan újratermelik, előállítják a társadalmi identitásokat, mint a reprezentáció előállításában részt vevő intézmények. Vagyis a szocialista korszak uralmi mechanizmusai nem csupán áthatják a mindennapokat, hanem a mindennapok éppúgy befolyásolják azt, hogy milyen társadalmi identitásokat reprezentál a diffúz hatalom a kulturális fogyasztásban részt vevők számára." Hogy ez mennyire hatékony lehet, azt a mai, visszatekintő nézőpont láttatja szinte drámaian. Amikor Horváth interjúkat készít az egykori "tagokkal", megdöbbentő tapasztalathoz jut az olvasó: "Mivel igyekeztem interjúszituációt teremteni, ezért eddig érdektelennek vélt történeteik új tartalommal telítődtek. Múltjuk ezen szeletéről már úgy beszéltek, mint ami az ő életüket is meghatározta. Kis időre - mint egykor a tárgyalóteremben - ismét nagyfásokká váltak." Nagyfásokká lettek, noha soha nem is voltak azok. Kádár gyermekei még most is élnek.
Érdekes, úttörő könyv, melynek erényei elhomályosítják kisebb hibáit - például a nem túl alapos szerkesztettséget, és azt, hogy a szerző olykor többet markol, mint amennyit fog, és ilyenkor indokolatlanul bőbeszédűvé válik. Mindamellett erősen remélhető, hogy ez a típusú történetírás lassan gyökeret ver hazánkban is. Mert ránk fér némi önismeret.
Nyitott Könyvműhely, 2009, 286 oldal, 3980 Ft
