A kérdésre adott válasz természetesen azt próbálná meg eldönteni, hogy vajon kortársunk-e Vas István, szellemének kisugárzása erős hatóanyag (az ő kedves szavaival "gyújtóanyag", máskor "robbanóanyag", megint máskor "fűtőanyag") manapság is, vagy immár pislákol csak, netán részben kihunyt, és Vas egyike az elsüllyedt vagy legalábbis süllyedni látszó jeles szerzőknek a közelmúlt irodalmából. És ha süllyedni látszik, vajon megéri-e megmenteni az elmerüléstől, és ha igen, vajon életművének mely elemeit kellene elsősorban mozgósítanunk, hogy a siker reményével vezethessük vállalkozásunkat.
Vas-hiány
A kérdés nem új. Először talán Várady Szabolcs, Vas egyik intimusa és legihletettebb "tanítványa" tette fel; igen korán, a halála óta eltelt negyedik évben, születése nyolcvanötödik évfordulóján, a Népszabadság 1995. szeptember 23-i számában. A hiányzó Vas István - a megemlékezés címe máris a kérdés közepébe visz. És Várady Szabolcs - miután némi rabulisztikát sem nélkülözve megállapítja, hogy Vas nem "divatjamúlt", hiszen soha nem volt "divatos" - éppen a hiány fogalmában véli megragadni költőmestere akkori irodalomtörténeti helyzetének legfőbb jellemzőjét. "Hiányzik úgy is, hogy nekem (és persze többi barátainak és híveinek) - és hiányzik úgy is, hogy a legújabb magyar irodalom köztudatából. Vagyis hogy nem hiányzik. Félek, a fiatalok zömének nem hiányzik."
"Erről van szó!" - kiáltana fel Vas, kiáltok fel helyette most én. És ha már 1995-ben sem hiányzott, akkor mi a helyzet ma a fiatalokkal, legyenek ezek az akkoriak (akik immáron persze középkorúak) vagy a mostani, 2010-ben alkotó-eszmélő, éppen aktuális ifjoncok? A helyzet mintha rosszabbodott volna. Mert ha megnézzük a Holmi szeptemberi számát (szerkesztői közt Vas két régi, bizalmas embere, Réz Pál és Várady Szabolcs), azt látjuk, hogy a századik jubileumra emlékezők közt e sorok szerzője (*1954) a második legfiatalabb ember - mi tagadás, ez kicsit hőköltető tény. Vagyis úgy tűnik, szellemi értelemben a 19-es a nagyobb, tőlünk távolabb eső szám, mert míg a százkét éves Nyugat nagyjaival egészen természetes a kapcsolatunk (ne feledjük, manapság - hatását tekintve mindenképpen - talán Kosztolányi Dezső számít a legnagyobb magyar írónak és költőnek), addig a harmadik-negyedik nemzedék nagyjai - Vas mellett ne hagyjuk említetlenül a nagyszerű Hajnal Anna, Illyés, Jékely, Kálnoky, Kormos István, Nemes Nagy, Zelk nevét - szinte teljesen kihullottak az esztétikai emlékezetből.
Nézzük most Várady Szabolcs magyarázatát a negligálásra, hátha találunk benne ma is megfontolandó mozzanatot. Szerinte Vas személye és nyitott szelleme mintegy "garancia" volt az egymást követő generációk "természetes együttmozgására", és manapság mintha ez szűnt volna meg, azaz kihalt az egymást követő nemzedékek termékeny együttélése, együttműködése. Amikor a középkorúnak "persze tovább kellene adnia, amit tőle kapott, ahogy ő kapta Babitstól, Kosztolányitól. De ha nem kell?"
Mintha Várady Szabolcs látlelete - a személyes fájdalmon kívül - azt a sokkal fontosabb élményt, irodalomtörténeti panaszt fogalmazná meg, hogy - manapság, általában véve is - nincs továbbadható tradíció. Vagyis lenni még lenne, de alig kell valakinek. Vagyis nincs együttélése (együttjárása, együttállása) a különböző nemzedékeknek, és ez eleve feleslegessé teszi, másképpen szólva értelmetlenné, irrelevánssá változtatja a hagyomány továbbadásának, átörökítésének egykor természetes igényét, netán vágyát. És folytatható hagyomány nem csupán azért nincs, mert nem létezik, hanem elsősorban azért, mert nincs rá kereslet; úgy tűnik, a (Babits-Kosztolányi-Vas-féle) hagyomány utáni vágy, érdeklődés megszűnt vagy kialudt. Márpedig a hagyományt mindig és újból meg kell teremteni, enélkül a tradíció csak dokumentumgyűjtemény, múzeumi tárlók anyaga. Holt-tengeri tekercs. De a hagyomány eleven léte a mindenkori kortárs költészet (művészet) számára is létkérdés - nem is beszélve persze a befogadó közönségről. Kant nyelvén parodisztikusan szólva: hagyomány nélkül a művészet üres és vak.
Maga Vas már igen korán megérezte, és később sokszor meg is fogalmazta hagyomány és újítás összeütközését (Radnóti Apollinaire-fordítását oly sokszor felidézve: "a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját / A Kaland s a Rend pörpatvarát"). A Nehéz szerelem című nagy önéletrajzi regénye tanúsága szerint költői megszületésének (és a Kassák-féle doktriner avantgárdtól való elszakadásának) egyik alapfeltétele az volt, hogy rájött: "milyen végzetes szervi baja a magyar avangardizmusnak [sic!], hogy se nyelvében, se rejtett zenéjében, sem észjárásában nincs semmi kapcsolata a magyar költészet folyamatosságával." Ugyanez egy kicsit más megfogalmazásban, éppen Illyés első kötetét olvasva, 1929-ben, a Bécsbe tartó vonaton: "kezdtem olyasmiket gondolni, hogy ha a mi verseinket Párizsban írnák meg, csak éppen franciául, akkor francia versek volnának, míg ha az ő verseiket magyarul írnák meg, akkor is franciák volnának."
Vagyis ha az ember komolyan veszi Rimbaud intelmét, miszerint "modernnek kell lenni mindenestül", nem árt, ha magyarként (olaszként, franciaként stb.) hozzáteszi: magyarnak (olasznak stb.) kell lenni mindenestül, hogy mindenestül modern (költő-művész) lehessen az ember. Úgy vélem, ez volt Vas István költői pályájának legfontosabb tanulsága. Meghökkentő és valódi esztétikai sasszemre vall, hogy pályatársa, Somlyó György már 1932-ben, azaz első (!) kötete megjelenésekor észrevette ezt az alapvonást. "A magyar lírának megvan az a hatalmas tartóereje, ami például a francia prózának - belé lehet állni folytonosságába, az örökséget lehet gazdagítani. Vas István költészetében érezni a múltat, a távolit és a közelit egyaránt, s ez rokonszenves vonás." És megkockáztatom, hogy ez a nagy önéletrajzi regénysorozat megírásának egyik legfőbb indítéka is: Vas legkivált azt akarta elbeszélni, hogyan alakult az ő életében a "generációk természetes együttmozgása", azaz hogyan alakult a hagyományhoz - régi és közvetlen elődeikhez - való viszonyuk három-négy évtized alatt, vagyis a harmincas évektől nagyjából 1956-ig - tudjuk, hogy Vas eddig az évig tervezte megírni élete történetét és vele "a líra regényét", de a halál meggátolta ebben.
Egyes szám többes személyben
Vas persze már a könyv legelejére illesztett kis mottóban leszögezi: "talán nem fölösleges emlékeztetni az olvasót, hogy végül is regényt olvas, habár csak a líra, a magam lírájának regényét". Ám ez a kötelező szerénység (pontosabban ironikus visszafogottság) mégis valami fontosra hívja fel a figyelmet. Arra, hogy Vas annyira azért tartotta fontosnak a maga líráját (noha a memoár első kötete éppen azzal a "megtalált bizonyossággal" zárul, hogy nem a költészet, hanem az élet az elsőrendű érték), hogy úgy érezze, a partikuláris elemek mellett - megint Kanttal szólva - van valami szubjektív általánossága az ő költészetének, és ez méltó a megörökítésre. Megint ars poeticája egyik alapvonása ez. 1963-as gyűjteményes kötete előszavában így ír: "Kora ifjúságomtól mindmáig, lírai gyakorlatomban, kritikai gondolkodásomban is, előbb ösztönösen, majd tudatosan, utóbb csökönyösen ahhoz az ómódi modernséghez tartottam magamat, amely a lírikus életművét nem tudja elképzelni egy határozottan megrajzolt személyiség, sőt ezen túl bizonyos fokig e személyiségnek s vele együtt a költői környezetnek története nélkül." Hosszan lehetne csevegni e gondolatról, de nekem most egy mozzanat a lényeges: a költői környezet. Vas nem tudta elgondolni lírája és élete történetét enélkül, így aztán tökéletesen jellemző Déry Illyésnek mondott véleménye: "A leghitelesebb könyv a korszakunkról." Figyeljünk a többes számra. És nemcsak arról van itt szó, hogy Déry és Illyés a főszereplők közé emelkedtek az emlékiratban. Hanem mindenekelőtt arról, hogy Vas teljesen természetesen kapcsolja össze a maga költészete és élete történetét a mások életével. Egyes szám első személyben elbeszélt történet ez, amely hajlik rá, hogy olykor többes számban szóljon.
Egy ilyen egyes számú, de többesre hajló elbeszélés persze csak akkor lehet igazán hiteles, ha a főhős saját magát - legyen mégoly ironikus az alaphangja - valamiképpen mégis reprezentatív személyiségnek véli. Ha úgy gondolja, hogy az élete bár csak "egy ember élete" (Vas ifjúkora legfőbb embere, Kassák memoárjának - kissé álszerény - címe talán még inkább utal a reprezentativitásra), képvisel valami olyan fontosat, amit csak ennek az életnek a bemutatása révén lehet elmondani. És talán éppen ez, vagyis a reprezentativitás szemérmes érzülete hathat ma olyan elidegenítően. Jól tudjuk, hogy - elsősorban a legnagyobb élő tekintély, Esterházy Péter hatására - az Ottlik-féle "csak egy ürge" lett korszakunk reprezentatív ember- és művészideálja. (És ez a felfogás nyitotta meg az utat Kosztolányi legújabbkori befogadásának és adorációjának is, szemben Adyval, Babitscsal és József Attilával, akik semmiképpen sem gondolták magukról, hogy "csak egy ürgék" lennének.) Ebben a hangulatban Vas István erős és nagyon karakteres éntudata nem hathat túlzottan rokonszenvesnek. Vas eszményképe - noha utálta, mert (tévesen) nácinak vélte - mégiscsak a Gottfried Benn által megfogalmazott lírai Én, a "megrajzolt Én" (das gezeichnete Ich), és manapság mintha ebben nem hinne a többség. A pontszerű és véletlenszerű, kapcsolatok nélküli, nemzedékétől és általában is szinte minden időbeli kontextustól eloldott egyed került a középpontba; a leibnizi "ablaktalan monádok" költészete ez, hogy Vas egyik legnagyobb ifjúkorit versét idézzem.
Pedig éppen a költői (és minden más) reprezentativitás - többek közt - Vas által kezdeményezett leépítése hatott olyan fermentálóan egyesekre a hatvanas évek közepén-végén. És nem is elsősorban a saját verseivel (noha az Ötven felé, az Eszmék és tánclemezek meg az Egy szerelem három éjszakája dalbetétei kisebb revelációt jelentettek), hanem amikor Vas (Somlyóval együtt) bedobta a költői köztudatba Kavafisz szerinte "anekdotikus", vagyis messze nem a kozmosz örömeit zengő líráját. Vagy amikor (Kálnoky társaságában) kongeniális fordításaival bevezette T. S. Eliotot, aki a Nyugat-korszakban még nem hathatott, noha Halász Gábor éppen vele próbálta meg józanabb húrok pengetésére biztatni a kor akkori ifjú költőit. Ismerjük ennek az injekciónak a jeles befogadóit: Kántor Péter, Petri, Oravecz Imre, Rakovszky Zsuzsa, Várady Szabolcs, később Kemény István - a lista csak jelzésértékű. Nagyon kellett ez a józanabb hangszerelés a Nagy, Juhász and Co. által olykor a paroxizmusig hajtott magyar sámánista népi szürrealizmus vastag zenekari orkánjainak ellentételezésére, amelyekben olykor szinte azt hihettük, hogy az Isten az Istent is magyarnak teremtette. Ám ez, a mindennapiságot, az élet prózáját a költészetbe emelő líra is elaggott kissé manapság - láthatjuk az újabb kritikákból, hogy teszem azt Imre Flóra, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina líráját sokan érzik gyanúsan idillinek és lekerekítettnek. Ráadásul az úgynevezett költői technika szintén rossz hírbe került - a rímes vagy kötött formájú vers ma fehér holló; persze azért is, mivel a tagadói feltehetően semmiféle, még elégtelen technikával sem rendelkeznek. (Nehéz úgy verset írni, hogy az ember nem tud verset írni. Megjegyzendő: a technika egy része a táncdalszövegekbe ment át - mindenekelőtt a rapköltészet ilyen jelenség.) Vas, aki - legkivált csodálatos fordításai bizonyítják - e téren nagy mester volt, itt is elbukik az újabb ízlés szemében. (Egyébként nagyon jellemző, hogy manapság az ifjabbak alig fordítanak, még prózát is csak elvétve. A kritika által alig észrevett Havasi Attila kivétel: ő éppen a fordításaival művel saját költészetet.)
És a hagyományhoz való költői viszony is erősen átalakult. A mai korszak - Tandori mellett természetesen - legnagyobb hatású lírikusa, Marno János szinte tüntetően zárja el magát a magyar költészet tradícióitól (Madách-parafrázisa inkább szétboncolás, semmint termékeny kapcsolat tünete - ez persze nem értékítélet, inkább csak amolyan ténymegállapítás). És a legújabb kor legtöbbet emlegetett fiatal és középkorú költői - ismét hevenyészett a lista: k. kabai lóránt, Kukorelly Endre, Krusovszky Dénes, Lanczkor Gábor, Nemes Z. Márió, Simon Márton, Sopotnik Zoltán, Szabó Marcell, Szijj Ferenc - keveset törődnek ilyesmivel, vagy ha mégis, az ritkán magyar hagyomány.
Vagyis: ironikus reprezentativitás, okos érzelgősség, megemelt mindennapiság, a kultúra mint emberi-lírai élmény, virtuóz költői technika, a (magyar) lírai hagyomány állandó átélése és működtetése - nos, ha igaz, hogy ezek (és még sokan mások, ahogy mondani szokták) alkotják Vas István művészetének és gondolkodásának esszenciáját, akkor talán megtaláltuk a kulcsot ahhoz, hogy miért is hatástalan ma, és miért számít amolyan fél lábbal már elsüllyedt szerzőnek. Hogy miért több a 19, mint a 100. Vas azonban türelmes művész - és kritikus! - volt. Önmaga iránt is. Ráérünk - így szól egyik utolsó kötete címe.
