Különös, hogy miközben Ludwig Wittgenstein, legkivált persze Thomas Bernhard közvetítésével, egyike lett a legnépszerűbb, legtöbbet idézett magyar irodalmi alakoknak, addig voltaképpen egyetlen komoly életrajza sem jelent meg nálunk. Leginkább három könyv hiányzik: Brian McGuinness alapvető műve Ludwigunk ifjúságáról, aztán persze a mindmáig legjobb biográfiája, Ray Monk kötete, és a talán legszebb megemlékezés, tanítványa, Norman Malcolm memoárja. És az eredeti művekben sem dúskálunk; fő művei, a Tractatus, a Filozófiai vizsgálódások és A bizonyosságról persze megvan fordításban, de roppant hiányok mutatkoznak még e téren is. Nagyon remek tehát, hogy megjelent ez a harmatfriss kötet, amelynek ugyan nem Ludwig a főszereplője, de a családja, bécsi környezete, egész szellemi miliője nélkül az ő élete (és talán filozófiája is) felfoghatatlan lenne, így aztán a könyv tényleg hiánypótló. Ráadásul igen szórakoztató és olvasmányos, miközben elkerüli a bulvár csapdáját.
Fokozza érdekességét, hogy a Wittgenstein család Ludwig nélkül is éppen elég okot szolgáltat a kitüntetett kíváncsiságra. Ha a Tractatus megfogalmazására döntően hatott Tolsztojt is eszünkbe idézzük, rögtön beugorhat a másik nagy orosz próféta, Dosztojevszkij egyik fogalma. Ez pedig a "véletlen család". Talán nem egészen alaptalan, ha a Waugh ábrázolásában megjelenő családot is ilyennek fogjuk fel. Vagy legalábbis úgy érezhetjük, hogy a Wittgensteinek története nem volt más, mint egyfajta harc a szükségszerű és a véletlen család vonzása-taszítása között. Az ősbűnt e téren a nagy alapító atya, Karl Wittgenstein követte el, aki apja jól menő üzleteit és pompás házát odahagyva 1865-ben, alig tizenhét évesen minden magyarázat és bejelentés nélkül, hamis útlevéllel egyszerűen Amerikába szökött, ahol egy washingtoni "niggercsehóban" pincérkedve legkivált azzal tűnt ki, hogy képes volt megkülönböztetni egymástól a fekete vendégeket, így aztán főnöke legnagyobb csodálatára mindig tudta, hogy ki fizetett már, és ki még nem. Megemlítendő, hogy Karl egyetlen tárgyat vitt magával, egy mesterhegedűt - ez jó szolgálatot tett, amikor zenés vándortársulatokkal járta az Államokat. Másfél év után teljesen lerobbant állapotban ájult vissza Bécsbe, hogy pillanatok alatt hátat fordítson a bohéméletnek, és alig egy szűk évtized alatt Ausztria egyik leggazdagabb iparosa legyen; miközben még öregségében is a hegedűje maradt számára a legfőbb vigasz. És erre nagy szüksége is volt, hiszen fiúgyermekei közül kettő már igen ifjan úgy döntött, hogy elég a családi (és földi) szükségszerűség birodalmából: Rudolf (feltehetően homoszexuális hajlamát kezelhetetlennek tartva) huszonkét évesen ivott mérget egy berlini kávéházban, a 24 éves Johannes pedig két évvel korábban, 1902-ben tűnt el - ugyan hol máshol, mint Amerikában! - egy csónakkiránduláson; az ismerősök szerint szinte bizonyos, hogy szintén öngyilkos lett. És egy viszszaemlékezés szerint ő is "köztudottan homoszexuális volt". Itt mintha a pater familias sorsa ismétlődött volna meg, csakhogy ellenkező véggel: az önmagát Amerikában a véletlen karjaiba vető Karl képes volt beletörődni a társadalom és vele a család szükségszerűségébe. Olyannyira, hogy a nyilvánvalóan zenei zseni Johannesnak egyenesen megtiltotta, hogy komolyan foglalkozzék zenével; ő, akinek egyetlen barátja és társa mindig is a hegedű volt, zenei kéziratgyűjteményében hihetetlen ritkaságok pihentek, s a ház rendszeres vendége volt Richard Strauss, Brahms, Mahler, Schönberg. És megemlítendő, hogy a harmadik fiú, Kurt is maga választotta a véget, igaz, ő katonai okokból lőtte főbe magát az I. világháború utolsó napjaiban.
A feltehetően szintén homoszexuális (és zeneileg ugyancsak rendkívül tehetséges) Ludwig is ki akart ugrani, de neki csak részben sikerült. Mert azt ugyan elkerülte, hogy apja követelését teljesítendő mérnökként tengesse életét, de egyértelmű sorsától, a filozófiától mindig is menekülni akart: a Tractatus Bertrand Russell rábeszélése nélkül aligha jelent volna meg, életében ezenkívül egyetlen bölcseleti munkát sem publikált; hogy végzetét elkerülje, lemondott milliós örökségéről, beállt kertésznek, később népiskolai tanár lett. Innen Russellék valósággal kimenekítették Cambridge-be, ahol aztán megalkotta a 20. század egyik legnagyobb filozófiai ötlethalmazát - egy teljes és zárt mű kidolgozására sosem érezte magát elég erősnek.
A szükségszerű és a véletlen közt kevésbé őrlődött testvére, Paul pályája. Az első perctől kezdve zongoristának készült, és amikor háborús sebesülése miatt amputálni kellett jobb karját, fanatikus kitartással kivívta magának a legjobb balkezes pianista rangját, óriási honoráriumok bevetésével többek közt Raveltől, Prokofjevtől, Brittentől rendelt magának műveket. De a nácizmus őt is véletlen egyeddé morzsolta: vagyonát alig tudta kimenekíteni Amerikába, és az Anschluss után először arra kötelezték, hogy a palotájára tűzze ki a horogkeresztes zászlót, ám amikor hamarosan kiderült, hogy a nürnbergi törvények értelmében zsidónak számít, megbüntették, amiért zsidó létére "cinikusan" kirakta a lobogót.
Mindezt (és persze még a két lány, Helene és Gretl ugyancsak hátborzongatóan zaklatott életét) nagy felkészültséggel, ironikusan visszafogott hangon, kiváló szituációérzékkel (Sipos Katalin gondos és leleményes fordításában) meséli el Alexander Waugh. Mottóként egy Ludwig-idézetet vett, miszerint bizonyosnak vehető egy olyan tapasztalati állítás, mint például az, hogy "senkinek nem nő vissza a karja, ha levágták" - nyilván Paulra utalva ezzel. De talán még jobban ide vágna a nyelvjátékok "családi hasonlóságát" elemző egyik futam a Filozófiai vizsgálódások lapjairól. Mert kevés család életét jellemzi mélyebben e fogalom, noha a tagok - legalább a látszat szerint - olykor egészen ellentétes utakat jártak.
Fordította: Sipos Katalin. Európa, 2010, 410 oldal, 3900 Ft
