Bár elég sok német nyelvű könyvet fordítottam, szerzőikkel személyesen még soha nem nyílt alkalmam találkozni, mivel szinte mindegyikük (Adorno, Doderer, E. T. A. Hoffmann, Musil, Robert Walser) már régen meghalt. Ezért is vártam kíváncsian a találkozást Natascha Kampuschsal, másrészt, ha belegondolok, félig-meddig halott szerző ő is, hiszen a fogsága 3096 napját bemutató könyvben egy túlélő beszél, a síron túlról mintegy. Vagy: újjászületése kapujából. És ez az eldöntetlenség adja a könyv egyik legfőbb feszültségforrását. Meg hát valóban érdekelt, hogyan fest mostani állapotában az az ember, akinek története egyike a leginkább fantasztikusnak, amit életemben olvastam - egészen Hoffmann vagy Kleist vadromantikus tollára méltó rejtély.
Nem kis szorongással vártam tehát a találkozót hétfőn a Scolar kiadó fogadóhelyiségében, amikor is megjelent két Bécsből érkezett, középkorú úr, egyikük a könyvvel foglalkozó ügynökség vezetője, a másik meghatározatlan szerepkörűnek látszott (mint később kiderült, egyfajta lelki tanácsadó Natascha Kampusch körül). Pár bemutatkozó szó után rájöttem, hogy a következőkben velük kell beérnem, Frau Kampuschnak egyelőre a sminkelés veszi igénybe minden idejét. Hamar kiderült, hogy a jugoszláv származású ügynök úr jól ismeri Budapestet, szülei diplomáciai szolgálatban dolgoztak itt éppen 1956-ban; és az egykori kisfiú most élénk színekkel idézte fel, hogyan nézte végig a követség ablakából a Sztálin-szobor ledöntését. És kiviláglott az is, hogy tanácsadó úrnak, mint nekem, ugyancsak Thomas Bernhard a legkedvesebb osztrák írója, no meg az, hogy ő is a Rüdigerhof kávéházba jár a legszívesebben.
Nagyjából egyórányi várakozás után végre megjelent Natascha Kampusch; igénytelen, "csak semmi feltűnést" stílusú, inkognitós ruhájában, csendesen, szinte észrevétlenül lépett a szobába, szívszorítóan gátlásos mozgással, ugyanakkor teljesen elfogulatlanul. Ugyanilyen, szinte személytelen elfogulatlansággal fogadta a számára előkészített virágot és ajándékokat is. Az egyik tévécsatorna riporterének pár angolul feltett kérdésére németül válaszolt, de a feleletek csak a ja vagy a nein kitételekre korlátozódtak. Ásványvízzel kínáltam, de beszélgetésről szó sem lehetett, szinte kapva kapott az alkalmon, hogy ne kelljen megszólalnia: azonnal elvonult az egyik szobába dedikálni, anélkül, hogy egyetlen kortyot ivott volna. Megjegyeztem a többieknek, hogy Frau Kampusch szerfölött gátlásosnak látszik, mire a tanácsadó úr hozzátette, hogy még öt évvel a szabadulása után is erősen traumatizált állapotban él, hangulatai a szinuszgörbe módjára hullámoznak. Ilyen helyzetben az ember joggal retteg, hogy tolakodónak, netán támadónak tűnik egy ennyire sebezhető kislány szemében, de végül erőt vettem magamon, és odavittem dedikáltatni a végeredményben mégiscsak általam fordított kötetet. Hogy én lennék a fordító, az abszolúte hidegen hagyta, de hallva a német szót a korábbinál sokkal nyíltabbnak mutatkozott; már hajlandó volt szemkontaktusra is, de egészében most is egy totálisan elveszett kisgyermek benyomását keltette. Olyasvalakinek látszott, aki semmit sem tud kezdeni azzal a felnőtt világgal, amelynek tagjai pusztán azért gyűltek itt össze, hogy megismerjék, netán megbámulják őt. Dedikációi is gyerekesek: minden név mellé egy színes kis virágot rajzolt, és amikor megkérdeztem, hogy ez valamiféle ibolya akarna-e lenni, szinte rátartian válaszolta: "Nem, ez fantáziavirág." Egyre erősödött bennem az érzés, hogy nem is meztelenül, hanem egyenesen mintegy bőr nélkül él a világban - látni véltem minden egyes idegvégződését. Korábban megnéztem a szökése után készült első tévéinterjúját, szorongató volt érzékelni, hogy azóta alig változott, ugyanazok a visszafogott gesztusok, ugyanaz a minden hangra ijedten felrebbenő tekintet, a totális megfélemlítettség képe. De amikor a könyvről kérdeztem, némileg felélénkült. Elmondta, hogy két munkatársnőjével mintegy fél éven át, teljesen kötetlenül dolgozott; parttalanul, minden módszer és megbeszélés nélkül csevegtek a fogsága éveiről, gyermekkoráról a bécsi város peremén; a beszélgetéseket magnóra vették, és aztán ebből alkotta meg Corinna Milborn és Heike Gronemeier a végleges szöveget. Feltűnt nekem, és most rákérdeztem a miértjére, hogy a könyvben konzekvensen a tettes (Der Täter) megjelöléssel látja el elrablóját, és szinte soha nem használja a németben kézenfekvő személyes névmást, vagy netán a Der Mann kitételt. Wolfgang Priklopil teljesen kiírt nevén csak a könyv közepe táján kezd alakot ölteni. Natascha Kampusch nagyjából tudatosnak nevezte ezt az eljárást, szerinte ezzel az áldozat szemszögéből azt a fejlődést akarták érzékeltetni, amelynek során az arctalan és személytelen tettesből egy jól megfogható és érzékelhető személy keletkezik a lassan felnövő kislány tudatában. Megkérdeztem, miért használja a szökésére a magyarra csak erőltetetten lefordítható Selbstbefreiung ("önmegszabadítás") szót; netán büszke magára, hogy külső segítség nélkül, pusztán a saját erejéből szabadult meg? Ez a kérdés kissé elevenébe talált, és ha nem tévedek, a maga módján örült is neki. Azt válaszolta, hogy valóban van benne némi büszkeség e téren, de leginkább azt akarta kiemelni, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem a rendőrség vagy az osztrák állammal bármilyen kapcsolatban álló intézmény szabadította meg - azok ugyanis képtelenek voltak erre. Noha lett volna még számos kérdésem, az inkognitót nem lehetett áttörni, alig észrevehetően, de mégis eltökélten jelezte, hogy az úgynevezett beszélgetés itt véget ért. Gratuláltam a könyvhöz, megköszöntem a dedikációt, ezt udvarias, ám semmire sem kötelező mosollyal fogadta. Natascha Kampusch továbbra is megmaradt rejtélynek. És ez talán így van rendjén.
