Az 1941-ben Ufában született, 1990-ben New Yorkban meghalt Szergej Dovlatov 1978-as emigrációjáig élte a szovjet író egyszerű, mindennapi és iszonyatos életét, hogy Tolsztoj híres mondatával szóljunk. Volt egyetemista, lágerőr egy köztörvényes zónában, idegenvezető, újságíró, munkás, bokszoló, amatőr filmek szereplője, zokninepper, valutaüzér és még sok más, vagyis nagyjából minden, csak orosz író nem tudott lenni, mivel hazájában gyakorlatilag egy sor szépirodalmat nem publikálhatott. És közben ivott is, egészen brutális, szovjet mértéktelenséggel, mely még ennek a különösen jó fizikummal megáldott - atletikus, 195 centire nőtt - embernek is végzetesen betett; korán halt meg, és szürrealistának elképzelt temetésén nyilván a pokoli mennyiségű vodkásüveg állhatott volna díszőrséget.
De hát akkoriban szinte mindenki így élt, és éppen ez a legiszonyatosabb. Ám Dovlatov valahogy természetesnek találta ezt, illúziók nélkül vegetált és írt, erősebb önsajnálat, öncsalás és maszkírozás nélkül. Általában is idegenkedett bármiféle véglettől, meglehet ettől igen szépen kifejlett humorérzéke óvta meg. "A kommunisták után legjobban az antikommunistákat utálom" - szól egyik legjellemzőbb kijelentése. Így aztán voltaképpen egyik irodalmi mozgalomhoz sem csatlakozott, nem volt "talajos", de "liberális" sem, se archaizáló, se modernkedő, se zsidó, se muzulmán, se katolikus, pravoszláv; Salamov és Szolzsenyicin egyként távol állt tőle, noha természetesen mindkettő nagyszerűségét elismerte. A zóna című "regényében" világosan beszél, miután felidézi az általános véleményt, miszerint "a lágertéma kimerült. Az olvasó unja már a végtelen börtönmemoárokat. Szolzsenyicin után a témát le kell zárni..." Persze Dovlatovnak ez elfogadhatatlannak bizonyul: "Ezek a vélemények nem állják ki a kritika próbáját. Természetesen én nem vagyok Szolzsenyicin. De ez megfoszt talán engem a létezés jogától?" És még egy ennél sokkal fontosabb következtetés: "Szolzsenyicin szerint a láger maga a pokol. Én pedig úgy gondolom, hogy a pokol mi magunk vagyunk..." Ráadásul, és ezt már én teszem hozzá, Szolzsenyicin úgy vélte - és ebben Dosztojevszkij, valamint a Feltámadás Tolsztojának követője volt -, hogy a katorga, legyen bármennyire is pokoli, mégis a purgatórium előiskolája, a morális felemelkedéshez olykor rajta át vezet az út. Dovlatov ebben sem hitt. Erősen ateisztikus antropológiájában az emberek kivonják magukat bármiféle kategorizálás alól. A lágerélet (amely szinte pontos leképezése a "szabad" társadalom életének) megismerése adta ennek a tapasztalatnak a hitelét: "meggyőződtem róla, hogy ostobaság az embereket roszszakra és jókra felosztani. Ugyanúgy, mint kommunistákra és pártonkívüliekre. Vagy gonosztevőkre és szentekre. Sőt mi több, férfiakra és nőkre. Az ember a felismerhetetlenségig megváltozik a körülmények hatására. A lágerben különösen." Ebből adódóan a rabok és fogvatartóik felcserélhetőek: "Nagyon hasonlóak voltunk, sőt mi több, helyettesíthetők egymással. Szinte bármelyik elítélt alkalmas lett volna lágerőrnek. Szinte bármelyik lágerőr rászolgált a börtönre." Dovlatov ebben a regényében mintegy önmaga smaszszere lett.
Ha nincs kitüntetett morál, ha nincs transzcendencia, akkor semmi nincs, csak az abszurd létezés, a pokol, ami, mint megtudtuk, "mi magunk vagyunk". De Dovlatov ebből mégsem sötét, vigasztalan emberképet alkotott meg magának és olvasóinak. Világa abszurditását és ennek megfelelően képtelen humorát talán mindenkinél mélyebben átérezte, és persze ábrázolta is; e téren talán csak a szintén alkoholista Venyegyikt Jerofejev állítható párba vele. Hiszen a pokolnak is van humora (a táborban például szocialista felajánlást tesznek: "A lágerben elkövetett gyilkosságok számát huszonhat százalékkal csökkentjük.") És talán a humor állandó jelenléte nem engedi, hogy Dovlatov a Thomas Mann által "szentnek" nevezett orosz literatúra jellegzetes alakja legyen. Nem volt ő sem Tolsztoj, sem Dosztojevszkij, sem Salamov vagy Szolzsenyicin. Azaz inkább köznapi és inkább kicsi, nagyon is a földön járó, se szent démonokra, se szent mártírokra nem kacsintó irodalmat művelt, ami persze nem értékítélet, hanem kísérlet a Dovlatov-féle művészi érzület, az esztétikai észjárás megközelítésére. ' csak a szovjet valóságot kívánta ábrázolni, de éppen ez nem volt lehetséges.
Amikor kirúgják az újságtól, adnak neki még egy esélyt a pártbizottságon: "Menjen el egy gyárba. Bizonyítson a nehéz testi munkában. Legyen munkáslevelező. Jelenítse meg tudósításaiban a való életet..." Persze ez már az egyes szám első személyű narrátornak, azaz "Dovlatovnak" is sok: "De hisz a való élet megjelenítéséért bírósági ítélet nélkül agyonlőnek!" A valódi szocialista realizmus éppen a szocialista realizmus kiagyalóinak hazájában tilos.
Humorista alkatának megfelelően Dovlatov nem a nagy orosz regény mámorában, hanem inkább Mihail Zoscsenko vagy Bulgakov karcolatainak megfelelő modorban alkotott - ez is részben elválasztja őt a "szent orosz" irodalomtól. Jellegzetes műfaja a novellaciklus, a laza emlékezések nagyon is átgondolt, látszólag szervezetlen és szerkesztés nélküli, ám valójában erős gerinccel rendelkező sorozata, az idősíkok váltakozásával, sok kommentárral, reflexióval, filozófiai aforizmával, amelyek könnyen befogadhatóak, áttekinthetők, első látásra is érthetőek, mégsem súlytalanok vagy laposak. Ebben a felfogásban írta remekeit: A bőrönd, Kompromiszszum, Puskinland. "Dovlatovot könnyű olvasni", írta nagy pályatársa, Joszif Brodszkij, és ezt a legkevésbé sem becsmérlően gondolta.
Egyik utolsó könyve, az Európa Könyvkiadó remek Dovlatov-sorozatának legfrissebb darabja, A kihelyezett tagozat már Amerikában íródott. (A könyv második részében közölt "válogatott elbeszélések" inkább csalódást keltenek. Talán csak a Szőlő emelhető ki közülük, a többi részben erőltetett, részben lapos, humoruk inkább újságírói, semmint valódi írói vénára vall.) Cselekménye egyszerű: a rádióadó, ahol New Yorkban emigránsként dolgozik, az írót Los Angelesbe küldi, ugyan adna hosszabb tudósítást az orosz emigráció egyik nagyszabású, többnapos konferenciájáról, melynek szereplői összességükben úgy jellemezhetők, mint az orosz (szovjet) világ "kihelyezett tagozata". Dovlatov persze az első pillanatokban érzékeli a helyzet abszurd és nevetséges mivoltát (a küldöttek már az összejövetel nevében sem tudnak megegyezni, egyszer konferencia, egyszer szimpózium, megint máskor értekezlet...), a végtelen megosztottságot, az évtizedek óta összegyűlt és jól ápolt sérelmek kifakadását, a kisszerűséget, noha a jamboree szereplői külön-külön feltehetően mind értékes emberek. Fokozza a képtelenséget, hogy szállodai szobájába állapotosan és egyetlen dollár nélkül váratlanul betoppan tizenöt éve nem látott szerelme, Taszja, aki ugyancsak emigrált időközben. Ez megindítja az emlékezés folyamatát, amelynek egy részében Dovlatov még mindig a régi színvonalon dolgozik.
Sok mulatságos és fölényesen szellemes részlete ellenére egészében mégis kissé fáradt kisregény, sok benne a rutin, a régi trükkök megismétlése, a régi helyzetek sokadszori átbeszélése (a kötet második részében közölt elbeszélés, Az irodalom folytatódik ugyanezt az anyagot dolgozza fel erősen zsurnalisztikus hangvételben). Mintha Dovlatov amolyan jellegzetesen Dovlatov-elbeszélést írt volna, tűz és hit nélkül, eléggé kiégetten. Megint önéletrajzi a szüzsé, de ez a figura, ez az Amerikában is eléggé elveszetten tévelygő régi alkoholista mintha már nem hinne se magában, se alakjaiban. Taszja figurája így nem sikerülhetett, nem mérhető a Puskinland lapjain felbukkanó feleség alakjának plaszticitásához, szomorú belső szépségéhez - a különféle férfiak közt vergődő, az emigrációban otthontalan "orosz szépség" képét pedig Dovlatov sokkal mélyebben és megkapóbban rajzolta meg a Külföldi nő című kisregényében. És a szatíra nyila sem olyan fájdalmasan - ugyanakkor szeretetteljesen - sebző, mint a szovjet korszak írásaiban; roszszabb pillanataiban a szöveg belevész a kissé lapos anekdotázásba. Dovlatovnak - mint szinte összes pályatársának, talán Brodszkijt kivéve, aki egészen a Nobel-díjig jutott - rosszat tett a disszidálás; noha nem volt "talajos", mégis részben elveszítette a talajt a lába alól, elúszott mellőle a szovjet abszurditás éltető közege. Vagyis talán mégsem volt igaza annak a szereplőjének, aki így kiáltott fel: "Ott a haza, ahol a vodka van!" Mert Amerikában ugyan bárhol és bármikor kaphatsz vodkát, de a haza talán mégis több ennél. Jóval hitelesebb és megrázóbb Dovlatov egy naplóbejegyzése: "A legnagyobb tragédia életemben Anna Karenina halála!" Lehet, hogy mégis oda kellene sorolnunk a "szent orosz irodalomnak" legalább az aprószentjei közé?
Fordították: Abonyi Réka, Kisbali Tamás, Szőke Katalin. Európa, 2010, 370 oldal, 3400 Ft
