Az 1944-ben a bajor Weltach am Allgäuban született és 2001-ben választott hazájában, Angliában egy autóbalesetben meghalt W. G. Sebald (aki keresztneveit túl germánosnak vélve csak a monogramját adta meg írásai élén) Thomas Bernhard társaságában a legmélyebb német nyelvű író volt 1945 után. Immár a harmadik könyve jelent meg magyarul.
Szégyen. Érzés
"Az lesz a legjobb szerző, aki szégyelli, hogy író lett". Nietzsche mintha Sebaldra találta volna ki ezt az aforizmát. Jellemző, hogy élete utolsó interjújában, amely a The Guardianben jelent meg, a nagyon okosan kérdező Maya Jaggi szinte egyetlen kérdésére sem válaszol kielégítően, inkább kissé mellébeszél, vagy oldalról válaszol. Rejtőzködik. Életművében - melyben a szigorúbb értelemben vett irodalomtörténeti tanulmányok alig választhatók el a szűkebb értelemben vett szépirodalomtól - a legváratlanabbul felbukkanó helyzetekben ábrázolta azt az írót, aki szégyelli a tevékenységét, és kissé a bűnözéssel határos ténykedésnek tartja. A németül 1990-ben, magyarul frissen megjelent munkában (gördülékenyen aligha lefordítható eredeti címe: Schwindel. Gefühle, szó szerint: Szédülés. Érzések) a narrátort, az Én-elbeszélőt (aki talán maga Sebald, vagy "Sebald", vagy talán csak egy önmaga számára is kísérteties fikciós-inkognitós alak) egy ízben kereskedelmi utazónak nézik, és ő maga voltaképpen egészen természetesnek találja ezt; pontosabban jobban örül, mintha írónak tartanák. Másik alkalommal - és nagyon jellemző módon éppen akkor, amikor hazalátogat szülőfalujába, azaz új Odüsszeuszként megtér hazájában, vagyis egy olyan pillanatban, amelyben látszólag a legcsekélyebb oka lenne identitása elkendőzésére - angol címen, külföldi levelezőként jelentkezik be a kis szállodába, és persze mi sem természetesebb, hogy a fogadósnő épp oly gyanakvó pillantásokkal kíséri, mint egykor az írói mivoltában ugyancsak szerfölött kétesnek tartott Tonio Krögert szülővárosa rendőrsége. És amikor Itáliában, a Limone sul Garda nevű falucskában (ahová Kafka nyomai vezetik az elbeszélőt) Luciana, a szállodásnő megkérdi, hogy miket írogat voltaképpen, zavarában csak egy készülő krimiről képes eldadogni pár ostoba mondatot. (Hogy e bűnregény valamiképpen a könyv titkos főhősével, Kafkával, valamint egy olasz bűnöző párral függ öszsze, az itt most nem taglalható kérdéskomplexum.)
Vagyis úgy tűnik, Sebald nagyon is otthonosan érezte magát az inkognitós szerepben, pontosabban ebben a szituációban érezte magát a legkevésbé otthontalannak. (Nálunk a nagyregénye közben vígjátékírással és fordítással foglalkozó Kertész Imre élte meg és írta meg a legmélyebben ezt a valóságérzékelést.) Az állapotot nevezetes esszékötetének lefordíthatatlan címe fejezi ki a legplasztikusabban: Unheimliche Heimat. Vagyis "otthontalan otthon". Vagy még inkább és még szabadabban: "otthonosan az otthontalanságban". Sebaldnak ez volt az eleme, és ismét jellemző, hogy minden könyve útirajz egyben: a narrátor folyton úton van, azaz sehol sincs otthon, létezése legjellemzőbb lakóhelye a szálloda. És emiatt - az elidegenedés és egyidejűleg az elidegenítés okán - használ rengeteg nem német, azaz idegen nyelvű kifejezést, nemcsak a szövegtestben, hanem olykor már az egyes fejezetek címében is: All'estero, illetve Il ritorno in patria áll az új kötet második és negyedik részének élén. Az idézett Walser-esszé címe: Le promeneur solitaire. Az idegen nyelv álarcában otthonosan és sebezhetetlenül érzi magát az önkéntes száműzött, akár Sebald sokszor megidézett, kedves emigránsai, Joseph Conrad és Nabokov.
Inkognitó
Az inkognitó homályában derengő, bizonytalan kontúrú, önmagába emigrált személyiség persze nagyon erős rajzolattal jelenik meg önmaga előtt, amennyiben biztosítva látja álarcát, amennyiben garantálhatja magának, hogy nem lepleződik le. Az álarcban szabad lesz és erős. A biztonság érzete a bizonytalanban - ez hatja át Sebald egész életművét. Elvégre egy kereskedelmi utazónak tartott író egész nyugodtan rendezgetheti papírjait este a fogadóban, hiszen a valódi kereskedelmi utazók ugyanezt teszik a szomszédos asztaloknál. Így aztán messze nem véletlen, hogy Sebald magán-irodalomtörténetének kiválasztott alakjai - Franz Kafka, Henri Beyle, azaz Stendhal, Robert Walser, Gottfried Keller - majdnem egész életükben valami polgári foglalkozást is űztek az írói ténykedés mellett; többnyire hivatalnokként tevékenykedtek különféle államok szolgálatában. És ebből a szempontból ugyancsak szimptomatikus, hogy Sebald mindig is egyetemi oktató volt, és hogy "szabályos" írói pályáját nagyon későn kezdte, abban az időben, amikor polgári léte már kielégítőnek tekinthető révbe jutott. Ennek ellenére mégis úgy képzelhetjük el személyét, ahogy egy tanulmányában Robert Walsert örökítette meg, aki elmegyógyintézeti ápolója visszaemlékezései szerint irodalmi pályája befejeztével is mindig őrizgetett valami gyűrt cetlit és agyonhasznált ceruzát a mellényzsebében, hogy alkalomadtán feljegyezhesse átfutó benyomásait. De: "amikor ezt észrevette valaki, olyan sebesen tüntette el az eszközöket, mintha leleplezték volna valami nemtelen vagy szégyenteljes tettét". Bizonyos értelemben Sebald egész írásművészete ennek az elleplezésnek a megörökítése. Az inkognitók - azaz a belebújás más irodalmi alakok, a mostani könyvben legkivált Kafka és Stendhal bőrébe - azt szolgálják, hogy ne kelljen magáról nyíltan beszélnie. Vagy másként fogalmazva: úgy beszélhessen önmagáról, hogy eközben elkerülje még csak az esélyét is a magamutogatásnak, a narcizmusnak vagy az önstilizáló öntetszelgésnek. Ennek érdekében még attól sem fél, hogy magukat a híres írókat is inkognitós alakként léptesse fel, azaz magánemberként, nem íróként. Így aztán Stendhal következetesen kizárólag a polgári nevén, vagyis Henri Beyle néven szerepel, míg Kafka csakis Dr. K.-ként jelenik meg. Pontosabban a négy nagy egységből álló elbeszélésnek azokban a részeiben (Beyle vagy a szerelem különös volta; Dr. K. utazása a rivai kúrára), amelyek amolyan irodalomtörténeti esszéként közvetlenül róluk szólnak, más helyeken már Stendhal vagy Kafka néven szerepelteti őket. Az inkognitós szerepjátékon kívül ennek természetesen más oka is van. Mégpedig az üldözési mániával szomszédos érzés, nevezetesen az, hogy minden mindennel összefügg.
Az összefüggések összeesküvése
Márpedig ha minden mindennel összefügg, akkor az inkognitó arra is szolgálhat, hogy elrejtse az elbeszélőt az összefüggések kérlelhetetlenül reázuhanó hálója elől, amely ha eléri, megsemmisüléssel fenyegeti a létezését. Ám ezzel egyidejűleg az elbeszélő mintegy önmaga ellen is dolgozik, hiszen egyre több összefüggést tár fel az írás folyamán, és így ő maga lesz az, aki szinte átszakíthatatlan hálóvá szövi önmaga (és egyben elbeszélése) köré-fölé a különféle szálakat. A sajátként átélt irodalom, az idézetek rendszere, a sok inkognitó végül odáig megy, hogy a másik fél megidézett elbeszélése bekebelezi az elbeszélőt, aki immár maga is az inkognitós játék szenvedő alanyává válik, és belép az inkognitóként használt elbeszélésbe. Így aztán végül maga az irodalom nyeli el az elbeszélőt: a kötet legvégén, a londoni tűzvész leírása Samuel Pepys naplójában magába rántja a narrátort, álmában ő is az olvasott könyv szereplője lesz, és ott pusztul a lángokban a könyv végén.
A Szédület. Érzés megformálásának alapja Kafka Gracchus, a vadász című, 1917-ben keletkezett, de csak hagyatékból publikált elbeszélése, melynek motívumrendszere tökéletesen átjárja a Sebald-szöveg lapjait. Kezdve azon, hogy a narrátor szintén azon a vidéken, vagyis a Garda-tó környékén utazik, ahol Kafka 1913-ban járt (ezt örökíti meg a Dr. Kafka utazása a rivai kúrára című második rész), folytatva azzal, hogy maga a Kafka-novella ugyancsak Rivában játszódik. De ez csak a külső váz, úgyszólván a "cselekmény" vezérfonala. A motívumok szinte kényszeresen ismétlődnek (felsorolásuk még egy hosszabb tanulmányban sem lenne egyszerű), és mindez odáig megy, hogy Sebald a "valódi" események meghamisításától sem riad vissza. Így fesztelenül leírja Stendhal életének egy eseményét, mely nyilvánvaló megköltés, melynek nincs semmiféle valóságos alapja. "Néhány nappal e beszélgetés után Beyle folytatta utazását Mme Gherardival. Mivel a lég a Garda-tó fölött éjfél körül északról délre, pirkadat előtt néhány órával azonban délről északra mozog, a part mentén előbb Gargnanóba mentek, a tó feléig, és ott bárkát béreltek, amelyen hajnalhasadtakor futottak be Riva kis kikötőjébe, ahol már két fiú ült a rakpart kőfalán, és kockázott. Beyle felhívta Mme Gherardi figyelmét egy minden jel szerint ugyancsak nemrég kikötött nehéz, öreg ladikra, amelynek főárboca a felső harmadánál megroppant, vitorlája pedig gyűrött és sárgásbarna volt, és amelyről két férfi sötét, ezüstgombos felöltőben épp egy hordágyat hozott le a partra, amelyen nagy, virágmintás, rojtos selyemkendő alatt nyilvánvalóan egy ember feküdt." Nos, a két kockázó fiú Kafka említett novellájából került ide, míg a rojtos kendő alatt fekvő férfi maga Gracchus, a vadász. Vagyis az összefüggések saját maga által megköltött rendszere olyannyira fontos Sebaldnak, hogy semmiféle hamisítástól nem riad vissza. Említsük meg itt, hogy az All'estero című második részben, Bécs környéki utazása során felkeresi egy régi ismerősét, bizonyos Ernst Herbecket, akiről fényképkivágást is közöl. Az anyag ismerői persze a kezében kalapot tartó férfiban rögtön felismerik Robert Walsert, akit így Sebald a fiktív (?), valódi (?) Ernst alakjába gyömöszöl. Ezzel az eljárással újabb inkognitókat teremt, gyakran önmaga számára is: "Kézmosás közben belenéztem a tükörbe, és azt kérdeztem magamtól, hogy vajon dr. Kafka, akinek Veronából jövet szintén ezen az állomáson kellett leszállnia, nem ugyanebben a tükörben szemlélte-e arcmását. Voltaképpen nem volna meglepő. És az egyik falfirka a tükör mellett minthogyha épp erre utalt volna. Il cacciatore, állt ott nehézkes írással. Miután megtöröltem a kezemet, hozzáfűztem még a nella selva nera szavakat." Ennél az "írói", meglehetősen önkényes, ugyanakkor számára szinte elkerülhetetlen, mániás jellegű beavatkozásnál Sebald aligha jellemezhetné jobban egész életműve művészi eljárásainak lényegét. Egyébként az olasz szöveg jelentése: "a fekete-erdei vadász". Vagyis megint Gracchusnál tartunk.
Természetesség
A nagy művészetben mindig van valami teljesen természetes vonás. Ha ezzel találkozunk, a szükségszerűséget érezzük, azt, hogy a műalkotás nem is létezhetne máshogy, mint ebben az állapotában. Nem a tökélyről van itt szó, hiszen semmiféle ember alkotta dolog nem tarthat számot a tökélyre, másrészt ez a természetesség nagyon is természetellenesen teremtődik meg, hanem - és most maradjunk az irodalomnál - a megszólalás, az intonáció magától értetődő jellegéről. És legyen ilyenkor bármily nyakatekert vagy olykor egyenesen erőszakolt a beszédmód vagy az epikus bonyolítás, mégsem érezzük erőszakoltnak vagy művinek. Ráadásul Sebald oldalazva, araszolva, ugyanakkor méltóságteljesen lépeget; nála nyakatekertebben dolgozó író aligha képzelhető el. Láttuk részben a Kafka-összefüggéseket, láttuk hamisításait, láttuk az összefüggések rendszerének vázát. Kisebb tehetség kezében mindez végtelenül mondvacsinált és "mache" lenne. Sebald azonban képes természetesként elfogadtatni. Talán azért, mert nála az összes titok leleplezése (vagy akaratlan lelepleződése) mindig újabb titkok feltárulásával esik egybe.
Mert Sebald szerint a legfőbb titok nem más, mint a múlt. A feltárhatatlan, a megidézhetetlen, melyet csakis az emlékezet tárhat föl, amely persze elégtelen eszköznek mutatkozik, hiszen maga is teremt, konstruál, azaz ír. Amikor az utolsó részben a narrátor felkeresi szülőfaluját - melyet jellemző módon megint inkognitóba von, azaz csak W.-vel jelöl -, meglátogatja egy régi ismerősét, Lukast, elé tárja gondolatait, és ő empatikus hallgatónak bizonyul. "Kiváltképp azzal értett egyet, amikor azt mondtam, hogy a fejemben idővel sok minden összeállt, a dolgok azonban ettől nem lettek világosabbak, inkább csak rejtélyesebbek. Mennél több képet gyűjtök össze a múltból, annál kevésbé valószínű a számomra, hogy a múlt ily módon játszódott le, hiszen semmi sem nevezhető normálisnak benne, a legtöbb dolog nevetséges, ha meg nem nevetséges, akkor borzasztó." Mire Lukas kijelenti, hogy valóban különös dolog az emlékezés, és amikor az ágyán fekszik, úgy véli, ideje lenne már levétetnie szeméről a szürke hályogot.
Talán azért a szövegbe illesztett képek, illusztrációk, hogy bizonyítékul szolgáljanak a "valóságra", az emlékezés hitelére. Mintha Sebald szerint a kép nagyobb meggyőző erővel, hitelességi fokkal rendelkezne, mint a szó. Vagyis mint az irodalom. Az irodalom iránt mély szkepszis hatja át ezt az egész életművet, és talán nem egészen kalandor a feltételezés, hogy éppen e bizalmatlanság szülte meg művészetének hallatlan eredetiségét. Magát az originalitást persze meglehetősen könnyű leírni, elemeit, módszereit feltárni. Ám közben mindvégig megmarad az érzésünk, hogy noha aprólékosan bemutattuk, miféle újdonságokat is hozott Sebald az elbeszélés művészetébe, ezzel még egy hajszálnyival sem jutottunk közelebb művészete titkaihoz. Kicsit olyan ez, mint Wittgenstein (Sebald egyik kedves kultúrhérosza) híres kijelentése, miszerint noha esetleg az összes tudományos kérdést megoldottuk, érezzük, hogy ezzel még életproblémáinkat egyáltalán nem érintettük. Mindamellett mégis adjuk meg a Sebald által bevezetett módszer alapelemeit!
A rend módszere
A szöveg minden alkalommal egyes szám első személyben íródik. Mindig a szerző, azaz bizonyos értelemben maga Sebald az elbeszélő. Ez a szerző gyakorlatilag minden alkalommal úton van, szinte mindig all'estero, azaz külföldön, vagyis a szöveg egyrészt a memoár, másrészt az útleírás műfajához is tartozik. A szövegben ezzel egyidejűleg szinte mindig fellépnek a kultúra jelentős vagy kevésbé jelentős, közismert vagy majdnem névtelen alakjai, ezzel az irodalomtörténet vagy az irodalmi esszé vidékére kerül az olvasó. A szöveg minden alkalommal tartalmaz illusztrációkat, fényképeket vagy műalkotások - többnyire festmények - reprodukcióit vagy amolyan emberi dokumentumokat (kéziratok, naplók, újságkivágások stb.) a legkülönfélébb korokból. Mindez egységes rendet alkot: "A nyitott teraszajtó közelében lévő asztalok egyikénél ültem magam körül kiteregetett papírjaim és jegyzeteim között, és összekötő vonalakat húzgáltam olyan, egymástól távol eső események közé, amelyek a szememben egyazon rendbe tartoztak."
Hogy mi is ez a rend, azt persze már nehéz lenne megfogalmazni. És nem is szükséges, természetesen. Talán az emlékezés rendje, talán a képzelőerő rendje, mely abban páratlan, hogy mindenki számára új meg új rendet teremthet. És elég a megtanulás és a felismerése annak, hogy ez a rend létezik - mindenkinek a maga képzelőereje szerint. Ahogy a Walser-esszéjében írta: "Azóta lassan megtanultam megérteni, hogy időkön és tereken át hogyan függ össze minden egymással, a porosz író, Kleist élete egy svájci prózaíróéval, a Wannsee-nál eldördült pisztolylövés visszhangja a Herisauban lévő elmegyógyintézet ablakából vetett pillantással, Walser sétái a magam gyalogtúráival, a születés évszámai a halál évszámaival, a boldogság a boldogtalansággal, a természet története iparunk történetével, a haza a száműzetéssel." Sebald életművéből megtanulhatjuk, hogy ideje elképzelnünk a saját rendünket.
Szólni kellene még a Sebald katasztrofikus költészetében is megbúvó groteszk, abszurd humorról (legkivált a kötet utolsó részében), a mű felépítésének hatalmas zenei szerkezetéről, a négy prózai tételre épülő struktúráról, amely az utolsó rész nagy fináléjában zengeti egybe az összes témát (és mely leginkább Mahler szimfonikus gondolkodására emlékeztet), nyelvének ódon-méltóságteljes lejtéséről, pontosságáról, a narrátor megszállott igazságkereséséről, széles körű, irodalmi-képzőművészeti-helytörténeti műveltségéről. És bizonyára szólni is fogunk még róla, miként más fórumok is beszélnek majd művészetéről, és Sebald végre Magyarországon is elnyeri azt a helyet, amelyet már régen biztosított magának a német és az angol nyelvterületen. Mert - ellentétben sok kortársával - halála pillanatában műve nem süllyedt el, nem merült feledésbe, hanem egyre nő és mélyül az Időben.
Fordította Blaschtik Éva. Európa Könyvkiadó, 2010, 272 oldal, 3000 Ft
