Könyv - Idilli önelégültség - Günter Grass: A doboz

  • Bán Zoltán András
  • 2009.08.20 00:00

Könyv

Jeles írók, elközelegvén tevékenységük és életük alkonya, miután begyűjtöttek minden elismerést és kitüntetést - különös tekintettel a Nobel-díjra -, elértek nagyjából mindent, ami egy irodalmi pályán manapság elérhető, saját szabadidős literátusi szorgoskodásuk eredményeként hosszú könyvsorokat és számos gyermeket (meg unokát) tökéltek a világra, végigtekintve életük épületein - és sosem romjain! - erősen hajlanak arra, hogy némi megbocsátó derűvel és különös gyöngédséggel tekintsék önmagukat - nemcsak a tükörben. Mintha hájjal kenegetnék - kit is? És ki is? Magukat önmaguk. Hiszen a világ elismerése, jöjjön bár bankszámla, ájult kritika, eszement példányszám, róluk írt hozsanna-monográfia alakjában, sosem elég ilyenkor. Mert hát egyszer élünk, még a Nobel-díjas is; és ennyiben sajna ő szintén halandó, bármennyire is susogják a fülébe a tények és a róla született írások, hogy halhatatlan. És ekkor kell még valami, kell még egy plusz, amit csak önmaguk képesek megadni önmaguknak: kell még saját maguk igazolása és megerősítése. Kell az önéletrajz, vagyis az öntömjén önmagunk által kibocsátott felhője, melyhez képest bármely kábítószer legföljebb egy luftballonnyi felfuvalkodásra ad lehetőséget.

A német (és nem az osztrák vagy a svájci!) irodalom jól ismeri ezt a fenomént, legyen szabad itt a legnagyobbra és az utódainak mindjárt jó-rossz példát mutatóra, Goethére utalni, aki - az előszóban írt szavai szerint - "barátai unszolására" (!) fogott bele Költészet és valóság című memoárjába, és aztán idéz is egy efféle "baráti" levélből, amelyet persze ő maga írt önmagához. Mindamellett neki még volt annyi ízlése, hogy irodalmi kamaszkora táján (Werther) lezárja a visszaemlékezéseit, azaz önistenítését, hiszen gyerekkori főművétől kezdve a pálya valóban önmagáért beszélt. Thomas Mann pedig, aki mindenben utánozta őt - és Wagnert, aki ugyancsak megírta hazugságokkal telezsúfolt életrajzát -, és aki a legkevésbé sem ment a szomszédba egy kis önelégültségért, egyáltalán nem is írt önéletrajzot, helyette önironizált, amikor élete végén letette az asztalra két, mai szemmel talán legjobb regényét. A kiválasztott és az Egy szélhámos vallomásai már a címében is a szerzőre utal - nem habzó, hanem kéjesen öngúnyos szájjal.

Esetünkben kissé kihagy az ízlés és az önismeret. Günter Grass (a Thomas Mann és a sajnálatosan és abszolút méltatlanul elfelejtett Heinrich Böll közti német időszakban legtöbbet elért író) pár éve megjelentetett valóban érdekes és olykor megkapó önéletírásában (Hagymahántás közben) bevallotta - többek között - úgynevezett náci múltját, és ekkor azt gondolhattuk, hogy ezzel a pálya befejeződött, mégpedig igen szépen, kicsit talán még megrázóan is, mindenesetre a kínos vallomás ellenére sem diszharmonikusan vagy fejvakartatóan. De Grassunk, aki új könyve szerint is nagy fecsegő, nem állt meg az imaginárius végen, hanem most még egyet rápakolt, mégpedig, legalábbis szándéka szerint, valami önironikusat, valami olyasmit, amikor nem önmaga, hanem családja, jelesül gyermekei (számuk nyolc! az unokáké pedig lassan eléri a tizenötöt vagy tizenhatot!) nézőpontjából ábrázolja magát, azaz a "Nagyliterátort", ahogy Musil írta, kigúnyolva ezzel Thomas Mannt. De mivel - és becsületére legyen mondva, ezt be is vallja a könyv számtalan pontján - csakis az ő írói önkénye alapján, ráadásul költött nevekkel beszélnek az ekként kissé fiktív alakokká átváltoztatott gyermekek, végeredményben mégis csak az ő hangját, az ő jelenetválasztásait, az ő stílusát és nyelvhasználatát kapjuk a gyerekszájakból. És ez felettébb lehangoló. Hogy egy író fikcionalizálja a maga családját, az teljesen legitim vállalkozás, hiszen egy író mindent fikcionalizál voltaképpen. De ha egyszer mégis valamiféle memoárt kínálnak neki, akkor az ilyetén eljárás ellen éppoly legálisan fellebbezhet az olvasó. Mert semmi másról nincs szó ezeken a könnyed kézzel, bár szerfölött modoros nyelven (utóbbit a magyar fordítás is jól érzékelteti) megírt oldalakon, mint Grass familiáris istállómelegének megszellőztetéséről; és az innen kipárolgó illatok igencsak lehangolóan giccsesek. Hiszen az író nem engedi szóhoz jutni elvileg autonóm gyermekeit; amit róla elmondanak, az csupa kedves és hazug közhely, valami olyasmi, hogy "az öregnek sosem volt ki mind a négy kereke", meg hogy "mindig dolgozott, és ilyenkor nem érdekelte más semmi" - szóval ahogy egy befutott író látni szeretné magát a kedvesei - és a hálás közönség - szemében. Így aztán nem tudunk meg semmit róla, Grassról, és ezt még elviselnénk. De nem tudunk meg semmit az ily módon csodapapagájként beszéltetett gyermekeiről (továbbá különféle feleségeiről) sem, és ez már kimondottan bántó. És még e rövid távon is kimondottan unalmas.

Lenne azonban egy alak, akinek a könyv ajánlása szól, és aki megmenthetné ezt a súlyosan önelégült, öniróniájában is tökéletesen szerepjátszó kötetkét. A dedikáció szerint Maria Rama emlékére íródott a könyv, aki itt "Marie" vagy "Mariechen" alakban lép fel, és aki amolyan mesebeli fotós, a család és az író régi barátja. 'svilági fényképezőgépével nemcsak azt képes lekapni, ami van, hanem azt is, ami volt vagy lesz - mindenkinek a vágyai szerint. Olykor Freud díványát helyettesíti ez a hoffmanni masina, mely ekként afféle álomfejtő gép is. Nem nagy ötlet, de működtethető, és Grass mint vérbeli profi hellyel-közel ki is használja a lehetőségeket. Egy pontig. De amikor arra kerülne a sor, hogy végre hátralépjen, és átadja a szót Marie-nak vagy a nő tetteinek, akkor mindig győz benne a hiúság, és sosem engedi (ezt tette a saját gyermekeivel is!) a szó teljes értelmében kibontakozni ennek az érdekesen feldobott nőalaknak a teljes emberi sokszínűségét. Persze a könyv végén megmenti, sőt egy fantasztikus-szürrealisztikus jelenetben a "mennybe meneszti" Marie-t, de hát ez olcsó apoteózis. Mert az utolsó szó megint Grassé, akinek dolgoznia kell, "amíg még él". Az olvasó - mint magánember - elhiszi, hogy Günter Grasst űzi a munka démona, elhiszi, hogy még most, nyolcvanon felül is folyvást irodalmi terveket forgat a fejében, és hogy ez és semmi más az élete értelme. Ám legyen. De az olvasó esztétikai énje fellázad ennyi összeszorított szájú elhivatottság és megszállottság láttán, és arra gondol: minek ezt állandóan bizonygatni is? 'rizzük meg jó emlékezetünkben A bádogdob és a Macska és egér, no meg természetesen a Willy Brandt mellett kampányoló beszédek szerzőjét.

Fordította Győri László. Európa Könyvkiadó, 2009, 275 oldal, 2900 Ft

Neked ajánljuk

Vértelenül

A „skót darab” – így emlegetik színházi körökben Shakespeare legrövidebb és egyik legvéresebb drámáját. Átkok, balszerencse, titokzatos balesetek kötődnek mind színpadi, mind filmes adaptációihoz, és változatos rítusok, amelyekkel távol lehet tartani a balsorsot.

Angyalbőrben

A leegyszerűsítésre mindenkor hajlamos kívülálló számára úgy tetszik, az operaénekesi működés két legnagyobb kihívása: magas hangokat kiénekelni és prózában megszólalni. Merthogy mindkét esetben gyakorta észlelhető a fokozott mértékű feszültség fönt a színpadon, és a megbocsátásra rögtön kész együtt­érzés odalent a nézőtéren.

Megnyíló életek

  • Rádai Andrea

Az előadás legnagyobb részében a holokauszt-túlélő 97 éves Katona Éva, Göndör László nagymamája testetlen hangként jelenik meg, mintha ott lebegne a lelke felettünk. Ezt az érzést érdekes módon elsősorban nem a mulandóság melankóliája táplálja, hanem az előttünk megnyíló életek gazdagsága miatt érzett öröm.

Kinek a kultúrája?

Öt és fél év működés után megszűnik a Dunszt.sk szlovákiai magyar kulturális portál. A főszerkesztő kifáradásról és strukturális nehézségekről beszél, de politikai és társadalmi kérdések is felsejlenek a háttérben.

Ők így csinálják

  • A szerk.

PTSD – csúnya betegség, az van nekik, szegény Fidesznek, poszttraumás stressz szindrómájuk, immár vagy negyedszázada.

Magyarország farhátra megy

  • A szerk.

A Farhát-kormány legújabb népélet-javító intézkedését rögzítő 06/2022. (01.14.) sz. korm. rend. szövege, s ez mindenképpen a dicsőségére válik, precízen kitér arra, hogy az a kereskedő, aki a rendelet valamely utasítását megszegi, milyen szankciókkal sújtható.