Nagyjából abba, amit a 20. század húszas-harmincas éveiben meg a húsz évvel ezelőtti Jugoszláviában láttunk. És miféle együttműködésről lehet szó egy olyan rendszerrel, amely nyílt törvénysértések tucatjával ülteti bombabiztos állami bunkerekbe klienseit? Az "eszi, nem eszi, nem kap mást" abszolutizmusa ez, de nem a 18. századi Ész, hanem a nyers szellemi erőszak, valamint a saját nemzetbe és annak vélt sajátos értékeibe való bezárkózás nevében. Szociálpszichológiailag a parvenük forradalma, akiknek lélektana kórosan leegyszerűsödött az elmúlt nyolc év tapasztalatainak fényében: eddig szívóágon voltunk, most ti lesztek ott. Most eljött az igazság kétharmados pillanata, és persze élnek is vele bosszúszomjasan. Tisztánlátásuk elveszett, józan eszük a ruhatár csendjében.
Orbán Viktor messzebb ment a többé-kevésbé nyílt diktatúrát fenntartó Kádárnál, aki köztudottan azt hirdette: aki nincs ellenünk, az velünk van. Orbán azt mondta a parlamentben: csak az nem tartozik a NER-hez, aki nem akar. Vagyis aki - különféle okokból - nem akar, az magára vessen. Jaj lesz nektek! Orbán azt gondolja, vagy legalábbis azt sugallja, hogy nincs ép eszénél, aki nem fogadja el az ajánlatát, hiszen olyan értékeket kínál, amelyek elvetése az őrület egyik biztos jele. Legyen Rend, Szabadság, Béke - hát ki nem érthet ezzel egyet? Csak egy elmebajos. Vagy csak egy csupán a feltűnési viszketegségért ellenzéki ellenzéki. A Legfelső Rendszergazda nem fogja fel, vagy nem akarja megérteni, hogy az ő szabadsága, rendje stb.-je nem feltétlenül az én értékem egyben, mert ha netán egyet is értünk az eszmékben, szinte bizonyosan nem értünk egyet a megvalósításuk módszereiben, márpedig ezen múlik szinte minden. Abszolutizmus ez, vagyis felülről ránk erőszakolt értékek világa, de 18. századi elődjével ellentétben nincs benne semmi progresszió, nem forgat fel semmit, vagy ha mégis, pusztán a modern kor értékeivel megy szembe, miközben avítt értékeket és levitézlett mentalitást akar újból meghonosítani. A közelebbről meg nem határozott Istent (aki így lehet a magyarok Istene, de Elóhim vagy Zeusz is, noha utóbbi kettő valószínűtlen), nem pedig - mint a felvilágosodás - az embert teszi a történelem urává, ezzel megvalósítja az Ész oly mérvű trónfosztását, amiről még a marxista Lukács György sem álmodott. Felmondja a szekularizációt, ami a modern kor egyik legalapvetőbb értéke, a társadalom modern működésének egyik motorja.
Emlékezzünk csak: II. József engedélyezte Mozartnak a Bécsben (és voltaképpen egész Európában) betiltott Beaumarchais-dráma, a Figaro házassága megzenésítését. Mi több, a császár többször is fogadta a zeneszerzőt, aki részleteket játszott neki a készülő műből, hogy meggyőzze vállalkozása értelméről. II. József felvilágosult kényúrként cselekedett, mert noha látta, hogy az opera alapgondolata tagadja rendszerét, az "isteni muzsika" (a saját szavai ezek) számára mindennél erősebb érvnek bizonyult. Most képzeljük el Orbánt meg Kövér Lászlót Eötvös Péterrel vagy Kurtággal, Jeneyvel, Vidovszkyval.
De hagyjuk ezt. Mert a tényleges és jóhiszemű együttműködés helyett azt látjuk, hogy minden eddigi, törvényes döntéssel megítélt pénzt elvonnak - vagy legalábbis lebegtetik e szándékukat - a kultúrától, és ha kell, és máshogy nem megy, hűtlen kezeléssel vagy valami hasonlóval gyanúsítanak meg mindenkit, akinek az előző kormánynak és intézményeinek legális döntései alapján még netán járna valami. A számos példát (többek közt a Budapesti Fesztiválzenekartól állítólag elvont százmillió, a Márai-program sorsa, az NKA működésének átalakítása, az úgynevezett alternatív színházak támogatása, a filmszakma vagy "filmterület" átszervezése) már részletesen megírta és írja e percekben is a napi és a heti sajtó, így erről nem beszélek. Mindamellett, ha nem is feltétlenül a bosszú, de a megtorlási indulat eléggé tetten érhető. Ha azt mondanák, hogy ezentúl a Centrális Erőteret ("der Zentrale Kraftraum") nem totális mértékben elfogadók, netán azzal részben ellenszenvezők, vagy teszem azt, a harminc éven felüliek és harminc éven aluliak nem kapnak egy vasat sem, azt értenénk, mert világos beszéd lenne, és legalább súrolná az amúgy is tudott igazságot. Lassan eljutunk oda, ahová a nyolcvanas években Eörsi István, aki az Írószövetség egy közgyűlésén követelte a cenzúra bevezetését, mert akkor legalább papírunk lenne arról, hogy mihez tartsuk magunkat.
De hagyjuk, mondom ismét. Mert a szinte óráról órára változó konkrétumoknál, a homályos sejtetéseknél és félig-meddig tudatosan gerjesztett ködöknél (melyek legfőbb értelme természetesen az, hogy tökéletes bizonytalanságban tartsák az éppen aktuális delikvenst) jóval fontosabb, hogy lehetséges-e ma Európa közepén hivatalos, állami kultúra kiépítése, és ha lehetséges (mert az eszközök nyilvánvalóan lehetővé teszik), akkor az nem hat-e végzetesen az ország egész kultúrájára. Mint köztudott, a modern korban az aulikus kultúra mindig a legunalmasabb, leghazugabb és legérdektelenebb, és fő veszélye, hogy kirekesztő jellegű, sündisznószerűen védekező is. Láttunk már példát erre honunkban - az első alighanem Gömbös Gyula ("Nemzeti egység, ez az én jelszavam" - Berettyóújfalu, 1933. szeptember 12.) kísérlete volt, aki 1935-ben párbeszédet kezdett az írótársadalom egyik (az úgynevezett "népies") részével; ennek egyik folyománya az Új Szellemi Front megalakulása és néhány jeles író cikkeinek sorozata a Magyarország című napilap Zilahy Lajos szerkesztette hasábjain. A kísérlet néhány hét alatt megbukott ("ezekkel semmit sem lehet kezdeni" - mondta állítólag Gömbös), de a nemzeti együttműködés mézesmadzagját felkínáló gesztus mindmáig ható érvénnyel mérgez. Néhány frázis átalakításával Kodolányi Jánosnak ugyancsak a Magyarországban közölt végkövetkeztetése feltehetően ma is érvényes sokak szemében: "Aki a feltámadás csodájában hisz: a miénk. De aki a csodákat csak gúnyolni tudja, s ijedt okoskodással csak fitymálkozik a mi elszántságunkon: annak végre el kell válnia tőlünk is, a magyar élettől is, ha ez az élet, élet akar lenni."
De hagyjuk, mondom harmadszor is, a történelmi párhuzamokat. Inkább gondolkodjunk el azon, mit tehet egy magyar értelmiségi, teszem azt, egy olyan irodalmár, aki nem akar csatlakozni az új rendszerhez. És aki ráadásul nem akar beszámolni elutasítása okairól sem, mert azt gondolja, hogy az (mint a vallás is!) az ő legszigorúbb magánügye. Aki egyszerűen csak magáévá tette Vas István 1945-ben, vagyis tényleg egy történelmi világváltáskor megfogalmazott, szerénységében is hetyke hitvallását: "Vagyunk azonban néhányan, akiknek sem okunk, sem kedvünk mást folytatni, mint amit elkezdtünk."
Első lehetőség persze az úgynevezett belső emigráció. Antall József nevezetes, 1956-os mondása alapján: alámerülni és kibekkelni. Ám ennek nem sok értelme lenne, pusztán már azért sem, mert Orbán rendszere, legyen mégoly humortalanul brutális, mégsem diktatúra, és bár a jogállamiság alapjai remegtek meg, mégsem omlott össze az egész. Kibekkelni csak akkor lehet, ha az ember kívülről várja a rendszer összeomlását, hiszen a kivárás, a belső emigráció annyit jelent, hogy valaki lemond a saját külvilágáról, és feladja az önálló cselekvés igényét. Nem harcol, hanem várja, hogy valahogyan magától megdől a rendszer. Ráadásul egy diktatúrának - legyen oly tejbegrízpuha akár, mint a Kádáré volt - megvan az ellenzékiség szempontjából az a kétes előnye, hogy homogenizáló jellegű, vagyis egy táborba tereli még az egymást egyébként gyűlölőket is. A népiesek és az urbánusok hallgatólagosan letették egymás ellen a fegyvert a hatvanas évektől kezdődően - hogy aztán annál veszettebben keressék a másik skalpját a rendszerváltozás után. Vagyis a demokráciában (és a mostani felvilágosult abszolutizmus ennek egy torz alakja) értelmetlen, mi több, önpusztító a belső emigráció.
Meg aztán: manapság már nincs hova alámerülni. Az irodalmár értelmiség - mint azt az Aczél-Kádár-szisztémában még megtehette - nem fog tudni belemenekülni sem a bohémság, sem a szűken vett szakmaiság, sem - és ez a fontosabb - a magánélet olykor kellemes szigeteket teremtő szférájába, amelyet a komcsik nagyjából érintetlenül hagytak. Ez volt ugyanis az egyik legfőbb jelentése az "aki nincs ellenünk, velünk van" aforizmájának. Orbánék már nem hagynak ennyi rést sem nem-aulikus ellenfeleiknek. A pénzek elvonásával (vagy csak egyszerű lebegtetésével) egyszerűen megszüntetik azokat a terepeket, ahol a rendszerrel szemben álló, vagy azt nem minden ízében elfogadó értelmiség megnyilatkozhat. Hogy folyóiratok, könyvkiadók tucatjai fognak elhalálozni a közeljövőben, az aligha kérdés. Csak elvétve, az állami adományoktól függetlenül marad meg egy-két asylum a rendszerkritika számára.
Ebben a helyzetben adódik persze a másik lehetőség, ami nem más, mint a kompromisszum megkötése a rendszerrel. Ez már valósabb és életszerűbb stratégia, hiszen valódi túlélési esélyt kínál. És nem vitás, hogy - mint minden rendszer kiépülése pillanatában - hamarosan szép számmal jelentkeznek azok, akik netán cinizmusból, netán nyers anyagi érdekből, vagy abból a régi és mindig öncsalónak bizonyuló illúzióból, miszerint belülről lehet a leghatékonyabban bomlasztani, hajlandók lesznek megkötni ezt a szerződést. Vagyis "bezupálnak", ahogy a hatvanas években mondták. Különösen a fiatalabbak veszélyeztetettek e téren, mivel egyrészt nem tanulhattak a Kádár-rezsim tapasztalataiból, másrészt posztmodern elvtelenségük (anything goes!) túl virulens és belsőleg megalapozott ahhoz, hogy táplálék nélkül maradjon. És hát ők azok, akiknek - lehetőleg most, azonnal - még fizikai-szellemi elhasználódásuk előtt valóban létkérdés a testi-anyagi táplálék. Magyarán szólva: kell a pénz. Ráadásul egy jó kis - és voltaképpen őszinte! - komcsizás árán különösebb lelkifurdalás nélkül mehetnek a kasszához. Vagyis talán megvalósulhat Gömbös álma, mert ezekkel (az elődeiknél jóval tapasztalatlanabb és hajlékonyabb gerincű, jóval sebezhetőbb szellemi integritásuk miatt) talán már "van mit kezdeni". De a bezupálóknak ezért a pénzért komoly árat kell majd fizetniük. Mert az átlagosnál magasabb honoráriumért természetesen belemehetnek abba, hogy egy olyan lapban publikálják versüket, novellájukat, kritikájukat, tárcájukat, aminek egy másik oldalán zsidóznak, cigányoznak és konzekvensen Imre Kertésznek nevezik egyik legkiválóbb magyar pályatársukat. Csakhogy a hitelüket, a szavahihetőségüket veszítik el így, márpedig ez a legfontosabb fedezete egy írogató embernek. Ráadásul a legkevésbé sem kizárt, sőt nagyon is valószínű, hogy a kormányzat becsapja, "megmalmozza" őket. Nem a művészet és a hatalom bármiféle kiegyezését zsigerileg elutasító polgári Márai, hanem az Új Szellemi Frontból hamar kiábránduló Németh László szavait írom ide intésként: "Az író, aki ma odaadja helyeslését a kormánynak, hiába szívja holnap csalódottan vissza, már részt vett a bizalomnak abban a tőkehalmozódásában, amelyet a hatalom esetleg máshová fektet be, mint ígérte."
Marad még egy lehetőség, ez pedig a harc, vagy halkabban szólva: a mindig ugrásra készen tartott kritikai szemlélet. Marx híres bonmot-ját kifordítva fogadjuk el alapként, hogy a kritika fegyverét soha nem helyettesítheti a fegyverek kritikája. Heverjen bár mégoly romokban a demokrácia, az alkotmányosság, legyen bár mégoly szűk a mozgástér, ebben a szituációban csakis a tetté vált szavak alkothatnak valódi ellenerőt a felvilágosulatlan abszolutizmus felülről népboldogító törekvéseivel szemben. Az irodalmár értelmiségnek most rá kell ébrednie, hogy eddigi arisztokratikus félreállása, undora a szennyesnek vélt politikától végzetes következményekkel járt, és hogy a finnyás orrú finomkodás - amely szemérmességében nemrég odáig ment, hogy Petri György politikai költészetét esztétikai okokból részben süllyedőnek titulálta - nem tartható fenn tovább. Ráadásul ideális állapotok kínálkoznak erre. A borzalmasan szellem és humor nélküli, ráadásul állandóan otromba ötletekkel előálló, Julianus barát nevében genetikai őseinket firtató, Berlin helyett többek közt Kazahsztánba invitáló Rendszerben most óriási tér nyílik a humornak, a szatírának. A kacagás szele csak így dagadhat tisztító orkánná, mielőtt újjászerveződik a Sárkányos Mozgalom Petőfi Tábora. Hic Rhodus, hic salta! A NER bele fog fulladni a röhögésünkbe.
Amikor a Kisebbségben 1939-ben megjelent (benne a rémületes mélymagyar-hígmagyar-jöttmagyar kategorizálással), Babits "őrült kertész"-nek nevezte Németh Lászlót. De bármennyire is pokoli volt ez a teoréma, az mégis pusztán egyetlen ember irodalmi látomása volt, és maga a megalkotója sem tartott igényt arra, hogy rendszernek neveztessék. Ma viszont a Legfőbb Kertész mellett több tízezernyi önkéntes kertész majmolja a Gazdát, függeszt ki szégyen- és dicsőségtáblákat, old és köt, és uralja Istenként a maga kis szemétdombját valamely aprócska történelmi meddőhányó tőszomszédságában. Nekünk - akik azért vagyunk még néhányan, és akiknek se kedvünk, se okunk elfogadni ezt - ugyancsak a kertészkedés maradt, ámde az egyik legszellemesebb felvilágosult, Voltaire szellemében. A Candide konzekvenciája, "Il faut cultiver notre jardins!" akár jelszavunk is lehetne. Igen, ápoljuk kritikai kertjeinket! Mert a végén még egyetlen kertünk sem marad.
A szerző irodalmár.
