- turcsányi -

A Magyar Nemzeti Filmarchívum idén tavasszal elindított, filmklasszikusokat népszerűsítő DVD-sorozatát eddig is sokra tartottuk, és teleírtuk vele az újságot (Ludas Matyi, 2010. június 24.; Egri csillagok, 2010. augusztus 19.; Fotográfia, 2010. október 7.; múlt heti számunkban pedig Gaál István Sodrásban című művéről található jegyzet). Ám ezúttal egy egészen különleges összeállítás jelent meg e sorban (ráadásul tele extrákkal). Egy kétlemezes kiadványon három Jókai-adaptáció Az aranyemberből: Korda Sándor 1918-as némafilmje, ami a maga idejében kétségkívül vérbeli szuperprodukciónak számított, nemcsak háromrészes hosszúsága (6 kilométer filmszalag) miatt, de kivitelezésének feltűnő igényessége okán is, hogy a csillogó sztárparádét már ne is említsük. A filmek akár (erősen ellenjavallt) felületes szemlélése közben is hamar észrevehetjük, hogy e mű - olykor kvázi a regény ellenében - mekkora hatással volt a további feldolgozásokra. A legszembetűnőbb ilyen utóhatás például, hogy a Timár Mihályt Kordánál megformáló Beregi Oszkár fizimiskáját tekintve (sűrű, fekete ember) száz százalékig ellentéte Jókai hajóbiztosának (vékony, inas szőke fiatalember).

Találós kérdés két premisszával: a rendőrségre bevitt, együtt dolgozó bűnözők egyikét arra kötelezik, hogy olvasson fel ("Fel a kezekkel, köcsög!"), hogy azonosíthassák a hangját; ugyanekkor a híres színész, Pete Postlethwaite kis borítékban ad ki feladatokat bűnözőknek. Mire emlékeztet ez? Úgy bizony - önök mind nyertek! Csakhogy ezek a fiúk itt mégsem teljesen a bostoni Közönséges bűnözők. Alkalmasint azok sem voltak közönségesek, s ezek is megérik a pénzüket.

Egy nagy mű kiteljesedése: az 1949-es Ludas Matyi 2004-ben restaurált változata immár dvd-n is forgalomba került (korunk kívánalmai szerint: extrákkal), mostantól vitathatatlan közkincs: elérhető egy mozdulattal. S bizonyára ez még csak a kezdet. - turcsányi -

Vasárnap este ezrek tombolnak az Óvárosi téren, nemzetiszín zászlók lobognak, patakokban folyik a pezsgő, a sör - mindenki boldog, hajnalig tart az örömünnep. Hétfő reggel nyilvánosságra hozzák az alsóházi választások előtti utolsó közvélemény-kutatási adatokat. Aki azt hiszi, e két hír között nincsen összefüggés, lehet, hogy téved.

Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és akkor én két Vágvölgyi leszek. Az egyik mindig szidja a másikat, doppelganger és rezonőr leszek, és számos más - alapvetően kulturális - szakkifejezés egy személyben, aki mindig ott van, láb alatt, ahol a fő, a tényleges "Vagesz", s körül-belül ugyanazt csinálja, csak észrevétlenül, végül is kitalált alak, a szerző pedig tán az igazi, a történelmi figura: ennyit a nemzet felkeléséről, hazánk legfrissebb történelmének döntő napjairól.

Ha hihetünk a számsorok erejében, a magyar rendezői középgeneráció e kétségkívül markáns figurájának következő filmmunkájára még épp két évet kell várnunk... Mondhatjuk ezt fenyegetőbben is: akármi álljon a maja (vagy másmilyen) naptárban, 2012 egy új Janisch-trilógia startjának az éve lesz, nem másé. Nos, aki jelen ismeretei szerint mégis inkább a világvégét választaná a jelzett időpontban, annak készült ez az összeállítás. (A nevezetes számot egyszerűen kiszámoltuk: a direktor eddig három filmmel jelentkezett, 1991-ben, 1997-ben és 2004-ben.) És persze még azoknak is, akiknek nem feltétlenül (vagy mindig) egyéjszakás (páros, pizzarendelős) kaland a dévédézés. Akik nyilván egy törpe minoritás, jobb esetben egy bennünk is szunnyadozó kisebbség. Magyarán e kiadvány nem annyira a kölcsönzőknek, mint inkább a vásárlóknak (régies szóval: gyűjtőknek) készült. Egy szebb világban a kölcsönző ez irányú (gyakorlatilag teljesen holt) funkcióját betöltenék (legalább a közszolgálati) tévécsatornák.

Léteznek olyan szférák, ahol Törökország uniós csatlakozása nem távoli terv (illetőleg álom), hanem régen befejezett tény - hirtelen a mozgóképkultúra mellett a gyorsétkezési kultúra ugrik be. Így van ez akkor is, ha bizonyos filmfesztiválok még mindig lendületesen buknak a - gyorséttermi javakkal is szimbolizálható - könnyen elérhető és befogadható egzotikumra. Egy német filmest nyilván hazazavar a forgatókönyv-elfogadó főbizottság, ha nincs isztambuli szekvencia a benyújtott tervezetében (ezen aranyszabály alól talán csak a második világháborút feldolgozó szakág kap - indokolt esetben - mentességet); ja, nekik sem könnyű. Ha nagyságrendileg mások is az adatok, de a francia film is rendesen fárad ezen összetartozás mindennapi kondícióban tartásán. S mindez fordítva is igaz, sőt prímán működik, tulajdonképpen még jobban is. Ha tehát azt mondjuk, hogy a Pandora szelencéje simán elmenne egy francia filmnek, akkor nem csupán arra utalunk, hogy alkalmasint az is (stáb, pénz, a szokásos dolgok), de arra is, hogy ugyanazon szellemek, kísértetek nyomasztanak mindenkit Bretagne-tól a Boszporuszig (és még kicsivel azon túl is). Kedvencem a tárgyban Semir Aslanyürek Vagon című tök török filmje, ami egy Moszkvában játszódó Berlin fölött az ég-történet orosz nyelven előadva. E film születési dátumából az is világosan látszik, hogy a metódus tényleg nem mai keletű (a kilencvenes évek elején készült).

Ha még mindig az ancient régime alatt szerencsétlenkednénk, biztos lennék benne - bár leírni aligha lenne módom -, hogy A bűn árfolyamát Magyarországon "betiltották". Szelídebben szólva a támogatott kategóriából, ami nagy hollywoodi stúdiófilmeknek kijár (indulás kismillió kópiával, főszezonban a multiplexekben), áttolták a tűrtbe (indulás uborkaszezonban, a kölcsönzőkben). Politikai okokból, mert csak hergelné a mélyen bankellenes közhangulatot. Nem hergelné, és szerencsére már húsz éve polgári demokráciát írunk, az ilyesmi tehát elképzelhetetlen. Ha mégis ragaszkodnék a véleményemhez, akkor járnék el helyesen, pontosabban maradnék a stílben, hiszen a vizsgált mű maga is egy grandiózus összeesküvés-elmélet megzenésítése.

Az ördög tudja, hogy mennyire vagy semennyire nagy baj, de kétségkívül ahhoz vagyunk szokva a moziban, hogy a rosszarcú haverok várnak egy hatalmas, ám koszos és ósdi járgánnyal a térnek is beillő széles utca túlsó oldalán. Aztán irány új köztörvényes kalandok után... Valamivel jobb, bár ritkább esetben egy hidrogénszőke, festett arcú szerencsétlen vár, panofixbundában.

Az eső zuhog, mintha dézsából öntenék, az utca másik oldalán valamelyik kapualjban öltönyös, kalapos cingár alak húzza meg magát - még nem ismerjük fel Jimmy Cagney-t. A felénk eső oldalon csukott autók állnak meg, s felöltős figurák szállnak ki, hogy nyakukat behúzva vagy a főnök feje fölé éppenséggel esernyőt tartva besiessenek egy közeli magánklubba. Amikor a bejárati ajtó becsukódik mögöttük, odaát kiválik a kapualj árnyékából a fickó, keze mélyen föltűrt gallérú zakója zsebébe nyúlik, szorongatja az imént rabolt két forgótáras hatlövetűt, s átvág az úton - aki emlékszik William A. Wellman A közellenség című filmjének bosszújelenetére, könnyen belátja, hogy a gengszterfilmek egyik fő csoportozata, a gazdasági válsághoz megvalósítási idejükben vagy tárgyukban köthető ún. közellenségfilmek egy iszonyúan szigorú, már-már balladai kötöttségű, kikezdhetetlen látványdramaturgiára épülnek. A közellenség (1931 - a műfaj nagy ideje ez, ekkor született A kis Cézár Edward G. Robinsonnal, segy év múlva Howard Hawks Sebhelyesarcúja) aztán úgy folytatódik, hogy maradunk az utcán, az esőben, scsak a fegyverropogás hallik ki a szórakozóhelyről. Végül a sebzett Cagney kitántorog az utcára, menekülne is, meg emésztené is az iménti tömegmészárlást, mindenesetre hosszú vonaglása a zuhéban simán veri Gene Kelly húsz évvel későbbi táncát az Ének az esőben vonatkozó részeiben. Azóta az ilyesmi kötelező gyakorlat, vászonfestészeti feleltetés, a legutóbbi ötöst emlékeim szerint Sam Mendesnek osztotta ki a rajztanár, amikor Tom Hanks, a megbántott bérgyilkos Paul Newmant és bőséges és kellőképpen rosszarcú házanépét lövi kásává A kárhozat útja című, comicsok világát idéző röpdolgozatában. Ahogy az eső veri azokat a puhakalapokat - meg lehetne egyenként számolni a cseppeket, mint Cagney-n, lásd továbbá: annyi áldás szálljon rája.

Ezt a filmet is jócskán megelőzte a híre, hogy ez ám Hollywood egyik vezető csúnya, rossz fiújának (Mickey Rourke-nak) a nagy kambekkje, mit követett rettentő díj- és jelöléseső, Velencétől Boncidáig, s tovább. Be kéne tiltani a világ további zsugorodását, küzdeni kéne a globalizáció és az információáramlás ellen, mert így egyre unalmasabb ez az egész. Jelen esetben például e hírek sokkal érdekesebbek voltak, mint a mű maga.

Az eredetileg jogász, bíró író (Bernhard Schlink) többet adott el 1995-ben megjelent regényéből (Der Vorleser), mint Elvis a Love Me Tenderből. S nem tudom, hogy a király hol tananyag, de A felolvasó (magyarul előbb a Helikon, idén az Ulpius-ház adta ki) Németország sok tartományában a tanterv része; a neten is találni iskolai projektleírásokat, hogy hogyan lehet feldolgozni a tanórákon. S ha ez nem lenne elég, a kritikusok egy része is hozsannázva fogadta, bár itt már közel sem ennyire egynemű a kép, kapott is rendesen, például Angliában 2002-ben volt egy nagy vita a Times Literary Supplement hasábjain, hogy ti. relativizálja a bűnösséget, holokausztáldozatok nem szerepelnek benne, a tettesekkel szemben akar szimpátiát kelteni, kultúrpornográfia és holokauszt-giccs. Mindazonáltal 39 nyelvre lefordították, s hazáján kívül is olyan konzumcsodákat művelt, mint a York Times bestsellerlistájának meghágása egymillió fölötti eladott példányszámmal.