Film

Egy elveszett galaxis

Aki Kaurismäki: Hulló levelek

  • - turcsányi -
  • 2024. január 31.

Kritika

Aki Kaurismäki életműve olyan, mint egy fakocka. Lezárt életmű; múlt idő. S ezt nem most tudtuk meg, minimum 2017 óta nyilvánvaló, hiszen akkor publikálta utolsó filmjét.

Vagyis azt a filmet (A remény másik oldala), amelyikre ő azt mondta, hogy na, ez az utolsó. Vagy öt évig állta is a szavát, de 2022-ben történt valami, s híre kelt, hogy újra forgat – vagy ő, vagy valami mesterséges intelligencia. A Hulló levelek láttán ezt a kérdést jobb is lenne tán a levegőben hagyni. Mert, ha ő csinálta, akkor ez egy nagyon szomorú film, ha viszont mégis holmi AI-termékről van szó, akkor épp ellenkezőleg: tiszta vidámpark ez az egész. Kati Outinen megfiatalodott, Matti Pellonpää megszépült – hisz fordítva aligha lehetséges. Egy villanásra feltűnik Sakari Kuosmanen, hogy átadja a stafétabotot Pellonpää ifjabb kiszerelésének, egy csinos zakó formájában, itt van, nekem már nincs szükségem rá, viseld egészséggel, a show mehet tovább.

Nem is csak azért gondolhatjuk, hogy mégis Kaurismäki filmje lehet ez a mostani, mert ami rögtön ezután Pellonpää juniorral (Jussi Vatanen) történik, vagy mert Portugáliában is felmentek az árak, hanem főként azért, mert az alkotó százszor elmondja e röpke nyolcvan perc alatt, hogy nekem végem van, nekem végem van, ennek az egésznek vége van, az AI meg hogy is beszélhetne ilyet, hisz épp a fénykora előtt áll. A rendező nyugodtan telerakhatta volna a Ritz mozi kirakatát – ahol most az idoljai mesterkedéseit hirdetik – a saját filmjeinek plakátjaival is, az sem lenne beszédesebb.

Ám ezzel együtt sem azért szomorú film a Hulló levelek, mert az egykor nagy rendező ismétli magát, vagy épp beletörik a bicskája egy lehetetlen küldetésbe: tudniillik, beleszerkeszteni valamit egy monolit tömbbe (fakocka, mint fent) úgy, hogy annak a terjedelme már semmiképpen nem lehet nagyobb, az alakja, formája milliméternyit sem változhat, hiszen már készen van. Olyan, amilyen, nem lehet változtatni rajta, ha úgy vesszük, még sikerült is ez az eleve lehetetlen küldetés: a Hulló levelek egy öltést nem gravíroz az életművön, és nincs is semmi viszonosság: az életmű vidáman meglenne a Hulló levelek nélkül, a Hulló leveleket meg néznénk, mint a moziban, hogyha nem ismernénk az életművet. Néznénk, s azt kérdeznénk, hogy mégis, mit akarsz te tőlem, barátocskám?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.