Film

Egy elveszett galaxis

Aki Kaurismäki: Hulló levelek

  • - turcsányi -
  • 2024. január 31.

Kritika

Aki Kaurismäki életműve olyan, mint egy fakocka. Lezárt életmű; múlt idő. S ezt nem most tudtuk meg, minimum 2017 óta nyilvánvaló, hiszen akkor publikálta utolsó filmjét.

Vagyis azt a filmet (A remény másik oldala), amelyikre ő azt mondta, hogy na, ez az utolsó. Vagy öt évig állta is a szavát, de 2022-ben történt valami, s híre kelt, hogy újra forgat – vagy ő, vagy valami mesterséges intelligencia. A Hulló levelek láttán ezt a kérdést jobb is lenne tán a levegőben hagyni. Mert, ha ő csinálta, akkor ez egy nagyon szomorú film, ha viszont mégis holmi AI-termékről van szó, akkor épp ellenkezőleg: tiszta vidámpark ez az egész. Kati Outinen megfiatalodott, Matti Pellonpää megszépült – hisz fordítva aligha lehetséges. Egy villanásra feltűnik Sakari Kuosmanen, hogy átadja a stafétabotot Pellonpää ifjabb kiszerelésének, egy csinos zakó formájában, itt van, nekem már nincs szükségem rá, viseld egészséggel, a show mehet tovább.

Nem is csak azért gondolhatjuk, hogy mégis Kaurismäki filmje lehet ez a mostani, mert ami rögtön ezután Pellonpää juniorral (Jussi Vatanen) történik, vagy mert Portugáliában is felmentek az árak, hanem főként azért, mert az alkotó százszor elmondja e röpke nyolcvan perc alatt, hogy nekem végem van, nekem végem van, ennek az egésznek vége van, az AI meg hogy is beszélhetne ilyet, hisz épp a fénykora előtt áll. A rendező nyugodtan telerakhatta volna a Ritz mozi kirakatát – ahol most az idoljai mesterkedéseit hirdetik – a saját filmjeinek plakátjaival is, az sem lenne beszédesebb.

Ám ezzel együtt sem azért szomorú film a Hulló levelek, mert az egykor nagy rendező ismétli magát, vagy épp beletörik a bicskája egy lehetetlen küldetésbe: tudniillik, beleszerkeszteni valamit egy monolit tömbbe (fakocka, mint fent) úgy, hogy annak a terjedelme már semmiképpen nem lehet nagyobb, az alakja, formája milliméternyit sem változhat, hiszen már készen van. Olyan, amilyen, nem lehet változtatni rajta, ha úgy vesszük, még sikerült is ez az eleve lehetetlen küldetés: a Hulló levelek egy öltést nem gravíroz az életművön, és nincs is semmi viszonosság: az életmű vidáman meglenne a Hulló levelek nélkül, a Hulló leveleket meg néznénk, mint a moziban, hogyha nem ismernénk az életművet. Néznénk, s azt kérdeznénk, hogy mégis, mit akarsz te tőlem, barátocskám?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után. 

Nem pontosan ugyanaz a szem

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.