Film

Egy elveszett galaxis

Aki Kaurismäki: Hulló levelek

  • - turcsányi -
  • 2024. január 31.

Kritika

Aki Kaurismäki életműve olyan, mint egy fakocka. Lezárt életmű; múlt idő. S ezt nem most tudtuk meg, minimum 2017 óta nyilvánvaló, hiszen akkor publikálta utolsó filmjét.

Vagyis azt a filmet (A remény másik oldala), amelyikre ő azt mondta, hogy na, ez az utolsó. Vagy öt évig állta is a szavát, de 2022-ben történt valami, s híre kelt, hogy újra forgat – vagy ő, vagy valami mesterséges intelligencia. A Hulló levelek láttán ezt a kérdést jobb is lenne tán a levegőben hagyni. Mert, ha ő csinálta, akkor ez egy nagyon szomorú film, ha viszont mégis holmi AI-termékről van szó, akkor épp ellenkezőleg: tiszta vidámpark ez az egész. Kati Outinen megfiatalodott, Matti Pellonpää megszépült – hisz fordítva aligha lehetséges. Egy villanásra feltűnik Sakari Kuosmanen, hogy átadja a stafétabotot Pellonpää ifjabb kiszerelésének, egy csinos zakó formájában, itt van, nekem már nincs szükségem rá, viseld egészséggel, a show mehet tovább.

Nem is csak azért gondolhatjuk, hogy mégis Kaurismäki filmje lehet ez a mostani, mert ami rögtön ezután Pellonpää juniorral (Jussi Vatanen) történik, vagy mert Portugáliában is felmentek az árak, hanem főként azért, mert az alkotó százszor elmondja e röpke nyolcvan perc alatt, hogy nekem végem van, nekem végem van, ennek az egésznek vége van, az AI meg hogy is beszélhetne ilyet, hisz épp a fénykora előtt áll. A rendező nyugodtan telerakhatta volna a Ritz mozi kirakatát – ahol most az idoljai mesterkedéseit hirdetik – a saját filmjeinek plakátjaival is, az sem lenne beszédesebb.

Ám ezzel együtt sem azért szomorú film a Hulló levelek, mert az egykor nagy rendező ismétli magát, vagy épp beletörik a bicskája egy lehetetlen küldetésbe: tudniillik, beleszerkeszteni valamit egy monolit tömbbe (fakocka, mint fent) úgy, hogy annak a terjedelme már semmiképpen nem lehet nagyobb, az alakja, formája milliméternyit sem változhat, hiszen már készen van. Olyan, amilyen, nem lehet változtatni rajta, ha úgy vesszük, még sikerült is ez az eleve lehetetlen küldetés: a Hulló levelek egy öltést nem gravíroz az életművön, és nincs is semmi viszonosság: az életmű vidáman meglenne a Hulló levelek nélkül, a Hulló leveleket meg néznénk, mint a moziban, hogyha nem ismernénk az életművet. Néznénk, s azt kérdeznénk, hogy mégis, mit akarsz te tőlem, barátocskám?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.