Film

Egy elveszett galaxis

Aki Kaurismäki: Hulló levelek

  • - turcsányi -
  • 2024. január 31.

Kritika

Aki Kaurismäki életműve olyan, mint egy fakocka. Lezárt életmű; múlt idő. S ezt nem most tudtuk meg, minimum 2017 óta nyilvánvaló, hiszen akkor publikálta utolsó filmjét.

Vagyis azt a filmet (A remény másik oldala), amelyikre ő azt mondta, hogy na, ez az utolsó. Vagy öt évig állta is a szavát, de 2022-ben történt valami, s híre kelt, hogy újra forgat – vagy ő, vagy valami mesterséges intelligencia. A Hulló levelek láttán ezt a kérdést jobb is lenne tán a levegőben hagyni. Mert, ha ő csinálta, akkor ez egy nagyon szomorú film, ha viszont mégis holmi AI-termékről van szó, akkor épp ellenkezőleg: tiszta vidámpark ez az egész. Kati Outinen megfiatalodott, Matti Pellonpää megszépült – hisz fordítva aligha lehetséges. Egy villanásra feltűnik Sakari Kuosmanen, hogy átadja a stafétabotot Pellonpää ifjabb kiszerelésének, egy csinos zakó formájában, itt van, nekem már nincs szükségem rá, viseld egészséggel, a show mehet tovább.

Nem is csak azért gondolhatjuk, hogy mégis Kaurismäki filmje lehet ez a mostani, mert ami rögtön ezután Pellonpää juniorral (Jussi Vatanen) történik, vagy mert Portugáliában is felmentek az árak, hanem főként azért, mert az alkotó százszor elmondja e röpke nyolcvan perc alatt, hogy nekem végem van, nekem végem van, ennek az egésznek vége van, az AI meg hogy is beszélhetne ilyet, hisz épp a fénykora előtt áll. A rendező nyugodtan telerakhatta volna a Ritz mozi kirakatát – ahol most az idoljai mesterkedéseit hirdetik – a saját filmjeinek plakátjaival is, az sem lenne beszédesebb.

Ám ezzel együtt sem azért szomorú film a Hulló levelek, mert az egykor nagy rendező ismétli magát, vagy épp beletörik a bicskája egy lehetetlen küldetésbe: tudniillik, beleszerkeszteni valamit egy monolit tömbbe (fakocka, mint fent) úgy, hogy annak a terjedelme már semmiképpen nem lehet nagyobb, az alakja, formája milliméternyit sem változhat, hiszen már készen van. Olyan, amilyen, nem lehet változtatni rajta, ha úgy vesszük, még sikerült is ez az eleve lehetetlen küldetés: a Hulló levelek egy öltést nem gravíroz az életművön, és nincs is semmi viszonosság: az életmű vidáman meglenne a Hulló levelek nélkül, a Hulló leveleket meg néznénk, mint a moziban, hogyha nem ismernénk az életművet. Néznénk, s azt kérdeznénk, hogy mégis, mit akarsz te tőlem, barátocskám?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.