Vagyis azt a filmet (A remény másik oldala), amelyikre ő azt mondta, hogy na, ez az utolsó. Vagy öt évig állta is a szavát, de 2022-ben történt valami, s híre kelt, hogy újra forgat – vagy ő, vagy valami mesterséges intelligencia. A Hulló levelek láttán ezt a kérdést jobb is lenne tán a levegőben hagyni. Mert, ha ő csinálta, akkor ez egy nagyon szomorú film, ha viszont mégis holmi AI-termékről van szó, akkor épp ellenkezőleg: tiszta vidámpark ez az egész. Kati Outinen megfiatalodott, Matti Pellonpää megszépült – hisz fordítva aligha lehetséges. Egy villanásra feltűnik Sakari Kuosmanen, hogy átadja a stafétabotot Pellonpää ifjabb kiszerelésének, egy csinos zakó formájában, itt van, nekem már nincs szükségem rá, viseld egészséggel, a show mehet tovább.
Nem is csak azért gondolhatjuk, hogy mégis Kaurismäki filmje lehet ez a mostani, mert ami rögtön ezután Pellonpää juniorral (Jussi Vatanen) történik, vagy mert Portugáliában is felmentek az árak, hanem főként azért, mert az alkotó százszor elmondja e röpke nyolcvan perc alatt, hogy nekem végem van, nekem végem van, ennek az egésznek vége van, az AI meg hogy is beszélhetne ilyet, hisz épp a fénykora előtt áll. A rendező nyugodtan telerakhatta volna a Ritz mozi kirakatát – ahol most az idoljai mesterkedéseit hirdetik – a saját filmjeinek plakátjaival is, az sem lenne beszédesebb.
Ám ezzel együtt sem azért szomorú film a Hulló levelek, mert az egykor nagy rendező ismétli magát, vagy épp beletörik a bicskája egy lehetetlen küldetésbe: tudniillik, beleszerkeszteni valamit egy monolit tömbbe (fakocka, mint fent) úgy, hogy annak a terjedelme már semmiképpen nem lehet nagyobb, az alakja, formája milliméternyit sem változhat, hiszen már készen van. Olyan, amilyen, nem lehet változtatni rajta, ha úgy vesszük, még sikerült is ez az eleve lehetetlen küldetés: a Hulló levelek egy öltést nem gravíroz az életművön, és nincs is semmi viszonosság: az életmű vidáman meglenne a Hulló levelek nélkül, a Hulló leveleket meg néznénk, mint a moziban, hogyha nem ismernénk az életművet. Néznénk, s azt kérdeznénk, hogy mégis, mit akarsz te tőlem, barátocskám?
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
