Tévésorozat

A hazai próféta

A sógun

  • - turcsányi -
  • 2024. május 1.

Kritika

Van egy jelenet James Clavell 1975-ben publikált regényének tévéváltozatában: a nagyúr táncol.

Lendületesen próbálgat valamiféle európai táncot, amelyet beszakézott foglyától, egy partra vetett holland hajó angol kormányosától, a mű főszereplőjétől látott. Mifune Tosiró előtte és utána a körülbelül kilencórányi hosszúságú filmműben komoly, mint a véres hurka. Tudja ő ezt remekül: a nagyúr, akinek szeme villanására seregek hullnak porba, s a közelgő felhőkről is csak ordítva tud beszélni, katanájával pedig a legyet is röptében szabdalja sniclikre. A figura legalább az ötvenes évek óta a kisujjában volt, Kuroszava Akira Véres trónjának első feléből, a teljes elborulás előtti szakaszból hozta, oda pedig a messze ható japán színházi hagyományokból került. De ebben az egy jelenetben teljesen elengedi ezt a tempót, inkább bohóckodik. Mifune a japán filmtörténet óriása, addigra már eljátszott mindent, ha csak a Kuroszavával töltött nagy korszakára gondolunk, abban is akadt számos komikus alak, vígjátékba illő hős, hogy a szóban forgó korszakot el se hagyjuk, ő volt

A hét szamuráj legbolondabbika, s hát A testőr hőseként is nyilvánvalóan vígjátéki alakot formál. De itt csak ebben a néhány másodperces jelenetben engedi el magát. Jó okkal.

Szanada Hirojuki már vagy húsz esztendeje Kaliforniában élő japán színművész negyven-egynehány év elteltével most újracsinálta a Clavell-regényt, szintén egy 9–10 óra hosszúságú tévésorozatra – csak egy kicsit arrébb tette a kamerát. Épp csak annyira, hogy (majdnem) minden másképp mutasson. S nem táncol.

A találkozás nyilván sorsszerű, a pályáját gyerekszínészként kezdő, ma magát Sonny Chiba híres filmes-harcművészeti iskolájában pallérozó Szanada még tinédzserként játszott egy komolyabb mellékszerepet az Öld meg a sógunt című 1978-as filmben (ez nem csak ugyanabban a korban játszódik, mint A sógun, de a történetük is számos átfedést mutat). Nos, ebben a talányos végű filmben megjelenik az akkor már színészfejedelmi státuszát jócskán meg- és felélt Mifune is, mit tesz isten, ugyancsak egy nagyúr nyúlfarknyi (Szanadáénál is kisebb) szerepében. Közös jelenetük sem volt, de a dolog eldöntetett.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.