De szerintem nem erre gondolt. Vermes Dorka vándorcirkusza ugyanis a nap huszonkét órájában nélkülöz minden romantikát. S ha még csak azt! Sok minden mást is nélkülöz, leginkább persze az anyagiakat. S hát, híján lehetnek számos lelki dolognak is, jobbára a hitnek, a jövőnek és a valahai nagy elszánásoknak (már ha volt ilyenjük egyáltalán).
Ilyen cirkuszt látott már mindenki, még ha közel nem is merészkedtünk hozzá mindannyian; ott vernek tanyát az alvégen, a sorompó vagy a siló mellett, kicsapják legelni szőrüket hullató állataikat, s verik, csak verik a sátrat, csotrogány autójuk pedig felszántja a kistelepülést: itt van, megjött Zampano vagy valaki más, a világhírű Apollo Cirkusz, légtornászok, a szavannák veszedelmes vadjai, illuzionisták, bűvészinasok, ezer csoda. Aztán a jegyszedő gyerek mackónadrágban és cilinderben zsonglőrködik három kislabdával – és valahogy megszületik mégis a varázslat.
A varázslattal Vermes sem marad adós, remek pillanatai vannak a filmjének, s a műegész is kellőképpen összeszedett. Kiemelkedő momentum ebben az erős egészben, amikor megmutatja direktben is a varázslatot, kétszer is nekifut, s mindkétszer gyönyörűen teljesít. Először akkor, amikor filmjének vándorcirkuszosai tartanak előadást, másodszor pedig, amikor az addig szárnyszegett hőse kilép a rivaldába – valóban emlékezetes jelenetek. Ráadásul a felállás is az alkotóknak kedvez, régóta köztudott, hogy egy ilyen trupp tele van originális figurákkal, a manézsillatban pácolt lélek kiül az arcra is, s nem kell még holmi csodabogárnak sem lenni, hogy egy-egy ilyen alak magára vonja a szükségképpen nyitott tekintetet. Ám ezzel együtt is feltűnő, milyen jól bánik az elsőfilmes rendező a színészeivel, s persze az is, hogy Spolarics Andrea mater familiasa a honi színművészet hófödte csúcsain járja vándorútját.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
