Szerencsére a befogott Sergiók számottevő többsége megállt a szimpla spagettinél, de hárman, bizonyos Corbucci, Leone és Sollima Sergiók csak úgy ontották magukból a westerneket. Különböző okokból mára a másik kettő körül jóval nagyobb a lárma, de Sollima idesorolható művei verik a szakág híresebb darabjait is, kivált a Szemtől szemben és a Számadás sikerült jól közülük.
Viszont Sergio Sollima volt az első, aki belátta, hogy vége a vadnyugati mókának, s ő váltott leggyorsabban. De milyen jól tette! Mert így lett egy újabb hírhedt alműfaj, a poliziotteschi egyik úttörője, olyan majszterok karéjában, mint Carlo Lizzani (Milánó bandái, Sötét Torino) vagy, de ezt már tényleg csak a vicc kedvéért mondom: Sergio Martino. A poliziotteschi (de említették anno spagettikrimiként is) az ólomidők, a ’68 utáni kiábrándultság mozija, szoros rokonságot ápol, illetve kölcsönhatásban áll kora konzervatív amerikai krimijeivel, amelyeknek máig is a Piszkos Harry a címerállata. Általában arról szólnak az ilyen művek, hogy valami – mind gyakran rendőri állományú – alsó kutya berág, s erőszakot alkalmazva rendet vág a hatalmasok – számára még éppen elérhető fullajtárjai – között, s el is jut valameddig, mígnem a fejére nem omlik az egész szarság. Van, akinek már a filmben, másnak meg az utolsó kockákon esik el, hogy rá fog hamarost fizetni (ez történik például Oliver Reeddel Sollima egészen kiváló ’73-as filmjében, a Revolverben), a lényeg az, hogy sehogyan sem lesz jó vége a dolognak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
