Film

Miénk itt a vér

Stefano Sollima: Adagio

  • - turcsányi -
  • 2024. május 29.

Kritika

A papa mozija ez. Nem pont a formula hagyományos értelmében, sokkal inkább szó szerint. A hatvanas évek közepén az olasz anyakönyvi hivatal kigyűjtötte a Sergio keresztnevű polgárokat, s mindegyiket hatóságilag kötelezték arra, hogy spagettiwesterneket készítsenek.

Szerencsére a befogott Sergiók számottevő többsége megállt a szimpla spagettinél, de hárman, bizonyos Corbucci, Leone és Sollima Sergiók csak úgy ontották magukból a westerneket. Különböző okokból mára a másik kettő körül jóval nagyobb a lárma, de Sollima idesorolható művei verik a szakág híresebb darabjait is, kivált a Szemtől szemben és a Számadás sikerült jól közülük.

Viszont Sergio Sollima volt az első, aki belátta, hogy vége a vadnyugati mókának, s ő váltott leggyorsabban. De milyen jól tette! Mert így lett egy újabb hírhedt alműfaj, a poliziotteschi egyik úttörője, olyan majszterok karéjában, mint Carlo Lizzani (Milánó bandái, Sötét Torino) vagy, de ezt már tényleg csak a vicc kedvéért mondom: Sergio Martino. A poliziotteschi (de említették anno spagettikrimiként is) az ólomidők, a ’68 utáni kiábrándultság mozija, szoros rokonságot ápol, illetve kölcsönhatásban áll kora konzervatív amerikai krimijeivel, amelyeknek máig is a Piszkos Harry a címerállata. Általában arról szólnak az ilyen művek, hogy valami – mind gyakran rendőri állományú – alsó kutya berág, s erőszakot alkalmazva rendet vág a hatalmasok – számára még éppen elérhető fullajtárjai – között, s el is jut valameddig, mígnem a fejére nem omlik az egész szarság. Van, akinek már a filmben, másnak meg az utolsó kockákon esik el, hogy rá fog hamarost fizetni (ez történik például Oliver Reeddel Sollima egészen kiváló ’73-as filmjében, a Revolverben), a lényeg az, hogy sehogyan sem lesz jó vége a dolognak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.