Tévésorozat

Nevét s hevét

Az agyafúrt vagány

  • - turcsányi -
  • 2024. január 24.

Kritika

Charles Dickenst a televízió szereti a legjobban. Úgy általában minden mozgókép odavan érte, de a televízió mindennél és mindenkinél inkább.

Az már nem is számít tisztességes évnek, ha nem születik tucatnyi – nemzetközi érdeklődésre bazírozott – adaptáció nevezett számos művének valamelyikéből. E szempontból a tavalyi – szemben a korábbiakkal, kivált a húszas évek legelejével vagy a 200. évforduló körüli időkkel – igencsak szűk esztendőnek bizonyult, alig négy-öt adaptációt híreltek a szakfórumok… Amikor e nagy szeretés okait keressük, kézenfekvő dolgok jönnek szembe, hiszen például nincs is nagyobb látványosság (egyszersmind divat) egy ideje a kora viktoriánus időszak londoni lepujának televíziós ábrázolatánál. Ám az is jó okkal vethető fel, hogy Dickens kora praxisának megfelelően folytatásokban publikálta a regényeit a lapokban, ilyenformán az olyan huncutságok, mint az epizódok végén elhelyezett horog úgyszólván a napi ügymenet részét jelentette neki, ami nyilván nagy ajándék egy tévészériának is. De az sem szentségtörés, ha megjegyezzük, hogy ennek a metódusnak köszönhető az is, hogy a majsztró regényei szinte kivétel nélkül jócskán túl vannak írva. Leadta, és fáradt a kasszához, s közben a következő lapszámra gondolt erősen, így távolról sem túlzás vagy csoda, hogy mondjuk, a Közös barátunk egy példányával simán agyon lehet csapni egyszerre két-három vérszomjas jetit. Az ilyes holmiknak pedig áldás a mozgókép, a szó elszáll, a lényeg ott marad a monitoron.

A BBC 1994-ben, a Martin Chuzzlewittel elkezdett és a regényként befejezetlen Edwin Drood rejtélyével 2012-ben lezárt, kilenc művet felölelő vállalkozása kétségkívül a televí­zió­zás aranylapjaira tartozik. Ha ennek darabjai közül a Kis Dorritból, a Pusztaház örököseiből vagy a Szép reményekből forgatott minisorozatokra azt mondjuk, hogy csak az eredeti művekkel összevethető televíziós remekművek, aligha tévedünk. Remekművek, amelyek a brit színjátszás (Shakespeare hazája; na, de ezek után?) legjelentősebb erőinek szolgáltak rangjukhoz és talentumukhoz méltó szerepekkel. Jobb, ha bele sem megyünk, pedig bele kéne, hiszen e mostani sorozat, amelynek apropóján mindezt felhoztuk, szintén nagyon sokat bíz a színészeire. S nagyon hálás is nekik.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.