Amerika lelkéért

Lawrence Wright: Isten óvja Texast

Egy remekművet általában nem lehet újra megcsinálni, s folytatni is csak számos megszorítással érdemes. De van, amikor sikerül.

George Lucas 1973-ban publikálta A rock nagy évtizede című filmjét (American Graffiti – van egy ősi törvény még a sámánok korából: mindennek nagyon hülye magyar címet kell adni). E szerfelett hangulatos mozidarab arról szól, hogy vidámak a kisvárosi fiúk, lányok, mert vége a középiskolának, s most még kitombolhatják magukat, de aztán el kell húzni valami egyetemre ebből a porfészekből, mert megesz minket a penész. S a végén valaki el is húz, de nem az, aki a legjobban akart menni. A többiek maradnak.

Lucasnak ezután a Csillagok háborúja következett, s a lába elé heverő világ. Arra azonban még volt érkezése, hogy az első rész írótársával (Gloria Katz-cal) megírja az American Graffiti 2-t, pályájának egyik halk bukását. Pedig a folytatás is jó film, arról szólt, hogy aki maradt, milyen gyorsan vált nyomorult lúzerré, röhejes kisvárosi balekká, vietnami áldozattá, oszlott el valahol az országút mellett a porban: az American Graffiti 2-ben rosszak a viccek, és minden kockája nagyon szomorú. Pontosan húsz évvel később (1993-ban) az akkor épp szárnya bontogatásával elfoglalt Richard Linklater is megcsinálta a maga American Graffitijét, a Tökéletlen időket (Dazed and Confused – egy Led Zeppelin-, pontosabban The Yardbirds-, még pontosabban Jesse Holmes-dal címe, csak hát van az a sámánkori törvény, mely szerint…). A Tökéletlen időkben Linklater tesz néhány udvarias, finom utalást az American Graffitire, tulajdonképpen feleslegesen, hiszen az egész film ugyanaz egy az egyben, csak húsz évvel később játszódik, 1976-ban. Ám ezzel együtt is szuverén műalkotás, mely alanyi jogán vált az amerikai indie mozi egyik alapművévé. Linklater pályáján ezután a Mielőtt lemegy a nap következett, s vele a lába elé heveredő világ. Esze ágában sem volt folytatni a Tökéletlen időket.