Azért szentségtörés, mert a művésznő egyszersmind az értelmiségi lelkiismeret-furdalások istenalakja is, hozzá imádkozik mindenki, aki titkon snassznak érzi, hogy bűnügyi történeteket olvas.
Tom Ripley, a léha amerikai vendégmunkás Itáliában eltesz láb alól két ürgét, aztán inkognitóban menekülőre fogja, nyomát pedig nem csak a komplett olasz rendőrség üti bottal, de a hidegre tett delikvensek mindenféle hozzátartozói is. Simán végigkergetik a csizmán, mi ez, ha nem krimi? Hogy eközben az író feltárja hősei lelke fenekit, s néhányuk fenekének a lelkit, nos, az kétségkívül e pirulós művészetbarátok hatalmas szerencséje: máris tárgyalható magas irodalomként a móka. Steven Zaillian veterán forgatókönyvíró, e sorozat atyamestere az efféle entellektüelek díszpéldánya – bár magyarokat tudnék sorolni számosat.
Kezdjük ott, hogy fekete-fehérben vagyunk végig, s már az elején az arcunkba tolnak egy távolról sem finomkodó Hitchcock-idézetet, s a folytatás is ebből következik. Alfred Hitchcock volt ugyanis Highsmith első filmes adaptátora, aki az Idegenek a vonaton című 1951-es filmjében (magyarul Két idegen a vonaton címmel jelent meg a könyv, még nem Ripley-történet, de éppen lehetne is – leszámítva a végét) oly különös figyelmet szentel egy öngyújtónak, hogy arról később tanulmányokat írtak sokan. Akkor versenyben volt még egy törött szemüveg is, de amit Zaillian csinál, az kellékfetisizmus. Itt Hitchcock öngyújtója minden szembejövő gyűrű, kőoroszlán, hamutartó, székkarfa, bármi, megnézzük őket közelről, alulról, felülről százszor, később majd biztos perdöntő jelentőségűnek bizonyulnak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
