Animációs film

Egy csomóan Párizs ellen

Csáki László: Kék Pelikan

  • - turcsányi -
  • 2024. március 26.

Kritika

– Sziasztok, magyarok! – mondta a Szabadság, mérsékelten kíváncsi pofával, rágózva. A magyarok nem válaszoltak, csak visszabámultak. Az egyik oldalba bökte a másikat: „Faszt akar ez?” A másik azt mondta, hogy „Honnan tudjam? De itt hiába arcoskodik, ilyeneket szoktam enni reggelire.” Ennyiben maradtak.

A Szabadság maradt még egy ideig, benézett ide-oda, néhol még a fiókokat is kihúzogatta, vigyorgott, de nem nagyon törte magát, hogy kedves legyen mindenkihez. A magyarok csak nézték, egyik-másik megpróbálta lehúzni valamivel, de úgy nagyon nem érdekelt senkit. Aztán fogta magát, és elhúzott. Állítólag néha még ma is kap olyan leveleket, hogy jöjjön vissza, de nem olyan sokat, hogy azért érdemes legyen mozdulni. Meg ő sem a régi már.

Csáki László rajzfilmje a rendszerváltás idején kezdődik, amikor már majdnem mindenki elhiszi, hogy még Németországot is újraegyesítik. Menten meg is születik a nagy gondolat, ideje NDK márkát vásárolni, mert egy az egyben fogják majd váltani „a németek” a nyugatnémet márkával, s az lesz ám a nagy kaszálás. A film szerencsére nem erről szól, hanem a következő tucatnyi évről, de tökéletes enumeráció; felsorakoznak teljes vértezetükben a hősök, s az is világossá lesz, hogy kábé mire számíthatunk tőlük. Csáki ugyanis egy következő „nagy” stikli, a nemzetközi vonatjegyek kisipari módszerekkel megejtett, közepesen termelékeny hamisításának történetét meséli el – hajszálpontosan megtalálva a tökéletes formát mondandójához.

Interjúnk Csáki László rendezővel itt olvasható: 

Ezt nem lehetne, de legalábbis nem lenne érdemes máshogyan megcsinálni, még akkor sem, ha annyi pénz lenne rá, mint amennyit a saját baromságainak szajkózására hajlamos osztogatni propagandistáinak a mai hatalom, s még akkor sem, ha egy szokvány beszélő fejes dokumentumfilm készülne korabeli híradókból vett vágóképekkel, s a kezüket tördelő, de azért magukra elég büszke eredeti gleingaunerekkel. Nem, ez így jó, ahogy van, animációs dokumentumfilmként, amely pedánsan követ ugyan bizonyos dokumentumfilmes normákat, megvannak a beszélő fejek és a híradóknál is beszédesebb illusztrációk, de a vallomásokat színészek hangján halljuk (eljátszva), s az illusztrációk önmagukban is kiadják a történetet, sokan akkor is vágnák, hogy mi folyik itt, ha levennék a hangot (filmnek nincs is ennél nagyobb erénye). A rajzok kifejező és hangulatfestő ereje pedig kiválóan alkalmazkodik a nézői fantázia és tapasztalat korlátlan, illetve nagyon is korlátos voltához.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.