Mindennél csak az lett volna pontosabb találat, ha Rómában tartják a világpremiert. A papság vallásgyalázást kiáltott, történészeket vonultatott fel, akik mérsékelt átütő erővel kérdőjelezték meg a film egynémely epizódjának valósághűségét, míg például a Magdolna nővérek s tettestársaik egyik áldozata, bizonyos Mary-Jo McDonagh úgy nyilatkozott, hogy a mű ábrázolta szenvedések valójában eltörpülnek azoktól a kínoktól, amelyeket neki és társnőinek kellett kiállnia a katolikus egyház karmai között.
A zajos premierhez képest tizenegy hosszú esztendőnek kellett eltelnie, amíg Írország miniszterelnöke, Enda Kenny 2013 februárjában a képviselőház színe előtt fennkölt szavakkal megkövette a Magdolna-mosodák rabnőit. (Mondjuk, volt az ilyesmiben praxisa, megválasztásának évében már keményen összeszólalkozott a Vatikánnal a cloyne-i egyházmegyében 19 kisfiú sérelmére elkövetett szexuális erőszak papjainak viselt dolgait illetően. XVI. Benedek volt ekkor a pápa.) A bocsánatkérést pedig állami felelősségvállalás követte, az áldozatok kártérítési igényt nyújthattak be, de a dolog nem ment zökkenőmentesen, jó egy évbe is beletelt, míg az első igénylések rendeződni látszottak.
S itt csatlakozunk a BBC hatrészes drámájához: a napjainkban játszódó The Woman in the Wall hőseinek egy csoportja még mindig azért küzd, hogy fogva tartásuk színhelyét, egy kolostort az állam elismerje ún. Magdolna-mosodának, s ezzel – és némi durván apró betűs részekkel terhelt adminisztrációval – utat nyisson jogos kártérítési igényeik előtt. Bár jelenlétük a színen folyamatos, sorsuk alakulása döntő dramaturgiai jelentőségű, de nem ők a főszereplők…
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
