- turcsányi -

Tanár úr, én készültem. (Milyen tanár úr? Hannibál. Ámbár a filmművészet teli van tanarakkal.) Persze nem nagyon kell odalenni ezzel a készültséggel, nem sokba van az egész, csak azért mesélem el, hátha beleszaladnak egy feleltetésbe mozi után. Sziasztok, a Rajongótól vagyok, bejön nektek az emberevés? Az ilyesmire azért illik valami okosságot mondani. A filmekről való beszéd azért jó, mert a nagy kérdésekre adandó helyes válaszok már megvannak rég, még csak válogatni se nagyon kell közülük, csekély hibaszázalék mellett kapkodhatjuk le ezeket a polcról. A készület tehát: tudhattuk, A bárányok hallgatnak nem kerülhette el a sorsát, bizonyos volt, előbb-utóbb kis folytatása lesz neki. Ilyen időket élünk, csak az okozhat némi fejtörést, hogy eztán Ridley a Gladiátort vagy a Radiátort folytatja örömünkre.

Noha hullámok nem csapkodják minden oldalát, a helyet félhivatalosan Szúnyog-szigetnek nevezik - hivatalosan Pákozdi-félszigetnek -, és a Velencei-tó környékének talán legizgalmasabb terepe. Mondhatnánk, ezen a helyen minden adott, ami az idegenforgalomban tényező lehet, de a dolog sántít, mivel éppen a környék lényege, a fürdés az, ami itt lehetetlen.

Maár Gyula: Ennyiből ennyi (Erdély, 1990)

Mint arról a maga idejében (két hete: A gall kukás) beszámoltunk, nagy- számú francia film kereste fel hazánkat. Ám az egyszeri, alkalmi bemutatók után sok itt is maradt a hétköznapi forgalmazásban, sőt újabbak is várhatók. Egy szó, mint száz: invázió van vagy infláció, mindenesetre a mozizóknak inkább ok az örömre, hiszen az utóbbi esztendőkben némileg leszoktunk

hogy belássam: Budapest nem Mannheim, pünktlicht. (Nemrég említette az eseményt előkészítő "szemletanács" egyik illusztris tagja itt, hogy a híres mannheimi fesztivált is üzletközpontban rendezik.) A Mammuttól

Mert kicsi, azért hajrá. Kicsiségéből (is) fakadóan nagyon bukik a sportbeli sikerekre. Ilyenkor, télvíz idején az ilyesmi, valljuk be, ritkaságszámba megy. Hisz bár gyönyörű, nem az a kimondottan alpesi és távolról sem északi. Ilyetén módon téli sportágakban sajna nem képes produkálni azt az eredménymennyiséget, ami a társadalmi közérzet szinten tartásához akár havi bontásban is szükséges.

Asikertörténetek nem túl változatosak, inkább műfaji sajátosságaik vannak. Emlékszik még valaki Roberto Rodriquezre? Állítólag egy nettó senki volt, aztán innen-onnan összekalapált hétszázezer USD-ből (potomság) leforgatta az El Mariachi című látványosan low budget moziját, és menten lett belőle valaki. A nyakába zúdult egy szekérderék lóvé, ha akart volna, sem bírt volna elugrani alóla. Mint aki megnyerte az ötöst, jaj, most mit csináljak? Végül ráment a tutira. Megcsinálta még egyszer ugyanazt, immár Antonio Banderasszal, Salma Hayekkal és persze Quentin Tarantinóval súlyosbítva. Hogy a Desperado volt az egyetlen helyes választás, azt egyaránt bizonyították a film bevételi mutatói és Rodriquez későbbi - gyakorlatilag említésre sem igen érdemes - munkái.

megannyi információ arról a mérsékelten misztikus, ám csak keresetten

Így illett, az elsőkkel kezdeni. Velük, az aranyláz-csillapítókkal, akik megadták mindenkinek, ami egy kétségtelenül túlerőben lévő hiedelem szerint jár. Megvan hát, nyolc darab, értelmetlen tehát vitatni már e járandóságigény jogos vagy jogtalan voltát. Vanás van, csönd kéretik pro is, kontra is, csönd kalaplevéve, megbecsülés.

Ki így, ki úgy, ki innen, ki onnan (persze a legtöbbjük Holly-woodból), ki akkor, ki most tér vissza Németországba az egykori nyugatnémet újhullám (film)világot sarkaiból kiforgató nagy rendezőegyéniségei közül, egy biztos: mind Berlinbe érkezik. Wenders az égbe, s most Schlöndorff a földre.

csuda dolgokra képesek, egész nap pihengetnek az ágyon, tejet isznak, mint a macska, pincérnek öltöztetik a szomszéd gyerekét. Vadak és fékezhetetlenek, lenge léptük éppúgy követhetetlen, mint a gondolataik. Szaladnék én utánuk, de mindig hiába.

Miről ismerjük föl a bolondot a moziban? Melyiket? A nézőtérire talán még visszatérünk, bár szándékaink szerint adni fogja magát önként és dalolva. A vászonbolondra hajtunk előbb. Állig van gombolva az inge, és megverik az utcán. Rossz véget ér. Alkotó szereti nagyon, mert alkotó már akkor korrekt volt politikailag, mikor még fel sem találták e nemes érzeményt. A bolondot a rosszak nevezik bolondnak, a jók enyhén retardáltnak hívják, ha nem tudnak kitérni, de jobban szeretik körülírni, olyan, mintha tizenöt éves lenne, pedig már harminc. A bolond olyan, mint a kutya, a gyerek meg a fóka, jobb emberek közt pofátlanság belekötni. Egyszerűn muszáj vele azonosulni. Rosszabb népek zsarolásnak hívják az ilyesmit. Itt egy bolond, erre varrjál gombot, köcsög, ha nem tetszik, szégyelld magad. Kivel is azonosulnék szívesebben, mint a bolonddal, bolondulok érte. Melyikért? Melyikért a vászonbolondok közül? Fene tudja, tán azért, akin lehet nevetni. Most tessenek megkapaszkodni, akit ki lehet röhögni, szentségtörés, nemdebár. Sorry, álszentséggel tele a sifonér, meg tolerenciával is. Szomorú bolondokért szorongni, alaposabb odafigyelés után semmivel sem különb (és szórakoztatóbb), mint szomorú bolondokkal szorongni egy szűk szardíniásdobozban, ott van ám csak nagy szükség az eldobható empátiára, nem bír az messze esni ugyanis.