Van, aki ellopja, / van, aki örökli... mindenki másképp csinálja, papapam. Ha akarom, ennyiben is összefoglalható Janisch eddigi mûködésének egyik kitüntetett érdeklõdési köre: viszonyunk a bûnhöz. Persze azért ennél valamivel többrõl van szó - lehet, hogy szerencsére.
Perzselõ nyárban járunk, mégis szinte mindenki jól fel van öltözve. Maga a természet fogad, kék az ég. A táj mégis mesebeli, ha egy házhoz érünk, a következõ épp a láthatáron túl van. Valami fényképész vetõdik ide, dolgát végezni, de még nem tudja, mit, azt hiszi, örökségül kapott házát, a Grúber-tanyát keresi. Hogy fényképész, az önmagában már egy novella lenne, sûrû múltat feltételez: tündéri mosolyalbumot a mûterem kirakatában, sietõs igazolványképeket, holmi atelier hûvösét, fixírfoltos kézelõt. Pedig csupán szemfényvesztés, hova-tovább beszélõ szemfényvesztés: mondjál gyorsan egy szemfényvesztõt! A fényképész! Átverés: se sûrû, se híg, nincs ennek a pasasnak semennyi múltja se, jó, ha a jelenét fel bírja deríteni. Jövõjéért már érkezésekor se adnánk sokat. De mintha várnák õt az elszórt, baromi nagy házak lakói, tán megelõzte híre, jön majd valaki, hogy beteljesítse örökségét... Pedig enélkül is megvan a bajuk, aki nem mondja, az mutatja, annak lesír az ábrázatáról a baj. Kell-e néven neveznem a szereplõket? Nem hiszik el, Derzsi Jánost, Ujlaki Dénest, Szarvas Józsefet, Csuja Imrét, Albert-Almási Évát, Nagy Marit látjuk, senki nem döbbenne meg túlságosan, ha a vattakabátot, vagyis pufajkát viselõ feLugossy László törne ki az egyik fészerbõl. Vagy emblematikus figurák, vagy létezik egy speciálisan magyar filmes jelrendszer, melyben bizonyos színészek fizimiskájukon túli tartalmakat hordoznak, amit minden befogadó ért, nem kell elmagyarázni, az elsõfilmes nézõ meg majd a következõ alkalommal érezheti magát páholyban. Nos, e nagy múltú névsorba a múlt nélküli embert eljátszani kellett csak találni valakit. Várt idegenként Gáspár Tibor díszére válik a gyülekezetnek kétségtelenül.
A múlt elveszett, a jelen cserepein tiprunk, ki tudja, mit hoz a jövõ, senki nem képzelheti, hogy ilyen körülmények közt kényelmesen követhetõ, urambocsá', lineáris sztori kerekedik. Az idõnk odavan, hol ekkor, hol akkor áll meg a fõhõs órája is, a jelenetek önmaguk variációi, lehettek is meg nem is: nyomozás bottal ütéses módszerrel. Vajon sikerül-e hõsünknek megtalálnia örökségét, ami talán tanya? Ennyi bizonytalanság csak roppant konok szerkezeti, szervezeti rendben vezethetõ elõ anélkül, hogy szét ne zuhanjon minden. És Janisch következetes, mint a kisökör. Ez lesz elõször gyanús, ez válik kényszerítõ erejûvé. Ha ennyire rácuppant valamire, tán érdekes lehet az, megéri a fáradságot vele menni. Hisszük ekkor még, hogy vele, ha egyszer a hõsével. Az meg megy rendületlen, keresi a hülye tanyáját, mindhiába. Mezei biciklizése azonban kérlelhetetlenül elé hozza, hogy tán többre is akad még e rémes bukolikában. Ha magától nem érte volna ésszel fel, meg is mondják neki. A bûnt keresse. Megöltek a folyónál egy kamaszlányt, azt a kis kurvát, meg is érdemelte.
Bûntörteneti alapszabály nyilván, hogy a nyomozó gondolatban legalább járjon mindig egy, brutálisabb elõadásban két lépéssel a nézõ, olvasó elõtt. Janisch bûnhistóriában van (szerintem mióta az eszit tudja), de nem éri be ennyivel. Az száz, hogy a felderítés sora tisztességesen nem követhetõ számunkra, de speciel mi elébb sejtjük, hogy alighanem itt valami nagy disznóság esett. Ráadásul így megy végig, már rég tudjuk, ki a tettes, mikor õ meglátja, viszont fogalmunk sincs elõre, hogy õ mibõl fog rájönni. Csak õrlõdünk mozaikdarabkáin. Mi az egészbõl következtetünk, az õ információi alapján semmire se jutunk, bámuljuk konok szerencsétlenkedését. Az izgalomnak, a feszültségnek azonban muszáj fennmaradnia, ha másért nem, formai kényszerek erdményeként. A forma pedig nem enged: fülünknél fogva cibál a bûn felismerésének momentumáig, a másnapig, nevezhetjük akár kijózanodásnak. De természetesen épp a berúgás pillanata a lényeges, aminek felismeréséhez maga a forma iszonyú kevés lenne. Pedig ez a fõ, hol tör ki, mitõl az a láz, ami megállíthatatlanul visz a bûnbe? Mikor lesz az ártatlan is ártó? Hogyan lesz a bûn égrekiáltó? Azaz elmaradhatatlan. Tényleg csak úgy eléd hozza a sors? Jönnek, akik nyáron is talpig tafotában motroznak, a féldeciket lassan emelgetõk, a bûn templomának mocskos szájú, szutykos kezû, serény szolgái, felmutatják az áldozatot, és röhögve vagy átkozódva lesik a beteljesedést. Tényleg ilyen egyszerû, ilyen magától értõdõ lenne? Vagy bennünk is van valami, amitõl egyszer csak rohannunk kell, amitõl viszketni kezd a tenyerünk, amitõl folyton a fegyverünk markolatát kell fogdosnunk? Mi az, amit már nem tarthat vissza a civilizáció? Tudja a hóhér. De tudja-e tényleg? Kideríthetõ másnap bármi is? Rádöbbenni persze lehet, az se semmi. És meg is esik olykor.
Nincs mit szépíteni, Janisch Attila velejéig korszerûtlen filmet készített, nem mintha ez -vagy bárminõ ellentéte - érdem lenne. A Másnap példamutató dolgozat, elszánását, maga szabta kereteit a feszített tükörig kitöltõ alapos munka. Élvezeti értéke nyilván a kínjával mérhetõ leginkább. Köldöknézés, mi is lenne más: mûvészfilm, már a szó is milyen tegnapi. Mit vethetünk a szemire? Hogy kétórányi lankadatlan koncentrációt igényel, a megnyugtató lezárás legtávolabbi garanciája nélkül? Ne nevettessük ki magunkat, efféle mozira beülõ bárkit, ha megkérdezünk, biztos pont ilyeneket fog mondani, hogy ezekért megy oda. S ha túlsá-gosan is megviselik azátéltek, legfeljebb utána (másnap) azt mondja, nem tetszett. Jogunk ez nekünk, nézõknek, nincs is mit kezdeni vele senkinek, legfeljebb magunk adhatjuk lejjebb igényeinket önvédelembõl. Micsoda szamárság lenne!
- turcsányi -
Forgalmazza a Budapest Film
